Március 30-án történelmi pillanatnak lehetünk tanúi: Villányi Dániel zongoraművész az Óbudai Zsinagóga első önálló zongoraestjét adja. A „Mendelssohn variációk” című koncert négy zseniális zeneszerző művét eleveníti fel – Mendelssohn, Schumann, Rachmaninov és Brahms darabjait –, miközben a művész személyes kapcsolatáról is mesél a válogatott kompozíciókkal.
Villányi Dániel számára az Óbudai Zsinagóga épülete nem csupán egy koncerthelyszín, hanem egy inspirációs tér, amelyben azonnal meglátta a klasszikus zene otthonát.
Olvassa el, hogy mit gondol a művész az eseményről:
Március 30-án este 7-kor zongoraestet adok az Óbudai Zsinagógában. Egy hangverseny megrendezése sokfajta kompetenciát kíván, az előadóét, esetünkben a zongoristáét voltaképpen csak e rendezési folyamat lezárultával. Honnan lesz zongora, ki hangolja fel, mire kerül rá, honnan a színpad és a világítás, honnan a székek, melyekre a közönség kerül rá – honnan a közönség, akik számára székekkel, zenével készülünk? Az emberek érdeklődését az értesülésük nélkül hiába is próbálnánk felkelteni, márpedig annyi zenekedvelő ismerőse még egy hivatásos zongoraművésznek sincs, akikkel egy a zsinagógához mérhető teret meg lehetne tölteni. Ilyen szándékkal amúgy is házikoncertet tessék rendezni!
Villányi Dániel az Óbudai Zsinagógában
A klasszikus zene művelése nem a meggazdagodásra irányuló műfaj. Még a legfurmányosabb hátsó szándék sem lenne elegendő, hiába a jegyárak, annyi a költség és az abban csak részben megmutatkozó emberi erőfeszítés, hogy csakis igen nagy felelősség vállalása mellett lehet belevágni ilyen úri huncutságokba, de se furmány nincs, se hátsó szándék. S ha már az a megtiszteltetés éri az előadót, hogy vele és érte a megszervezők készek vállalni ily felelősséget, a jövendő fellépőnek kutya kötelessége a felkészülés meglehetős terhe mellett a közönség toborzásából, a promóciónak nevezett tevékenységből is kivenni a részét.
Így eshetett meg az is, hogy egy napos téli reggelen beszélgetni mentem a rádióba. A beszélgetés igen kellemes, a fogadtatása igen pozitív volt, engem tehát sikerült is napokra a padlóra küldenie.
Ez az írás most, jó pár nappal az esemény lecsengése után azért születik, hogy utánajárhassak ennek a különös, letaglózó tapasztalatnak, vagy legalábbis meditáljak felette.
Végül is nagy nyilvánosság előtt, kár is lenne tagadni, őszintétlen voltam, s bár mentségemre felhozhatnám, hogy akaratlanul beszéltem félre, de foglalkozzunk most mégis inkább azzal, hogy mi kényszeríthetett félrebeszélni.
A kimondhatóság problematikája
Gondoljuk el, milyen kellemetlen is lenne, ha nem állna módunkban őszintétlennek lenni, ha mindig csak az igazság csúszna ki a szájunkon. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy belássuk, rövid idő alatt mind slamasztikában találnánk magunkat, és jó eséllyel még csak nem is érdemtelenül. Olyan helyzet viszont előállhat, amelyben hiába törekszünk az igazság elbeszélésére, erőnek erejével, nyelvi korlátaink folyvást keresztülhúzzák szándékunkat.
De hiszen, ha muszáj beszélni! Élő adásban mégsem járja befogott szájjal meredni a mikrofonra, így hát beszélem a szavakat, mégsem mondok semmit, amit meg mégis, jaj, bár ne tenném!
Hallgatással mégis többet mondhattam volna, mint locsogással?
Pedig remek beszélgetőpartneremen tényleg nem múlott semmi, értelmes és érzékeny személyénél helyénvalóbbat kívánni sem lehet, még csak a szavakon sem, amelyekkel dobálóztunk – volt köztük transzcendens, koncentráció, érzelem és lélek is, még sporthasonlat is, jobb és alkalmasabb szavakat keresve sem találni. Csak hát e legjobb szavak is kritikusan mást jelentenek kintről bebeszélve és bentről kibeszélve.
Ha közös szókincs híján nincs közös nyelv, a legjobb beszélgetés is egymás melletti elbeszélés.
