Kenyerünk java

A kenyér története egyidős az ember történetével.  Ádám és Chává (Éva) történetében olvashatjuk, hogy „Arcod verejtékével edd a kenyeret…” (1Mózes 3:19.) nem sokkal később a Tóra azt is elmeséli, hogy Noách (Noé) találta fel az ekét, megkönnyítve ezzel az emberek számára a szántást és a vetést. Ettől fogva rendszeresen hallunk a kenyérről, legyen az az ősapák vagy az egyiptomi fogság története. És ahogy a magyar nyelv, úgy a bibliai héber is gyakran használja a kenyér szót az étel szinonimájaként.

„Hámoci lechem min háárec” – „Aki kenyeret ad a földbõl”

Bölcseink meghatározása szerint az a tésztaféle minősül kenyérnek, amelyik az öt gabona (búza, árpa, rozs, tönköly, illetve zab) valamelyikének lisztjéből készült, folyékony összetevői közt több a víz, mint bármilyen más folyadék, és sütőben sütötték meg. Bölcseink szerint az a legjobb, ha csak zsidók által sütött kenyeret (pát jiszráel) fogyasztunk. Kenyérevés előtt háromszor leöntjük a jobb, majd háromszor a bal kezünket – ez a netilát jádájim –, áldást mondunk a kézmosásra és a kenyérre is, és csak ezután fogunk hozzá az étkezéshez. A megtört kenyeret sóba mártjuk, mielőtt megízleljük, ezzel emlékezve a jeruzsálemi Szentélyre, ahol minden áldozathoz sót adtak. A kenyérre mondott áldás minden mást is magában foglal, ezért nem szükséges utána minden egyes étel­faj­tára külön-külön áldást mondani. A ke­nyeret is tartalmazó étkezés után a bir­kát hámázont, vagyis az asztali áldást kell elmondani.

 

„Lechem oni” – a nyomorúság kenyere

Közismert történet, hogy a zsidók olyan sietve hagyták el a kivonulás éjszakáján Egyiptomot, hogy a tésztának nem volt ideje megkelni – ennek emlékére esszük peszáchkor a kovásztalan kenyeret, a mácát, vagy jiddis szóval maceszt. Bár minden macesz két összetevőből, lisztből és vízből áll, többféle módon (kézzel, vagy géppel) készülhet, és a kósersága is többféle lehet (egyszerű, vagy szigorúbb felügyelet alatt készült). A liszt fajtájától függően a macesz lehet fehér lisztből készült, teljes kiőrlésű, vagy akár gluténmentes (zablisztből) is.

A Rebbe nagyon fontosnak tartotta, hogy hívei kézzel készült smurá mácát egyenek. Először 1954-ben beszélt az autentikus kézi macesz fogyasztásának fontosságáról. Arra biztatta híveit, hogy adjanak belőle minden zsidónak, akivel találkoznak. Ahogyan egyre bővült a chábád küldöttek köre, úgy vált egyre ismertebbé és nagyobb szabásúvá a maceszosztás, és azok a zsidók, akik korábban szinte nem is hallottak a mácá smuráról („őrzött macesz” – az aratástól egészen a termék elkészültéig felügyelt macesz), természetesnek vették, hogy csak ilyet fogyasztanak az ünnepen.

 

Égi kenyér

A kivonulás után a zsidók a pusztában egy teljes hónapon át a magukkal hozott maceszt fogyasztották. Ijár hó 15. napjának reggelén fogyott el a táplálékuk, ekkor fordultak Istenhez, hogy adjon nekik enni. E napon fogyasztották először a „nyomorúság kenyere” helyett az égi kenyeret, a mannát (héberül: mán):

„És zúgolódott Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen … és mondták nekik Izrael fiai: Vajha meghaltunk volna az Örökkévaló keze által Egyiptom országában, midőn ültünk a húsos fazék mellett, midőn ehettünk kenyeret a jóllakásig;…  És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Íme, én hullatok nektek kenyeret az égből; menjen ki a nép és szedje a napravalót a maga napján… És lesz a hetedik napon… lesz kétszerese annak, amit naponként szednek.” (2Mózes 16:1-6.)

Az égi kenyér negyven éven át hullott nap mint nap az égből a zsidók számára. Mindenkinek egyformán jutott belőle, akármennyit is szedtek; ha pedig megpróbáltak eltenni belőle másnapra, az megférgesedett. Pénteken dupla adag manna hullott, hogy szombatra is legyen belőle.

 

A szombati kalács

Amikor áldott emlékű bölcseink megfogalmazták a szombati előírásokat, többek közt azt is előírták, hogy a három szombati étkezés alkalmával a dupla adag manna emlékére két-két kalács kerüljön az asztalra: ez a bárchesz, az ünnepi lakomák alapját, az ünnepnapot megszentelő kidus egyik fontos eleme (a bor mellett). A háláchá szerint ha valakinek nincs pénze borra és bárcheszre, akkor elhagyhatja a bort, és a bárchesz fölött kell elmondania a kidust. A bárcheszek jelképezik a szombattal kapcsolatos két alapvető parancsolatot is: sámor vezáchor – őrizd meg a szombatot és emlékezz meg róla.

