Kaczér Illés 1.

Kaczér Illés 1.

 

Ne félj szolgám Jákob

 

Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.

Szaladnak a bélyegesek

S egy nagy csillag van a homlokukon

Ady

 

 

Kaczér Illés tetralogiája elé: Kaczér Illés négy kötetes családregénye, amely a magyar zsidóság családfájának klasszikus leírása az elmúlt két században, egy két soros mottóval kezdődik, amely tulajdonképpen determinálja a rendkívül érdekes művet. Ez így szól: „Szólt Isten Jákobnak, Ne félj, szolgám Jákob” (Szombatbúcsúztató dal).

Lapunk most megkezdi az első kötet folytatásos közlését, „Ne félj szolgám Jákob” címmel. Ebben egy vallásos galicíai család Magyarországra való „beszívárgását” írja le az illusztris erdélyi származású zsidó író, akinek több ismert műve között ez a tetralogia a legkiválóbb és legjellemzőbb zsidó írás.

Az első kötet, rövidesen könyv alakban is megjelenik.

 

Sulem és Malkele

 

Ekhósszekér északról, az Erdős Kárpátok nagy hágói felől.

Vasárnap éjjel még a lengyel–magyar hegyek lélekvesztőin futott, oltott lámpással, oldott kerekekkel, mint egy lesodort kavics. Hétfőn szélviharban, kedden esőben menekült. Szerdán kiért a dombvidékre. A fergeteg már nem hajszolta, a meredek se húzta, de még mindig szaladt. Csütörtökre megnépesült az út. Bivalycsorda menetelt fölfelé, a nyomában juhnyáj. Felülről disznókonda érkezett tőrtetőn. A porfelhők felett villámként csattogtak a hajcsárok hosszú ostorai. A szekér ment; vesztegelt, megindult. A halmokon békés rendben szőlőkarók szuronyerdeje vigyázott. És lent a síkságon, az őszutó délelőtti párájában, tócsák, füzek, nádak és sárga és fehér házikók közt már megcsillant a nagy, lomha tekergő, a Tisza. Hálistennek túlvagyunk a nehezén, itt már barátságosabb világ fogadja az utast.

Most péntek van, csípős hajnal, a szekér útja megint sietős lett. Megy–zörög a porban, az alacsony foszlós ködben, amely az úttestről enyhén felvilágít. A lovacska nem nézi, milyen út ez itt, országút-e, megyei út vagy csak amolyan jobbágykitaposta mezei dűlő. Istráng és hám nem feszül úgy rajta, mint fent a hegyi utakon, a patkója puhát rúg, kőnek, kövezésnek semmi nyoma. A változás felélénkíti. Húzza, rázza, rángatja a járművet az agyagba mélyesztett kerékvágásban, vízereken, kátyúkon, beteg kis fahidakon át.

Sulem zsidó se nézi az utat. Pedig neki néznie kellene. De mit nézzen az elködlő szalagon, amely végtelennek látszik és mégsem végtelen. Semmisem végtelen, ami a földön van. Sulem zsidó ül a bakon mint egy bábu. Lötyög, rázkódik, egyébként mozdulatlan. Az ostor a kezében se billen. Alszik? Talán csak tűnődik. Van min tűnődnie. Volt dolgokon, lesz dolgokon. És azon, ami a volt és a lesz határain innen és túl a Legfelső akaratából végbemegy.

Hirtelen mintha vállon ragadták volna, feláll. Tincses–szakállas arcát a magasba emeli. Néz jobbra, néz balra és az ekhó gyékényén át hátra. Az eget vizsgálja. Rázza a fejét, visszaül a bakra. Még semmi. Félórája és talán több is, hogy a komp áthozta alvó családjával a vízen, azóta se sikerült megtudnia, vajon felkelt már a nap és ha még nem kelt fel, hol szokott felkelni. Amikor elindult, a Tisza még csillagokat ringatott. Most felhő jár az égen, nem látni csillagot. Minden valószínűség szerint reggel van, de hogy lehetne erről megbizonyosodni? Kár, hogy nem kérdezte meg a kompnál, hány óra és hol van itt kelet. Ha reggel volna már, a Semá-kiáltásnak is itt az ideje. Halljad, Izráel!… De merre forduljon, hogy elkiáltsa?

A révész csak annyit mondott: jobb volna várnia világosig. Az idők és az utak bizonytalanok. De azt is mondta: csak menjen, amíg az útkeresztezéshez nem ér. A károlyi út balra visz, a kállói jobbra. Hol itt az útkeresztezés? Elhagyta volna már? Mindent el kell követnie, hogy jóval naplemenete előtt beérjenek Károlyba.

A bátyui szent, reb Jóna, is óva intette: Jákob népe ne utazzon éjszaka. Jákobot Ézsau hosszú árnyéka kiséri. De nem reb Jóna miatt pazarolta-é el a tegnapi napot? Nem az ő mézédes bölcsessége okozta-e, hogy most lóhalálában éjjel is utazniok kell? Csak egy órára ment el hozzá, egy rövid órácskára, amíg az asszony megitatja a lovat és enni ad a gyerekeknek.

– Ha készen vagy, Malke szívem, befoghatsz. Legkésőbb egy óra múlva visszavagyok és indulunk.

Malke asszony megitatta a Kesét, azután levezette a vizirétre, hogy füveljen. Megmosta a gyerekek kezét-arcát a Tiszában és enni adott nekik. Befogott, megkente a tengelyeket kocsikenőccsel. Egy kövön egyenesre kalapálta a meggörbült tengelyvégszeget, amely miatt kis híja, hogy a nagy szaladásban le nem esett a kerék. Szorosabbra kapcsolta a láncokat a saroglyán, hogy a nagy láda le ne csússzon és a láncok ne panaszoljanak annyit. Egy óra már elmúlhatott, várt még egy órát. Várt alkonyatig, várt estig. A gyerekek újra megéheztek. Adott nekik, ami még volt, egy karajka száraz kenyeret, egy harapás sajtot, egy-egy szotyós almát. Mesét is mondott, mert Mailech nyűgös lett. A kisfiút a nagy víz nyugtalanította, a hazatérő csorda, és az ember a kürttel, a medvefejű csordás. A révcsárdában kurjongató katonáktól is félt és a hulló-szaladó csillagoktól is. És a farkastól legfőképpen, amely átjön Lengyelországból.

– Ide már nem jön, – magyarázta neki az okos Jitele. – Itt nem kell félni se farkastól, se pandúrtól, se az ablak alatt ordító parasztok késétől. Itt már postakocsi jár és a császár vigyáz ránk.

Az asszonyt fojtogatta a sírás. Kinézett a kocsiból, várt. Sulem még nem jött. Az esti harangszó elhalt, a kompnál fáklyák gyúltak ki. Zsellérasszonyok jöttek a mezőről, nyújtottan énekeltek. Sulem nem jött. A folyón az utolsó szekér is átment már. A csárda elcsendesült. Mérgesen ugattak a kutyák. A révészlegények eloltották fáklyáikat. A két gyerek szerencsére elaludt. A bakter a faluban tizet kiáltott. Tizenegyet kiáltott. Tizenkettőt. Akkor érkezett meg nagy nehéz csizmáiban, de egyébként frissen kopogó léptekkel az ember.

– Ez egy óra volt, Sulem? Sohasem érünk be Károlyba.

– Légy nyugodt, Malkele, holnap délben ott vagyunk. Fontos volt, hogy a bátyui istenessel beszéljek.

 

(Folytatás következik)