Hiánypótló kiállítással próbálnák feléleszteni a száz évvel ezelőtt is csak alig ismert, bár kiváló képességű fehérvári születésű festő emlékét, aki zsidó sorsok ábrázolása miatt mindig is kívülállója volt a magyar képzőművészeti kánonnak. Gergely Anna történész nemcsak Lakos Alfréd alkotásainak bemutatására készül, de műgyűjtők és Lakos-leszármazottak után is kutat. A „magyar Rembrandt” portréját is az ő segítségével idézi meg a Bennem Élő Eredet cikke.
Jövőre a székesfehérvári Szent István Királyi Múzeumban rendezünk kiállítást Lakos Alfréd műveiből. Az anyag gerincét a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei és a Zsidó Múzeum, valamint a Kiscelli Múzeum fogja kölcsönadni.
— mondta a Bennem Élő Eredetnek Gergely Anna történész.
Fejér megye zsidóságának egyik legjobb ismerője hozzátette: egyelőre nem tudják, hogy pontosan hány művet mutathatnak majd be, hiszen tavaly óta folyamatosan kutatják az alkotó gazdag, grafikákból és különböző stílusú festményeiből álló gyűjteményét. “Keressük a leszármazottjait is és minden művet tőle, ami csak fellelhető a nagyvilágban és idehaza” — fűzte hozzá Gergely Anna.
Az már biztos, hogy egy izgalmas képet, a Páva utcai zsinagóga tulajdonában lévő, “Pogrom után” (1916.) c. festményt meg fogják kapni, hiszen a pesti zsinagóga rabbija kölcsön fogja adni a tárlat idejére. Habár hónapok óta zajlik a kutatás, egyelőre még sem rokon, sem leszármazott nem került eddig elő.
Na de ki is volt Lakos Alfréd, akit külföldön egyesek csak a „magyar Rembrandtként” emlegettek…?
Székesfehérvárott született Lewi Alfréd névvel 1870. október 20-án, és a XX. század egyik különös tehetségű művésze lett, akinek apja az anyakönyvi bejegyzések szerint Levi Adolf (1826-1893) volt, édesanyja pedig Hoffmann Betti (1839-1887). A Levi/Lewi családnevet 1884-ben magyarosították Lakosra. Levi Adolf egy szerény jövedelmű ügynök volt, korán megözvegyült. Új családot alapított, és a két asszonytól 12 gyermeke született, ebből 11 fiú volt.
A szülői ház meghitt, mélyen vallásos, bensőséges légköre meghatározta Lakos Alfréd emberi és művészi habitusát. A legelső zsidó tárgyú festményére visszaemlékezve az alábbiakat írta 1922-ben a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat hasábjain:
A székesfehérvári, szülői házban látott tiszta zsidó emlékekkel, amelyekből egész életemen át meríthetnék gyönyörű zsidó tárgyú kompozíciókat festhetnék.
Lakos néhány székesfehérvári reáliskolai osztály elvégzése után a fővárosba költözött. Nehéz anyagi körülmények között élt, s egy
műszaki irodában rajzolóként dolgozott. Képzőművészeti tanulmányit Székely Bertalan tanítványaként végezte.
Székely, a történelmi festészet kiemelkedő művésze, Lakos munkáit több pályadíjjal is elismerte.
Már művésznövendék korában gyakran közölte rajzait, karikatúráit több országos lap is, de ő a rajzolást pénzkereső munkának tekintette, nem valódi hivatásának. A rendkívüli rajztehetséggel megáldott Lakos a festőakadémia elvégzése után meghívást kapott a bécsi Fliegende Blätter című laphoz. Ezt követően két évet töltött Münchenben, miközben illusztrációit, karikatúráit továbbra is küldte a magyar, német, bécsi és párizsi lapoknak.
Ez az időszak pályájának fordulópontját is jelenti, hiszen felhagy az illusztrációk, karikatúrák készítésének robotos munkájával és egész további életét a zsidó témáknak szenteli.
Ebben az elhatározásban, küldetésben közrejátszottak a gyermekkor meghatározó vallásos évei, a tiszaeszlári vérvád, a Dreyfus-per, a formálódó, forrongó millennáris közélete. Lakos Alfréd festészete rokon Moritz Oppenheim (1800- 1882) művészetével, aki Frankfurtban élt, s a modern kor első zsidó festője volt. Munkái kiterjednek vallási, irodalmi és történelmi témákra, valamint allegóriákra és portrékra. Lakos Alfréd portréi, zsánerképei a főként Bécsben élő és alkotó, zsidó származású magyar festőművész, Kaufmann Izidor alkotói világával, tematikájával, esztétikai elveivel is párhuzamot mutatnak.
