Két asszony, egy út

Ezen a héten két különleges zsidó asszonyról emlékezünk meg halálozási évfordulójuk, jorcájtjuk alkalmából. Mind­ketten lubavicsi rebbék leányai voltak, mindketten szülőhelyüket elhagyva, új országban telepedtek le, mindketten nagy tiszteletnek örvendtek és sokat tettek közösségeikért. Két rebecenre, Menuchá Ráchél Szlonimra és Chájá Mushka Schneersonra emlékezünk.

Menuchá Ráchél 1798-ban született a Chábád mozgalom második rebbéje, Dovber Sneuri, a mitteler Rebbe gyermekeként, azon a napon, amikor nagyapját, a ljádi Sneur Zálmánt szabadon engedték a cári börtönből. Menuchá Ráchél férjével az 1840-es években költözött Hevronba, ahol nem csak egy neves chábád család matriarchája lett – az egész hevroni zsidó közösség a magáénak mondhatta őt, szeretett vezetőjének, akihez bármikor fordulhattak segítségért, tanácsért vagy éppen áldásért. Ő és a családja kulcsszerepet játszottak a helyi zsidó közösség újjáélesztésében. Bölcsessége, istenfélelme, figyelmessége és jó ítélőképessége messze földön híres volt, komoly és elismert rabbik ugyanúgy adtak a szavára, mint közvetlen környezetének szegény zsidó lakosai, sőt Hevron arab népessége is. Sokan kérték áldását, még az ország távolabbi vidékeiről is ellátogattak Hevronba, annyira bíztak áldásának erejében. Mindenki csak úgy hívta: a hevroni nagyanyó. Gyakran segédkezett vitás ügyek lebonyolításában és segítette a város zsidó közösségeit az egymás felé való nyitásban.

Chaya Mushka Schneerson a hatodik lubavicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneerson lánya és a mozgalom hetedik vezetőjének, Menáchem Mendel Schneerson rabbinak a felesége volt. Egészen fiatal korától aktív szerepet játszott a mozgalom földalatti oktatási tevékenységében és vallási életében, amikor a kommunista rezsimben ez már tilalmasnak számított. 1928-ban ment feleségül unokatestvéréhez, Menachem Mendel Schneersonhoz. A bolse­vi­kok elől 1933-ban Párizsba, majd a nácik elől 1941-ben az Egye­sült Államokba menekültek. Tanult és bölcs asszony volt, különleges helyzetét a lehető legszerényebben és legegy­szerűbben kezelte. Bár férjének több százezer követője volt már életében, a rebecenről a halálát követő időkig nem sokat lehetett tudni, mivel féltve őrizte magánéletüket. Nem szeretett megjelenni a nagyközönség előtt, inkább saját otthonukban tartózkodott. Mindig egyszerűen, szerényen, vissza­fo­gottan viselkedett, és a háttérből nyújtott segítséget mindenkinek, akinek szüksége volt rá.

A két rebecen szinte napra pontosan száz év különbséggel hunyt el – életük, melyet mások segítésére és a zsidóság lángjának továbbvitelére tettek fel, példa mindannyiunk számára.