Ugyanazon szavak, más jelentéssel
Igen, végre rájöttem, hogy csakis elbeszélhetünk egymás mellett, amikor olyasmi kitárgyalására vállalkozunk, amihez lényegileg más szinten kapcsolódunk, de ebben a nyelv uniformitása vezet csak félre igazán. Ha a beszélgetők nem egyazon személy, akkor bizony az egymás melletti elbeszélés az egyetlen módja annak, hogy a beszélgetés meg ne bénuljon. Azonos szavakat használunk, azonos szótári értelmük szerint, de tökéletesen eltérő jelentéssúllyal.
Ha annyit mondok, alma, ugyanarra gondolunk? Ízre, állagra, színre, formára, felszínre, leszedve vagy fán lógva, kosárban vagy pitében, fahéjjal, vaníliával vagy kardamonnal, cikkekre szelve és nyersen vagy pürévé passzírozva, héjjal vagy anélkül, citromos vízben vagy szabadon hagyva sárgálkodni, harapva, kortyolva vagy cézanne-i csendéleten?
Ha mindebben egyességre jutunk is, olyannyira nincs átjárás egymás tapasztalatai közt, hogy egy jonatánból készült szegfűszeges befőtt még akkor is mást jelent, ha történetesen együtt esszük, egyazon üvegből. A kudarcot beismerve, annyit mondjunk csak; finom, s ezzel olybá vesszük, egymás megértéséből elég is volt ennyi. A só is finomszemcséjű, az olajat is finomítva töltjük autónkba, a kompót is legyen hát finom! A jonatánfa levelei finoman reszketnek a tikkasztó nyári nap alatt.
A megértés tétje
A konszenzus kényelmét tétnélküliségének köszönhetjük, ám de van-e nyelvünk ugyanezen egyességre jutni egy almafával, amelynek cseppet sem kevésbé közvetlen a viszonya a becses termésével, mint nekünk a gömbölyded táplálékkal?
Ha tehát szenvedélyes előadásról számolunk be egymásnak, vajon van-e értelmi átjárás közönség és előadó között? Színpadi tevékenységem kapcsán sajnos nem tudok szenvedélyről beszámolni, túlságosan észnél kell lennem, jobban, mint életem során bármikor, nem ritkán jobban, mint amennyire tudok.
Ember és ember közt nem adatott értelmi átjárhatóság, de a nyelv általi közelítés sok mindent a tétnélküliség egyezményével von be: értjük, amit mondanak, érik, amit mondunk, de egymást meg nem érthetjük. Ámen.
A művészet luxusa
A művészet igazi luxusa a tétlensége, téttelensége. Ennek fedezeteképp semmi sem tétnélküli, ami művészi. Az a szféra a művészeté, amelyben praktikus kompromisszumok nem köttetnek a szubsztancia rovására. Ahol nem a mondóka van megértve, hanem egymás és önmagunk. Csakhogy ennek tárgyalására nem alkalmas a konszenzusok konszenzusos nyelve. Ahol a zene kezdődik, a szavak ott véget érnek, tartja a közhely. Azok a szavak, amelyek rádióműsorokban és magánbeszélgetésekben elhangozhatnak, valóban határsértők, de nem kevésbé és nem másként, mint a szó művészetét, az irodalmat illetően.
Hiszen egyazon szó különbözőbb nem is lehetne. Hiszen létezésünk gyakorlati és transzcendens valóját érzékeink számára a művészet csatornája köti össze, így hát a különböző térfeleken álló emberek információcseréje menthetetlenül kudarcra van ítélve; akár a savanyú jonatán feletti lamentánk az almafának – vagy akár egymásnak címezve.
A nyilvánosság nyomása
A rádióműsor, minthogy maga a nyilvánosság, az egyezményes nyelvhasználat terepe. A válaszadó felelőssége felmérni, meddig terjedhet őszintétlenségének morális korlátja, ám, ha a korlát csakis morális, ahogy a művészet esetében más nem is lehetne, e felelősséget sáfárkodásra nem, csakis viselésre használhatjuk.
Bizony, szereplésem a reggeli műsorban az öntudatlan sáfárkodás jegyében telt, amelynek hatása meg is lett; a hallgatók számára tetszetős, számomra tetszelgős.
Tevékenységemről beszélek és beszélek, mégsem mondok semmit, ami köszönőviszonyba keríthetne akárkit is annak lényegével. Nemcsak a jonatánt termő egyszeri almafa, a bőven termő barackfa és a világhíres vadkörtefa néma, hiszen én sem tudok mit mondani.
Azt hiszem, ez másként nem is lehetne, de azt már tudom, hogy így van jól.
Ha tehát maradt még bárkiben is kíváncsiság, amit szívem mélyén remélek, szeretettel hívom mindnyájukat Mendelssohnt, Schumannt, Brahmsot és Rahmanyinovot hallgatni március utolsó vasárnapjának estéjén az Óbudai Zsinagógába. A lényeg, ha minden jól megy, úgyis ott történik majd.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.