Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 3.

Ima haptákban, zötyögő szekéren

– Na végre! – kiált fel Sulem. És egyszeriben abbahagyja a vitát az éji útonállókkal. Balkéz felől megérkezett a vigasztaló. Piros csík az ég alján. Az ott a nap. Árad, elömlik, színesedik tőle a határ. Sulem tincsei fellobognak, vörhenyős szakálla ég miként a csipkebokor. Alacsony homlokán, húsos száján, erős orrcimpáin, egész fején elterül a fény. A rettegés és a keresés ideje végetért. A gyeplőt a lőcs nyakára dobja, az ostort mellé szúrja. Kihúzza az ülés alól a viharvert imatarisznyát, kibontja a csíkos szélű táliszt. Ahogy maga elé tartja és hátraveti, évezredes a mozdulat. Így dobta magára chlamiszát a görög, így borította fejére a tógát a haldokló római. És ekként burkolja magát burnuszába a sivatag beduinja. Még mielőtt a fejére borítaná és elmormolná a héber áldómondatot, valamivel hétköznapibb nyelven, arameusul, bejelenti az eseményt Annak, akit illet. A Névnek, amely áldassék. Egyedül ég és föld között a néptelen országúton, távol a legkisebb érvényes gyülekezettől készül most Sulem felölteni a ruhadarabot, amelybe kophatatlan szálakkal szőtték bele a Szináj hegyén meghirdetett hatszátizenhárom törvényt. Aki a súlyos öltözéket viseli, biztos lehet benne, hogy halála pillanatában megnyílik számára az ég.

Marchesvan hónapja már elvonulóban van; az érkező Kiszlev fújja a késéles, tűhegyes szeleket. A mezőn fekete madarak károgják, hogy a nyárnak visszavonhatatlanul vége. De Sulem a bakon mintha kemencepadkán ülne. Öt már a lélekköntös melegíti. Testét ütemesen rázza, fejét emeli-süllyeszti, mintha versenyt bólogatna Kesével. Rajta persze nem a szolgaság hámja feszül. Az imaszíj a halántéka körül és szíve közelében a balkarjára fűzve mi mást jelent: a gondolatait és a vágyait Legfelső Szolgálat szabályozza.

A félelmeit is persze. Az út messzijéből sötét alak emelkedik ki. Nagy fekete kucsmája van, nagy fekete csizmája, a két fekete közt fehéren lobog a gyolcs. Ahogy közeledik, valami villog a vállán. Fegyver vagy fokos? Kese kíváncsi és gyanakodó. Nekiszalad, meghökken, lassít. Sulem nem kíváncsi és nem is gyanakszik. A jóistennel való napi alkujában épp ott tart, hogy kikérte magának az orcátlannal, rossz emberrel, rossz baráttal, rossz szomszéddal, rontó sátánnal és igazságtalan ítélkezővel való mindennemű találkozást. Történhet itt baj? A tenyeres-talpas jobbágy – ki más is lehetne a jövevény a hosszúnyelű baltával a vállán? – megemeli hegyes süvegét és csés jóreggelt kíván. Sulem mosolyog és hajlongva és gajdolva köszön vissza. A hajlongás és a gajdolás csak elenyésző részben illeti meg a zsellért, nagyjából a jó Atyának szól, aki íme biztató jellel jelentkezik a bizonytalanban.

A következő találkozás még barátságosabb lehetne. Az országút egyenrangúi kerültek szembe: bakonülő a bakonülővel. De Sulem már nem hajlong, csak aprókat biccent, azt is befelé teszi. És nem ül, hanem áll a bakon. A paraszt az ökrösszekérről… csálé, Bimbó, hajsz . . . jószívűen átszól: “Aggyisen, zsidó, hova viszed a portékát?” Rá se pislog, oda se szagol. A fontos magánkihallgatás közepette észre kellene vennie, hogy a paraszt szekerén nagy trágyarakomány gőzölög. De a durva, udvarképtelen illatnak még a sejtését is el kell most zavarnia. Ebben neki gyakorlata van. Ahányszor a tapintatlan Kese felemeli hosszú, kontyrakötött farkát, abbahagyja az imádkozást. Hogy a folytonosság megmaradjon, az orrán át megeresztett dünnyögéssel, és meg lehet érteni, ha sértődött és rosszalló dünnyögéssel… mnnn… kapcsolja össze a megszakított szöveget. De nem folytatja mindaddig, amíg ki nem tisztult a levegő.

