Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 17.

Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 17.

Akit Isten is zsidónak teremtett

– Was sagt Ihr Jud?
Malke a szemével irányítja Sulemhez. Sulem viszont Jitelére emeli fejét, mintha kérdezné: Na, mit tanultunk, Jitele?
Jitele megrebbenti hosszú szempilláit: érti. Az öregúrra emeli okos kis arcát és hangosan, elfogódottság nélkül magyarázza.
– Mein Vater sagte… Apám ezt mondotta: Nagyságos purec, ne neheztelj ránk, hogy üres kézzel jöttünk hozzátok. Valamikor szép vagyonunk volt. De Ézsau fiai kiraboltak minket.
Sulem bólogat és helyesbít. Értelmileg jól mondta a kisleány. De szószerint másként volna. Nemde, Jitele, így, „B’rchis ráv… nagy vagyonnal indultam el onnan. Jött Elifáz és elrabolt mindent.” Figyeli vendégei arcát, persze, askenáz kiejtéssel mondta, azért nem értik. Szefárd kiejtéssel talán megértették volna. Amikor Hunfalván járt jesivába, hallotta, hogy a szepesi püspök szefárdul olvassa a héber bibliát. Ezt az olvasási módot ő sajnos nem tudja és nem is tudhatja. Még újhelyi bócher korában, tilalmazta Teitelbaum Móse rabbi. A nagy chászid intelmei szerint szefárdul hangsúlyozni annyi, mint késsel borotválkozni vagy disznósonkát enni.
Az öregúr merevsége enyhül. Társai felé fordul.
– Kedvemrevaló zsidó. Nyugodtan szóbaállhatunk vele.
A dolmányos sercint egyet és foghegyről megjegyzi.
– Zsidó zsidó. Az egyik kutya, a másik eb.
A pufókképű paraszt szélesen helyesel.
– Legalább nem kell árendást hajkurásznunk. Lekopik a lábunk, amíg találunk ide egyet. Ennek itt szakálla van, lova van, felesége, gyereke; ezt az isten is zsidónak teremtette.
A továbbiak során a Sulem-család a következőket tudja meg.
A faluban néhány nappal ezelőtt meghalt a zsidó árendás. Helyesebben az árendás özvegye, mert maga a kocsmáros már előbb elhalt. A köznemesség, amely az árendát bérbeadja, épp azon van, hogy más zsidó után nézzen, mert zsidó nélkül Lápfalva sem lehet el sokáig. Ma híre járt, hogy zsidó jött a faluba és a Cigányréten ütött tanyát. Idejöttek megnézni, hogy igaz-e vagy csak mendemonda. A közbirtokosok nevében nemes Dengeleghy Boldizsár úr és nemes Sárbereky Ferenc úr, a falu nevében Bőr Máté bíró. Utóbbi, aki a küldöttség összetételét megmagyarázta, még hozzáteszi, hogy az árenda az urasági borok, azonkívül sör és mindenféle szeszesitalok, valamint kisüstön főtt pálinka kimérésre jogosult. Az árendához öt köböl föld is jár. Azonkívül még három falu hozzátartozik, Lápdengeleg, Sárberek és Gyékényes. És ha jól számítjuk, egy negyedik is, a csíkászok és madarászok kicsiny helysége, Békató. Templom és kocsma csak Lápfaluban van, istent tisztelni és inni messze földön csak itt lehet.
– Na zsidó, – türelmetlenedik az öreg nemes, Dengeleghy úr. – Csúz van a térdemben, nem állhatok örökig ezen a nedves réten.
A fiatalabb nemes, Sárbereky úr, nyújtja a tenyerét:
– Itt a kezem, nem disznóláb, ehhez mózeshitű is hozzányúlhat. A csárda itt fekszik az országúton. Gyere, nézd meg. Ha tetszik, beköltözhetsz nyomban.
Sulem csak áll tétován. Fogadja el a kinyújtott kezet? Ez már valamilyen üzletkötést jelentene és neki ma gondolnia se szabad üzletre. Sajnos, már gondolt rá. És azon kapja magát, hogy érdeklődéssel gondol rá. Mitöbb, az elragadtatás egy nemével. Látja a népes falvakat, öt falu parasztjait, amint kitódulnak a templomból és a kocsmába özönlenek. Látja az országút utasait: mind megáll a csárda előtt. Látja az öt köböl földet és képet ölt benne a mindennapos benedikció: „Áldassék, aki kiszedi a kenyeret a földből”. Tíz éve álmodik ilyesmiről. Nem kell lótni-futni, tülekedni, róni az országutat, cipelni az árubatyut, kutyák és betyárok elől szaladni, fáradtan és kifúltan fújni a fütyülőt. Megbízatást kap egy jó purectől és ez biztos megélhetés mindhalálig. Még a tanulmányait sem kell elhanyagolnia. Nem álom ez? Ha most megragadná a feléje nyújtott tenyeret, kiderülne, hogy kézzelfogható valóság. De megragadhatja-e? Elhárítja a csábítást és bűnbánóan motyogja.
– Most sábesz van. Sábesz van…
És tűri, hogy vendégei sértődötten elvonuljanak.

* * *

– Szombat van, ismétli most, hogy együttmaradt a családdal. A hangja még tétovább és alázatosabb, mint az imént volt. Tekintete, tartása és két feltárt tenyere csupa kimagyarázkodás és bocsánatkérés. Tehetett-e másként? Malkele arca nyugodt, a nézése mentes minden szemrehányástól. De Jitele előrebiggyeszti a száját. És Mailech, a Hagada együgyűje, azt mondja, ha igazán sábesz van, hol marad a tojásos lepény.
– Majd kapsz jövő szombaton, – ígéri neki az anyja.
– Nem jövő szombaton. Most. Én tojásos lepényt akarok.
– Te buta, – torkolja le Jitele. – Tojásos lepény csak akkor van, ha a tata reggel hazajön a templomból és pálinkával kidust mond.
– Mondjon most is.
– De pálinka sincs.
– Akkor adjanak nekem túrós táskát.
– Túrós táskát csak kávéhoz kapunk.
– Akkor adjanak kávét.
– A kávéhoz tűzhely kell.
– Én nem bánom, – bömböl a kisfiú. – Nekem adjanak!
Már nem mondja mit. De Sulem úgy fogja fel a sírását, mintha az egész család nevében a tűzhelyet követelné.
Még jó, hogy Malkele az ölébe veszi a kisfiút és csitítja. Előbb ijesztéssel.
– Ha bőgsz, elvisznek a cigányok. Az a ragyásképű már nagyon, idefigyel.
Mailech már ismeri a ragyás cigányt, nem fél tőle. Más eszközökkel kell rá hatni.
– Te Mailech, Károlyban lakik egy pék, annak akkora kemencéje van, hogy háromszáz tepsi pogácsa belefér. Jövő pénteken elviszlek hozzá. Te hozol egy tepsit, Jitele két tepsit, én három tepsit.
Mailech felfigyel a mesére és Sulem befelé bólint. Meg van elégedve Malkelével, aki lelkileg makulátlan maradt, nem ment bele a szombati üzletkötésbe.
– És most gyere, Titele, folytassuk, ahol abbahagytuk.
(Folytatása következik)
Részlet egy közeljövőben megjelenő könyvből