Köszönöm, hogy visszatérhetek gyerekkori emlékeim színterére

A Bocskai úti zsinagógát, amely ezer személy befogadására volt alkalmas, a nagyünnepek előtt, 1936. szeptember 17-én (5697. tisri 1-jén) avatták fel. A második világháború alatt a zsinagóga teljesen elvesztette funkcióját, a német megszállás alatt raktárként használták a hatóságok, később istállónak. 1950-ben államosították az épületet, így került 1966-ban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) kezelésébe. És itt kezdődött a zsinagóga szétcincálása, az impozáns, hatalmas tereket elaprózták, felosztották. Ám a története itt nem ért véget: az EMIH visszavásárolta az épületet – vagy legalábbis egy részét –, hogy újra felélesszék a hagyományokat a környéken. Gábor Máriával ide tértünk vissza, akit rengeteg emlék köt a helyszínhez. Beszélgettünk múltról, jelenről, miközben körbejártuk gyerekkori sábeszeinek helyszíneit.

 

Hogy élte meg a zsidóságot gyerekként?

1946 végén születtem Felsőgödön, vallásos családban. Természetes volt számomra, ahogyan éltünk, hiszen ebben nevelkedtem. Bár Felsőgödön nem volt zsinagóga, mi rendszeresen jártunk nagyünnepekkor a Dohányba, ilyenkor rendszerint rokonoknál aludtunk az ünnep végéig – a sábeszeket viszont mindig otthon tartottuk szűk családi körben. Ez akkor változott meg mikor 1956-ban Budára költöztünk. Az 1956-os események kapcsán, sajnos, Felsőgödön is listázták a zsidókat is, és egyéb problémáink is voltak, úgyhogy a szüleim jobbnak látták felszedni a sátorfát. Ebben az időben az ismerőseink, rokonaink közül nagyon sokan külföldre távoztak, és egy darabig úgy volt, hogy mi is elhagyjuk Magyarországot, de aztán mégis maradtunk. Nagymamámat már a gondolata is eléggé megviselte, hogy külföldre költözzünk, és nekem tízévesen szintén nagy teher lett volna. Így hát a fővárosi 11. kerületbe, a Kosztolányi tér sarkára költöztünk. Innentől kezdve minden sábeszt a Bocskai zsinagógában töltöttünk én és a nagypapám, nagyünnepekkor viszont a Dohányba mentünk. Ebben az időben csak szombati istentiszteleteket tartottak a Bocskaiban és akkor is rendszerint más-más rabbi mondta az imát.

Hatvan évvel ezelőtt teljesen máshogy működtek a zsinagógák, mint most és a gyerekkor is másról szólt. Kétfelé szakadt: az állam volt az egyik, az egyház a másik oldalon. Nem is forszírozták azt, hogy mi mások, egy közösség vagyunk. Ezeket nem plántálták a gyerekekbe, most azonban már egy család öltözetén is látszik, ha „mások” – így is tudatosítják a gyerekekben, hogy ők, igenis mások. Abban az időben a beolvadás volt a cél, a „Mi nem különbözünk, mi is ugyanolyanok vagyunk, és ugyanazt tanuljuk, mint a többiek.” volt az irányelv, amit követnünk kellett. Bizonyos zsidó dolgokról csak otthon beszéltünk. Ugyan nem volt megtiltva, de érezni lehetett, hogy ez két világ, és ha abba a másik világba integrálódni kell, akkor meg kell hozni a szükséges döntéseket, ebben az esetben ezeket.

Természetesen azt egy szülő sem akarta, hogy a kettős tudattól örökké frusztrált legyen a gyereke. Nehéz volt, de ez egy kor volt, ami hála istennek lezárult. Ma már egészen más a helyzet.

 

Hogyan emlékszik a régi Bocskai-zsinagógára és milyen emlékeket idéz az új zsinagóga?

Még mindig élénken él bennem, hogy 1959-ben, talán utolsóként, itt volt a bát micvám, melyet Benoschofsky főrabbi tartott. Az égi karzaton még mindig ott van a helyem. Az egész hatalmas volt. Tényleg óriási. Persze, gyerekként máshogy éli ezt meg az ember, de így visszagondolva is monumentális volt az épület. Az egész egy nagy belső tér volt, amit később több szintre osztottak fel, amikor a TIT-nek eladták az épületet. Ahogy a főbejáraton, a Zsombolyai út felől bementünk, a jobb oldali lépcsőn kellett felmenni a karzatra, de maga a zsinagóga – a földszinttől a tetőig az egész egy tágas légtér volt, nem voltak oszlopok, semmivel nem volt megbontva. A belső kialakításból adódott, hogy az ablakok is a földszinttől a mennyezetig futottak.

Péntekenként és szombatonként – a közösségi kiddust leszámítva – ugyanúgy ment az ima, viszont közös étkezés sosem volt, ahogyan fárbrengenek sem. Nem volt „vidám élet” sem a zsinagógában. Ezt a jókedvű zsidóságot, a lubavicsi haszidizmus hozta be. Teljesen más élmény volt zsinagógába járni akkor. Persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy más világban éltünk. Házon kívül nem beszéltünk a zsidóságról, mint ahogyan a koncentrációs táborokról sem beszéltek a túlélők.

