Áháron Méir (elnök), Dávid Krausz, Eliezer Landau, Josszy Weisz, Dr. Kertész Pál, Dávid Giládi és még mások állnak a Kezdeményező Bizottság élén. A könyvet közösen adja ki a Bét Hátfucot és az izraeli Honvédelmi Minisztérium
Ezúttal egy előkészületben lévő könyvről adunk hírt, amely egy névjegy tömörségével foglalja össze a lényeges tudnivalókat a magyar zsidóságról.
Már több kötet megjelent a „törzsekről”, a különböző országokban élő zsidókról, szerkesztett sorozatból – most rajtunk a sor.
A Bét Hátfucot annak idején azzal a programmal indult, hogy lehetővé teszi a törzsek tagjainak, ismerjék meg egymás múltját, életformáját és azokat a tényezőket, amelyek hatására kialakult a közgondolkodásuk.
Amikor megnyílt a Bét Hátfucot, bennünket, magyar zsidókat keserű csalódás ért. Még mellékszerepünk sem volt a kiállításon.
Amikor a magyar jisuv vezetői tiltakoztak, így szabadkozott a Bét Hátfucot elnöksége:
– Nem állt rendelkezésünkre megfelelő dokumentációs anyag, hogy beilleszthettük volna a kiállítás egészébe. Végül – mint rendesen – kompromisszum született. A Bét Hátfucot nagyszabású magyar-zsidó emlékkiállítás megszervezésére vállalkozott, ha a hazai és a nagyvilág különböző országaiban élő magyar zsidók előteremtik a szükséges összeget.
A Bét Hátfucot magyar-zsidó kiállításának megnyitására eljött Scheiber Sándor professzor, a budapesti Rabbiképző Intézet igazgatója és ő mondta az ünnepi beszédet.
A Bét Hátfucot elnöksége felismerte, hogy csak akkor tesz eleget feladatának, ha kiterjeszti tevékenységét és könyvsorozatot indít az egyes törzsek múltjáról és bizonyos értelemben jelenéről.
A Honvédelmi Minisztérium kiadója azért tette magáévá az elgondolást, mert a könyvsorozat elsősorban a katonai szolgálat előtt álló fiatalok szellemi és lelki látókörének tágítását szolgálja.
„Ki vagyok, honnan jöttek a szüleim, a nagyszüleim, és mi a háttere annak a törzsnek, amelyből a legjobb barátom – holnapután a bajtársam – családja származik?”
Ilyen elvárásnak felel meg a könyvsorozat magyar kötete is, amelyet a legkiválóbb szakemberek, például Michael Silver történész és mások szerkesztenek.
Tagja a szerkesztőbizottságnak Giládi Dávid lapszerkesztő is, aki pályafutása során Izrael magyarországi követe is volt.
A kezdeményező bizottságnak Áháron Méir az elnöke, és Dávid Krausz volt nagykövet, Landau Eliézer vállalati igazgató, Kertész Pál, dr. Gellért Michael, Weisz József és több más tekintélyes és tevékeny tagja van.
A szerkesztés alapelveit már kidolgozták. A gyökerek a magyar honfoglalás előtti időkig nyúlnak vissza.
Az a zsidó népesség, amely a XX. század első évtizedeiben Magyarországon élt, nem egy irányból, hanem a szélrózsa valamennyi irányából érkezett.
Talán ezzel magyarázható az a különleges szindróma, amelyet magyar zsidóságnak mondunk:
A szélsőségek nemcsak szembe tűnők, de gyakran már szemet szúrók a magyar zsidó életben. Egyrészt a szélsőséges ortodox szemlélet, másrészt a féktelen asszimilációra való törekvés.
Speciálisan magyar-zsidó jelenség az ortodoxia és neológia kettéválása. A történészek, rabbik, és a társadalomtudományok különféle ágazatainak művelői még nem döntötték el véglegesen, hogy a kettéválás gyengítette-e a zsidóságot, vagy hozzásegítette a vallási keretek fenntartásához.
Erről a kérdésről is szenvedélymentesen, a józan objektivitásra való törekvés jegyében lesz szó a készülő könyvben. Az asszimiláció végállomása nem a neológia volt, hanem a kitérés, zsidó identitás feladása. Ez nem vált tömegjelenséggé a magyar zsidóságon belül, de sok esetben előfordult.
Megemlítjük például, hogy akadt egy pesti zsidó kereskedő, aki amikor megnősült, katolikus hitre tért. Egy esztendő múlva megszületett a házaspár fia. Addigra olyan tekintélyre tett szert, mint neofita katolikus, hogy az újszülött keresztapaságát maga Prohászka Ottokár, veszprémi püspök, az ideológiai antiszemitizmus vezéralakja vállalta. Az újszülött Szerb Antal a későbbi kiváló irodalomtörténész volt, akit végül munkaszolgálatosként pusztítottak el Balfon.
A zsidóság Magyarországon – ellentétben több országgal, például Romániával – soha nem szerveződött politikailag. Egyes pártokban voltak zsidók, de zsidó párt nem létezett.
A II. világháború után, mikor a Szovjet hadsereg megszállta Magyarországot, megkezdődtek a kommunista diktatúra előkészítő munkálatai.
Szinte katasztrofálisnak mondható, hogy a szovjet párt, és személy szerint Sztálin olyan kommunista vezetőket bízott meg ezzel a tevékenységek, akik kivétel nélkül zsidó származásúak voltak, de évtizedekkel korábban elszaggatták a zsidósághoz fűződő kötelékeiket.
Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – a rendszer élén álló személyiségek és a sok-sok kiskirály – majdnem mind zsidók voltak és ádáz tevékenységükkel csak olajat öntöttek az antiszemitizmus tüzére.
Pogrom is volt Magyarországon a II. világháborút követő években. Miskolcon, Kunmadarason, és máshol is. Tudunk egy 15 évvel ezelőtti társadalmi felmérésről, amelynek eredménye szerint Tiszaeszláron még mindig hitelt adnak a vérvádnak: Még mindig hiszik, hogy Solymosi Eszter vérét a zsidók belekeverték annak idején a pászka tésztájába.
Volt olyan magyar-zsidó, aki római katolikus püspök lett. Fraknói Vilmosnak hívták. Ugyanakkor héber könyvkiadás is volt Magyarországon, virágzó jesivák, szakmai jesivák, értékes műveket alkotó rabbik.
Büszkék lehetünk Ónódi Schück rabbi emlékére is, aki kitalálta az olyan jesiva modelljét, ahol csak a reggeli és délelőtti órákban tanulmányozták a növendékek a Talmudot, délután szakmát tanultak. Alapos zsidó ismeretekkel rendelkező lakatosok, bádogosok, tímárok lettek belőlük.
Izrael kikiáltása új korszak kezdetét jelentette a magyar zsidóság számára. Lassan lendületet kapott a kivándorlás, az alija és a magyar jisuv népes közösség lett.
Mondjuk ki nyíltan és büszkén, hogy a mi nemzedékünkkel vége lesz az izraeli magyar jisuvnak. Gyermekeink, unokáink ízig-vérig izraeliek, de a mi felelősségünk, hogy ne szégyelljék, sőt, legyenek büszkék arra, hogy apáik honnan jöttek.
Ezt segíti a most készülő Bét Hátfucot kiadvány, amelyet megkülönböztetett érdeklődéssel várunk.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 16. szám – 2014. július 28.