Lakos művészetének kiapadhatatlan forrása a Szentírás, a Talmud, a zsidó vallási ünnepek, az örök zsidó sors. Patai József, a Múlt és Jövő főszerkesztője máig tartó érvénnyel határozza meg Lakos művészetének lényegét 1911-ben publikált írásában:
Lakos Alfréd a zsidó témában valami misztikus szentséget lát, egy életmissziót, a bolygó zsidó megváltását, a lenézettség, a kigúnyoltság exiliumából.
Lakos a zsidóság tradícióinak bemutatásában, a bibliai jelenetekben, a rabbi portrékban és a könyvcsendéleteiben találta meg azokat a témákat, melyen keresztül hiteles, igazi művészetet hoz létre, s amely mélylélektani ábrázolással jelenik meg vásznain.
Lakos Alfrédot a műértők a zsidó lélek leghitelesebb festőjének tartották. Mégis, hogy lehet, hogy máma szinte senki nem tud róla?
Lakos Alfréd a századelőn élénk publicisztikai tevékenységet is folytat. Elutasította a modern művészet izmusait minden tekintetben: szellemiségében, tematikájában, technikájában, témaválasztásaiban, ugyanakkor az elavult akadémikus irányzattal sem azonosult. Ellenkezőleg: az elcsépelt, kiürült festészeti műfajokat új, zsidó tartalommal akarta tudatosan megújítani.
Művészetének visszatérő témái közé tartoznak könyv-kompozíciós csendéletei. A csendéletkép- kultusz újraértelmezésével új irányt szabott e műfajnak. Lakos másik visszatérő témája a gyászoló zsidó és a menekülő zsidó tematikája. Mindezt többféle kompozíciós elrendezésben is vászonra vitte.
A „Gyászoló zsidók” című képével a művész nagy sikert aratott. Artur Ziegler, Lakos egyik amerikai gyűjtője aktivitásának köszönhetően nemzetközi hírnevét megalapozta a tengeren túl. Innentől kezdve vált emblematikussá külföldön Ziegler mondása:
Lakos a magyar zsidóság Rembrandtja
Életének kiemelkedő eseménye volt, amikor 1925-ben a Pesti Izraelita Hitközség műveiből gyűjteményes kiállítást rendezett New- York-i tárlata előtt. Ennek sajtóvisszhangja, mint általában Lakos festészetének, meglehetősen csekély. 1928-ban Székesfehérváron nyílt kiállítása. A két világháború közötti időszak 30-as évei ideológiailag, kultúrpolitikailag nem kedveztek a zsidó tematikájú festészetnek.
Lakos festészete egyenesen szembe ment a kor művészi kihívásaival, művészi ábrázolásmódjával. Légüres, egyre ellenségesebb, antiszemita légköreben hozta létre alkotásait, mindezt hazai földön elég szűk közönségnek. Az antiszemita közhangulat megnyilvánulásai a művészeti életben is éreztették hatásukat, s a zsidó művészeket egyre szűkebb világba szorították vissza.
A zsidótörvények korában, 1939-től 1944 februárja között az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kiállításokon rendszeresen szerepelt műveivel. A háborús években munkaszolgálatos volt. Ezekről az évekről, a munkaszolgálatos létről a felszabadulás után készült festményeivel reflektált.
Művészete 1945 után a zsidóság II. világháborúban bekövetkezett tragédiájával, a munkaszolgálat, a deportálás, az örök zsidó sors ábrázolásával egészült ki, vált teljessé, végleg beteljesítette azt a zsidó sorsot, amely vásznaiból sugárzott.
A művész maga vetette papírra 90 éves korában, hogy a megélt közel egy évszázad megírása fájdalommal töltené el: „Nem írhatom meg visszaemlékezéseimet. Rosszul leszek az emlékezéstől. Gyakori szívgörcsök bántalmaznak. Vajon fogok legalább egy nagy kompozíciót megfesteni a mai időkből?” — tette fel a kérdést.
Az alkotói életműve és sorsa átfogja a XIX. század második felétől a XX. század közepéig terjedő időszakot. Mindezt még történelmi eseményekben, évszámokban is mérve tiszteletet parancsoló feladat.
Lakos Alfréd írásaiban, a vele készült beszélgetésekben is ifjúsága harcos időszakáról beszél többnyire, amikor a zsidó művészet emancipálásáért folytatott harcait vívta, szemben a pozíciókat elfoglaló szalon-zsidó művészekkel, vagy éppen az általa semmibe vett modern irányzatokba bekapcsolódó, gyökértelen pályatársaival. Lakos Alfréd magányos, elszigetelt, sőt, némiképp sértődött művésszé vált.
Az önmaga számára kijelölt úton következetesen haladva teljesítette küldetését, s képeinek reneszánszát napjainkban éljük. Itt pedig Lakos egykori közösségének, a fehérvárinak mai helyzetjelentését láthatják.