Most nem dünnyög. Csak elzörög a trágyás paraszt mellett. No nézd a gőgös zsidaját! Áll egymáshoz szorított bokával ingó-mozgó járművén és a szemét is behunyja a nagy hapták közepette. De teheti-e másként? Épp az imák imáját, vágyai, panaszai, vallomásai és kérelmei nagy összefoglalását, a “Tizennyolcat” suttogja. Nézhet-e a katona bárkire, ha jelentéstételen van a Tábornoknál? Felelhet ilyenkor az ökrösembernek, hogy hova megy? Hogy nem portékát visz, hanem a feleségét és a gyerekeit viszi ezen az úton Károlyba? Sulem most még a feleségének sem felel, aki dunnyogón, meleg, durcás álomhangon kiszól a kocsiból.

– Hol vagyunk, Sulem?

Másodszor Malkele se kérdezi.

Kinéz az ekhó alól, látja emberét az imaköpenyben, amint térdhajlását a deszka élébe szorítva áll-dülöngél a bakon és már mindent tud. Hogy hol jár a szekér, nem tudja. De tudja, hogy Sulemet mindaddig zavarnia nem szabad, amíg ki nem lépett a Tizennyolcból.

(A bakon csak jelképes kilépésnek van helye, de ha nem a szekéren, hanem a szobában, a zsinagógában vagy künn a mezőn mondják el a suttogó imasort, három hajlongva hátráló lépés, három visszatérő csoszogás és mély hódolatteljes meghajlás jelzi a kihallgatás végét.)

Malke asszony visszahúzódik a gyerekeihez. Betakarja őket, figyeli a szuszogásukat. Lejjebb vonul a nagy láda felé. Összekuporodik a szűk helyen, magára húzza a nagykendőt. Jitele a nyakába döfi hegyes könyökét, Mailech a hátát rugdossa. Alázattal tűri. Úgy fordul, hogy a hasa védett legyen. Arra most nagyon vigyáznia kell.

A háta fáj, a dereka nyilall, a csontjai össze vannak törve. A szekér zörög, zörög, nyikorog és ráz, de mintha nem is földi utakon, amelyek valahol végetérnek, hanem az agya lejtőin és kanyarjain, amelyek nem érnek véget sehol. Mióta utazik? Négy napja? Négy éve? Vagy száz éve már? Malke asszonynak úgy rémlik, hogy a szekér időtlen idők óta zörög és ő időtlen idők óta itt hánykolódik apáival, anyáival, élő, meghalt és születendő gyermekeivel az országúton. Honnan hová? Ki képes megmondani? A család, a népes nagy család – mily megszámlálhatatlan Jákob szétszalasztott népe! – állandóan úton van. A szűkebb családban, a Nikolsburgerek közt, is alig emlékeztek egyébről, mint űzöttségről, vándorlásról, futásról. Mennyit bolyongott, menekült, bujkált, mennyit utazott riadt kordékon, megtépett vitorlásokon, miközben az öregek nem is a háromévezredes múltról, csak a háromszázévesről meséltek. Az ősök az öklükbe nyomott kereszttel szaladtak Toledóból, Szevillából, Kordovából, Tudélából. Rejtett ösvényeken, éjszakai utakon Portugálba, Németalföldre. És amikor a kereszt, az inkvizítor és a máglya utánuk ment, futottak tovább. A tengereken és Afrika forró homokján. Francia utakon, flamand utakon, német, lengyel, török, orosz, morva és magyarországi utakon.

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 10. szám – 2014. október 6.