A gyerekek mindig a szülők mellett voltak, nem úgy, mint most. Nem volt gyerekszoba, ahol a gyerekek ima alatt játszhattak volna – ahogy ez alatt az idő alatt még egymással sem barátkoztak. Amikor véget ért az istentisztelet, mindenki hazament, és a családok szűk körben, saját otthonaikban tartották meg a kiddust. A famíliák nem jártak össze, ahogyan most teszik, nem volt ilyen nagy a társasági élet.

A régi Bocskai úti, kézzel fogható emlékeim közül csak a (főrabbi úrtól emlékbe kapott) imakönyv maradt meg. A Bocskai úti zsinagóga belső monumentalitása, tiszta vonalai, a földszint fölé benyúló, lebegő női karzat, már csak emlék – ahogy a gyönyörű, hatalmas spirituális tér, amit nem bontanak meg oszlopok és belső falak, szintén. Féltem újra átlépni a zsinagóga küszöbét. Sok emlék köt ide, és attól is tartottam, hogy elmarad a gyerekkori élmény, illetve nem gondoltam, hogy újrateremthető korábbi monumentalitásában ez a gyönyörű Bauhaus-épület, ahova az eladásáig jártam, de amit ma tapasztaltam, egészen jó érzésekkel töltött el. Igaz, nem lehet összehasonlítani a jelenlegi – hamarosan átadásra kerülő – Bocskai úti zsinagógával a régit, hiszen a TIT-korszakbeli „osztásokat”, nem lehetett felszámolni, így ezentúl is talán csak bennem él tovább a régi tér élménye, azonban abban biztos vagyok, hogy a végeredmény gyönyörű lesz így is, és persze, akinek nincsenek hasonló emlékei, annak ez az épület maga lesz a csoda.

 

Annak idején hogyan jött a hír, hogy nem lesz többé zsinagóga a Bocskai úton?

Hallottam arról, hogy változások lesznek, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy el is adják az épületet. Nyilván a nagypapa tudta, de én gyerek voltam, és számomra akkor derült ki, amikor többet már nem mentünk oda. Annyira nyomasztó volt számomra az érzés, hogy eladják a zsinagógát, hogy utána már nem is akartam templomba menni. Sőt, még egy hónappal ezelőtt is úgy éreztem, aligha lesz bátorságom megnézni, átélni a régi-új zsinagóga látványát.

 

Jelenleg hogyan éli meg a zsidóságot?

Több évtized kimaradt, mire újra visszataláltam a zsidósághoz. Holländer Györggyel közös munkaadónk és jó barátunk, Dr. Józan Péter orvosdemográfus közbenjárásával ismerkedtem meg. György kilenc nyelven beszélt, szinkrontolmács és műfordító, Oberlander Baruch rabbi elkötelezett híve és segítője volt. Hosszas rábeszélésére beleegyeztem, hogy megadja a címemet az EMIH-nek, hogy újságokat, kiadványokat küldhessen. Évekig kaptam ezeket a kiadványokat, közben Gyuritól örök búcsút vettünk. Egyszer aztán valahogy mégiscsak beért bennem az unszolás, és – talán az emlékére is – jelentkeztem egy nyári Zsidó Tudományok Szabadegyeteme (ZSTSZ) előadássorozatra.

Ma is él bennem a beszélgetés Ambrus Klárival: itt a helyed – mondta, és így is lett. Ekkor ismertem meg Köves Slomó rabbi urat is. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy nyaranta mindig ott ültem a ZSTSZ előadásain, illetve Köves és Oberlander rabbik kurzusain is.

Tanulhattam végre kabbalát, zsidó történelmet és jogot, no meg talmudot. Közelebbről ismerkedhettem a gyönyörű és korábban csak esztétikai élvezetet jelentő héber betűkkel. A Chabad zsinagógákban is rendszeresen járok; mindben otthonosan érzem magam.

Az idei Purim szinte jelképes volt: a reggeli ima a Vasváriban telt – néhai gyermekkorom Dohány utcai zsidó asszonyának öltöztem, csipke terítőcskével a fejemen. Kiérdemeltem Oberlander Rabbi úr mosolyát, és a velem egykorúak elismerő szavait, az estét pedig Óbudán, a pompás Purimi partin töltöttem. Emlékezetes ünnep volt.

 

Mit gondol, milyen irányba halad Magyarországon a zsidóság jövője?

Nagyon szomorú vagyok, amikor a különböző zsidó irányzatok tagjai egymásnak esnek. Mindenképpen úgy gondolom: fontos lenne bizonyos közeledés, hogy összetartson a zsidóság. Mindig is voltak irányzatok, különbségek, de ettől még nem ugrottak egymás ellen. Ha mi nem próbálunk összefogni, akkor a külső szemlélőben jogosan vetődhet fel: „Mi hogyan fogadjuk el őket, ha még maguk sem tudnak békében élni egymás között?”

Érzékelem, hogy Köves Slomó rabbi nagyon nyitott, és nagyon sokféle ember és irányzat belefér számára, ő egy integráló személyiség, de ez nem elég. Kell, hogy mindenki elfogadó legyen. Aki jó szándékú, és kicsit tovább lát a holnapnál, vagy szeretné látni a holnaputánt is, annak ebbe az irányba kell mozdulnia.

 

 

  • Küldés emailben