Kognitív disszonancia

Rózsa T. Endre Budapesten, Bécsben és Párizsban végzett tanulmányai során olyan nagynevű filozófusok tanítványa volt, mint André Neher, Emmanuel Levinas és Jacques Derrida tanítványa volt. Ismert „hangja” volt a magyar rádiózásnak, a 3T korszakában a negyedik t-t, a tájékoztatást képviselte. A művészettörténész és művészeti kritikus aktív és agilis résztvevője volt a rendszerváltás környékén kialakuló zsidó közéletnek.

Egy orosz-amerikai zsidó pszichológus, Leon Festinger dolgozta ki a kognitív

disszonancia elméletét. Ha az addig szokásos világképet vele ellentétes információk kezdik bombázni, az emberekben szorongás keletkezik, és amikor egy egész csoportot

ér ilyen konfliktus, erősödő társadalmi feszültség a válasz.

 

A nyolcvanas években efféle helyzetbe került a magyar zsidó értelmiség. A kádárizmus felpuhulása láthatóvá tette a régi antiszemita kliséket. Amik tehát soha nem enyhültek, csak évtizedekig háborítatlanul lapultak a fű alatt. Hanák Péter történész az elsők között reagált. Összeállította a Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus c. szöveggyűjteményt és Pozsgay Imre előszava legitimálta a szokatlanul nyílt könyvet.

A Soá után született fiatalabb nemzedék egyik kedvelt találkozási helye volt péntek esténként a Rabbiképző, ahol a felejthetetlen emlékű Scheiber Sándor tartott kabalat sabbátokat, de 1985 tavaszán Scheiber meghalt, és a Rabbiképző a megszűnés határára sodródott. A spontán zsidó összejövetelek amúgy is szúrták a titkosszolgálat szemét, és az egyetlen magyar hallgatót, Frölich Róbertet behívták katonának. Jogellenesen. Külföldiek alig voltak, és ha sikerül megszabadulni az oroszországi Sajevicstől, a csehországi Daniel Mayer már nem áll útjában a Rabbiképző megszüntetésének. Mivelhogy már korábban beépítették téglának, a magyar belügy kezéből evett, mint Prágában utóbb kiderült. A rokonságnak sikerült orvosi igazolást beszerezni arról, hogy Frölich katonai szolgálatra alkalmatlan, és meglepetésre még Zelei László, a Magyar Rádió egyik befolyásos politikai vezetője is fellépett a Rabbiképző fennmaradása érdekében. Ironikus fordulat a történetben, hogy Frölich

Róbert később ezredesi rangban tábori rabbi lett, sőt később dandártábornok.

Annak ellenére, hogy Magyarország és Izrael között nem létezett diplomáciai kapcsolat, a magam részéről igyekeztem Izrael hangját hallatni a magyar tömegkommunikációban. Élőben jelentkeztem például a jeruzsálemi filmfesztiválról, több százezren hallhatták a Reggeli Krónikában a napi tudósításokat. Komikus epizód, hogy utazásom előtt behívattak a Külügybe és aláírattak velem egy papírt, hogy Jeruzsálemet nem ismerem el Izrael fővárosának. Megszólaltattam mindenkit, aki erre járt: Efraim Kishont, Itamár Jáoz-Keszt költőt, Rónai Andrást, a Habima színészét, Naftali Kraus írót és sok mindenki mást. Amosz Ozzal a lakásán, az izraeli Aradon készítettem tévéinterjút. Az ellenzék mozgolódni kezdett és zsidó körökben ez is hullámot vetett. Magyar zsidó címmel Gadó György szamizdat újságot adott ki, a tévében és a rádióban magam is terjesztettem a lapot. Kockáztattam, hogy ha lebukok, kirúgnak, de nem izgatott túlzottan.

A Nagyfuvaros utcai Talmud-Tórába járó gyerekek szülei körében felmerült a gondolat 1987 telén, hogy jó lenne egy olyan világi zsidó egyesületet szervezni, amit jogilag is bejegyeztetünk. Elkezdődtek a megbeszélések, szétosztottuk a feladatokat. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület hivatalosan 1988 őszén alakult meg, még jócskán a pártállami időkben. A mai közszereplők közül sokan ott voltak az első közgyűlésen. Hirtelenjében Heisler András és Kelemen Kata jut az eszembe. A kezdet és a megalakulás közti idő amiatt húzódott el, mert azon a tavaszon a belügy nyomás alá helyezte a szerveződést, és a célszemélyeknek inukba szállt a bátorsága. Az utolsó pillanatban aláírásgyűjtésbe kezdtem és a hangadó értelmiség erős védősáncáról már lepattantak az ügynökök. Pedig még Aczél György is a támadók mellé zárkózott. Velük szemben Pozsgay Imre védelmet adott, a Belgrád rakparti Népfront-házban folytathattuk a megbeszéléseinket.