A világ legnagyobb részén chálá a neve ennek az ünnepi kenyérféleségnek. Magyarországon azonban a nyugati-jiddis nyelv szavát, a bárcheszt használják: a IX-X. században, a Rajna-menti német lakosság hitt a Barchte nevű, fiatal, szőke, fonott hajú folyótündérben. Az asszonyok az ő hajának mintájára készítették fonott kalácsaikat, amit Barchte’s Haar-nak(Barchte haja) neveztek. A környékbeli zsidók valószínűleg ezektől az asszonyoktól vették át a fonott kalács receptjét és formáját, valamint a nevét is. Az átvételt minden bizonnyal segítette, hogy a szó nagyon hasonlít a „bróchesz” (héberül bráchot) kifejezésre, mely annyit tesz: „áldások”.

Lechem hápánim

A szombati kalács a jeruzsálemi Szentélyben állandó áldozatként szolgáló lechem hápánimra, vagyis színkenyérre is emlékeztet. Ez tizenkét darab, vastag, puha kovásztalan kenyér volt, melyeket a Szentélyben álló, aranyból készült asztalon helyeztek el. Csodálatos tulajdonsággal bírtak: egy egész héten át frissek maradtak. A kohénok hetente egyszer cserélték ki a kenyereket, és akkor fogyasztották el azokat; a magyarázók szerint ugyanolyan frissek, és melegek voltak egy hét után, mint amikor az asztalra kerültek egyenesen a kemencéből.

A bárcheszeket áldásmondás előtt kissé bevágjuk szombaton. Egyes magyarázatok szerint így mind a hat szombati kalácsot két részre osztjuk, ezzel is emlékezve a Szentélyre és a tizenkét színkenyérre. Vannak olyan, kabbalisztikus hagyományokat követő zsidó közösségek, ahol minden ünnepi étkezésnél tizenkét kis kalács kerül az asztalra.

 

Chálá

Még egy kapcsolat van a Szentély és a bárchesz között, ez pedig a chálá – a szó egyaránt jelenthet ünnepi kalácsot és tésztaáldozatot is: az elkészített tésztából levett kis darab, melyet a Szentély fennállása idejében a kohénoknak (a Szentélyben szolgáló papoknak) juttattak. Ez az egyetlen olyan áldozat, melynek fizikai emlékeztetője van ma is, amikor már nem áll a Szentély.

Akkor vagyunk kötelesek a chálá levételére, ha a fent említett ötféle gabona valamelyikéből, illetve azok kombinációjából készült lisztet használunk. 1230 gramm liszt felhasználásáig nem kell chálát venni, 1230 és 1660 gramm között áldás nélkül, 1660 grammnál több liszt felhasználása esetén áldással kell chálát venni. A leválasztott darab tészta a háláchá szerint fogyasztásra nem alkalmas, ezért meg kell semmisítenünk. Ez két módon lehetséges, vagy ehetetlenné égetjük a sü­tőben (becsomagolva, nehogy bármi más étellel, vagy a sütő bármely részével érintkezzen), vagy dupla csomagolásban kidobjuk. Ha a tészta folyékony, pl. süteményeknél, akkor az elkészült ételből kell levenni a chálát.

A chálá levétele egyike az asszonyok három különleges micvájának, melyeken a zsidó családi élet nyugszik (ha férfi készíti a tésztát, ő is leválaszthatja a chálát). Ezek sorban: chálá, nidá (a házasság tisztasága), valamint hádlákát nérot (szombati és ünnepi gyertyagyújtás). Amikor e micvák bármelyikét végrehajtjuk, az a pillanat ét rácon – különlegesen alkalmas idő kéréseink, imáink elmondására, ilyenkor összekötjük a földi, fizikai valóságot Istennel, elismerjük, hogy Ő az, aki a világot teremtette és fenntartja.

Így teljesül be a Dvárim könyvének címében idézett mondata: „Nem egyedül kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami létrejön az Örökkévaló parancsára” – a kenyér táplálkozásunk alapja, de csak a fent említett cselekedetek által szentelődik meg, emelkedik magasabb szintre, és válik képessé arra, hogy ne csak a testünket, hanem a lelkünket is táplálja.

 

Olajbogyós-hagymás kenyér vagy zsömlék párve, tojásmentes Hozzávalók: 6 pohár teljes kiőrlésű liszt (lehet fehér is); 1 kocka élesztő; másfél pohár víz; 5 ek. olívaolaj; 2 kk. élesztő; egy csésze lecsöpögtetett és felaprított konzerv olajbogyó (ízlés szerint fekete, vagy zöld); egy finomra vágott hagyma (ízlés szerint vörös, vagy lila); 2 ek. szezámmag; 1-1 kk. szárított oregano és bazsalikom   Elkészítés: A hozzávalókat sorban tálba tesszük, összegyúrjuk, és alaposan megdagasztjuk. Lágy, rugalmas tésztát kell kapnunk. Szükség esetén adjunk még lisztet a tésztához. Kiolajozott tálban, letakarva egy órán át kelesztjük, átgyúrjuk, majd egy újabb félórányi kelesztés után két részre osztjuk a tésztát. Egy-egy kerek, vagy hosszúkás cipót formálunk belőlük, a cipókat késsel néhányszor bevágjuk, és újabb félórányi kelesztés után, 180 fokon 35-40 perc alatt megsütjük a kenyereket. Szeletelés előtt hagyjuk kissé kihűlni. Cipók helyett zsömléket is formázhatunk, ezeket elég mintegy 15-20 percen át sütni.

 

 

Dénes anna írása

A cikk az Egység magazin 96. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.