Kedves Fekete János és György!
És kedves Köves Slomó is….
Olyan történés, amiben minden érintett oldalán nagy igazságok vannak. Ha csak régebbi, klasszikus olvasmányaira támaszkodik az ember (Jókay, Mikszáth – vagy Petőfi Sándor), tudja, hogy a 48-as szabadságharcban országszerte nagy hősiességgel harcoltak, vagy vettek részt más módon zsidó honfitársaink. Az meg már nem is olyan régmúlt történelem, ami azt bizonyítja, hogy az első világháborúban szintén.
Nem az a féltégla teszi magyarrá a magyart, amivel a mélymagyarok a mellüket szokták verni.
Abban viszont Fekete Jánosanak és fiának van igaza, hogy ezt nem a magyar zsidó közösségeknek kellene bizonygatni, hanem mindenkinek tudni illene.
Vagyunk is, akik tudjuk.
„Az alább olvasható kezdeményezést bírálom. Miért? Mert nem történt meg a holokauszt valós befogadása a magyar nemzettudatba."
Igen, ez is igaz, méghozzá fájdalmasan igaz, annyira igaz, hogy ha nem lenne az, nem lehetne nyíltan újnáci párt Magyarországon.
Igaz az is, hogy mindenképpen szólni kell munkaszolgálatos mártírjainkról, azokról, akiknek a kezéből gyilkos erőszak ütötte ki a tollat, akik már többé nem nem térhettek haza, akik neve be van írva az irodalomtörténetünk legfényesebb lapjai közé – de nem csak róluk, minden egyes elpusztult, vagy megkínzott zsidó honfitársunkról, akiket a náci önkény elpusztított. Soha nem szabad elfelejtenünk azt a kort!
Köves Slomó szavai tiszteletet érdemelnek, mert megbékélést hirdetnek, ami jó dolog, szép és nemes dolog – de csak egy dolog. Mert nem a magyar zsidóság volt a kerékkötője a megbékélésnek:
"A kampány célja távolról sem a bizonygatás vagy a dörgölőzés. Hanem éppen ellenkezőleg az elsődleges célközönség a zsidóság, akik felé azt szeretnénk üzenni, hogy nem kell az zsidóságot feladni ahhoz hogy jó magyarok legyünk."
Legyen így – és nőjön nagyra az a jókiállású kis srác ott a fotón, a magyar kokárdával.