Nemzetközi színtéren már korán felfigyeltek az omladozó vasfüggöny mögötti zsidó mozgolódásra. Jews are news. Ebben valószínűleg része volt ismeretségem a frankofón Emanuel Halperinnel, aki az izraeli tévé egyik vezető újságírója ma is, és nem mellesleg Begin unokaöccse. 1988 tavaszán Varsóba hívtak, és magammal vittem egyik mihaszna társamat, akiről később derült ki, hogy kígyót melengettem a keblemen. A lengyel belügy felfigyelt az ismeretlen személyre, de Zelei látatlanban elküldte az utólagos akkreditációt. (Évekkel később Zelei volt az is, aki egy fiktív Teller-levéllel megbuktatta a Népszabadság főszerkesztőjét.) Elvileg a gettófelkelés 45. évfordulójára rendezték a nagy megemlékezést, de valójában egy tapogatózó nemzetközi megbeszélésbe keveredtem. A Világkongresszus, a Szochnut vezetői és a szovjet delegáció mellett magas szintű volt a lengyel részvétel. Két kérdés körül forgott minden: a Varsói Paktum országai hogyan vegyék fel újra a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, illetve hogyan nyíljon meg az út a szovjet alija előtt. Ha viszont a Szovjetunió mégsem egyezik bele a direkt alija-útvonalba, akkor próbálkozni kell a B-tervvel: vagy Varsón vagy Budapesten keresztül vezethet a kerülő. A varsói arab diákok nagy ellentüntetést rendeztek, de óvatosan. Csak a szemük látszott, az arcukat kefijával takarták el.

A budapesti útvonal jött be végül, és a Mazsike néhány tagjából humanitárius segítséget adó kis csoport szerveződött. Óvatosan, titkolózva és nem ok nélkül. 1991. december 24-én három német terrorista (Vörös Hadsereg Frakció) merényletet követett el a Ferihegyi reptérre menő alija-busz ellen. Azokban az években Magyarország ügyesen lavírozott. Jichak Samir 1988 szeptemberében „magánlátogatásra”, fél év múlva „villámlátogatásra” jött Budapestre. Nagy volt a jövés-menés mindkét irányba, a magyar külügy levéltára fontos dokumentumokat őriz. Németh Miklós igen karakán módon irányított, minden ellenkezésnek ellenállt és az 1990-es nemzetiségi törvénybe bevetette a zsidó opciót. (A MIOK hosszú árnyéka c. cikkemben részletesebben írtam erről 2011-ben az ÉS-ben.) 1989 májusában a Cionista Világszövetség meghívta Izraelbe a Mazsike intézőbizottságát, akkor ismerkedhettünk meg Tommy Lapiddal, Benjamin Netanjahuval, David Gurral, Szimcha Dinitz-cel, Uzi Narkis-szal és másokkal.

A kezdeti sikereket apály követte, súlyos kárt okozott, hogy a Mazsike belekeveredett az aktuálpolitikába. Az elnökségből hárman is parlamenti képviselők lettek és mindhárman az SZDSZ színeiben. Ez a féloldalasság már önmagában sem jelentett sok jót, de az végképp betette a kaput, hogy pedzegetni kezdték: közülük ketten a pártállam idején minden valószínűség szerint jelentéseket írogattak a belügynek. A kilencvenes évek elején úgy döntöttem, visszavonulok a kis magyar zsidó közélettől. A Mazsike ma már nem a „laikus” zsidóságot képviseli, összement a mosásban, beleszürkült a háttérbe. Egy újdonság azonban emlékeztet a kezdeti idők friss lendületére, a korszerű zsidó identitás felmutatására. Olti Ferenc és mások kezdeményezésére Balatonfüreden megnyílt az interaktív Zsidó Kiválóságok Háza.

Oberlander Báruch Budapestre érkezése vadonatúj színt tett fel a palettára. Erős és nemzetközi színt. Az internetre felkerült egy tömör eligazítás. Menachem Mendel Schneerson rabbi mondja el Oberlandernek, milyen ország az, ahol majd meg kell küzdeni a feladatával. Az elemzés lényeglátó és hajszálpontos. Ennek éppen 30 éve. A Chabad Lubavics és az EMIH új struktúrák légióit építette ki a bölcsődétől az egyetemig, a szeretetszolgálattól az öregotthonig, régi zsinagógákat újított meg és Elie Wieselnek alkalmat teremtett, hogy azok előtt a padsorok előtt beszéljen, ahol a magyar képviselők a zsidótörvényeket szavazták meg. Különösen közel áll a szívemhez a Budavári Zsinagóga újranyitása, ahol sok évszázadnyi csend után szólalt meg újra a sófár. Korszerű és méltó bemutatási lehetőségre vár az odatartozó zsidó lapidárium, leginkább az épület alatt. Mint Bécsben, ahol földalatti út visz a Judenplatz közepén feltárt zsinagógához. A budai Várban egy ilyen alépítményből ráadásul átjárást lehet nyitni a száz méterre lévő visszatemetett középkori zsinagógához.

Végezetül még idetartozik, hogy a 2004-ben újjáalakult EMIH alapító tagjai közé tartozom és több más zsidó szervezetben is részt veszek, beleértve a Mazsihiszt. Üdvösnek gondolnám a nagy zsidó szervezetek közös csúcs-vezetőségét rotációs elnökséggel válasszák meg. Mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban szokás.

 

Ahogyan Herzl Tivadar/Theodor Herzl mondaná: Ha akarjátok, nem álom.

 

A cikk megjelent az Egység 122. számában.