Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére! (Zsolt, 137:5-6)
Jeruzsálem évezredek óta áll a zsidó nép gondolatvilágának centrumában. A helyszín, mint település azóta tekinthető a zsidó nép középpontjának, amióta a polgári időszámítás kezdete előtti X. század elején Dávid király elfoglalta és fővárossá tette a jevusziak városát, Sálemet. A hely jelentősége azonban sokkal korábbi időkre, egészen pontosan a világ teremtéséig vezethető vissza.
A Templomhegyen található ugyanis az even hástijá – a világ alapköve, az a hatalmas szikladarab, melyből a hagyomány szerint a világ teremtése kiindult. Az even hástijá a zsidó nép számára a világ legszentebb helye, mivel fölötte állt a Szentek Szentje. Így ír erről a valószínűleg a IX. századból származó Midrás Tánchumá: „Ahogyan az emberi test középpontjában van a köldök, úgy van a világ középpontjában Izrael Földje… és Jeruzsálem Izrael földjének középpontjában, és a Szentély Jeruzsálem középpontjában, és a szent hely a szentély középpontjában, és a Frigyláda a szent hely középpontjában, és a világ alapköve van a szent hely előtt, mert azon alapul az egész világ.” A Zohárban, mely a zsidó misztika egyik alapkönyve pedig ezt olvashatjuk: „Addig nem volt megteremtve a világ, ameddig Isten nem vett egy követ, melyet a világ alapkövének neveznek, és nem dobta le a mélységbe… és ebből tágult ki a világ. Ez a világ középpontja, és ezen a helyen állt a Szentek Szentje.”
A tórai történetek közül a hagyomány szerint ezen a helyszínen játszódott többek között az ákedát Jicchák, Izsák feláldozása, korábban pedig itt mutatott be áldozatot az Örökkévalónak az első ember, majd Noách (Noé) is. Itt játszódott a két önzetlen testvér története, akik egymás mezejére hordták át az éj leple alatt a kalászokat. És mindezek nyomán itt, a Morija-hegyen építtette fel Izrael harmadik királya, Slomó (Salamon) a szentélyt, mely évszázadokon keresztül volt a zsidó nép spirituális központja.
A második szentély lerombolása óta fizikailag ugyan nem létezik szentély, de imáinkban, gondolatainkban mindig szerepel. „Jövő évben a felépített Jeruzsálemben” – mondják a zsidók a világ minden pontján az év legszentebb napja, jom kipur végén, valamint a széder este befejezésével. „És építsd fel Jeruzsálemet, a szent várost minél hamarabb, még napjainkba” – kérlelik a zsidók az Örökkévalót, valahányszor a kenyérevés utáni asztali áldást mondják el. A lakásokban egy kis darab falat vakolatlanul hagynak „lezécher háchurbán” – a pusztulás emlékezetére, és az esküvői szertartás végeztével egy poharat törnek el, mivel az örömünk nem lehet teljes, amíg fel nem épül a jeruzsálemi szentély. A zsidók napi háromszori imájukat Jeruzsálem (a városon belül pedig a Templomhegy) felé fordulva mondják el, ennek megfelelően a zsinagógákat is úgy tájolják, hogy a szent város felé mutasson, és a rabbik azt mondják, hogy ha valaki úton van, és ezért nem tudja, fizikailag merre van Jeruzsálem, akkor legalább szívében forduljon a világ legszentebb helye felé.
Jeruzsálem körül forog a zsidóság számos ünnepe is, legyen szó a zarándokünnepekről, amikor áldozatot bemutatni mentek fel a szentélybe, vagy éppen azokról a böjt- és emléknapokról, amikor arra emlékezünk, hogy a megszálló erők megtámadták, felgyújtották, vagy lerombolták a várost.
Jeruzsálemet Dávid királysága idején, a polgári időszámítás kezdete előtti X. században foglalták el a zsidók. A környéken az isteni ígéretnek megfelelően már szinte minden település a zsidók kezében volt. Dávid király azonban uralkodásának első hét évében Hevronból irányította az országot. Stratégiailag, politikailag és gazdaságilag azonban Jeruzsálem sokkal alkalmasabb volt a birodalom központjának, mivel nem tartozott egyik törzs területéhez sem, és az északi és déli törzsek közti választóvonalon feküdt. Így Dávid csatára indult, és bevette a várost a jevuszi néptől, hogy fővárosává tegye azt, majd (a Midrás szerint) pénzen külön megvásárolta a várost, és azon belül (Smuel próféta könyve szerint) a Templomhegyet is, ahogyan azt Ávráhám ősapa is tette a Máchpéla-barlanggal, illetve Jáákov a Sechem előtti mezővel:
És bement Gád Dávidhoz… és mondta neki: Menj föl, állíts oltárt az Örökkévalónak a jevuszi Aravna szérűjén… Ekkor kitekintett Aravna és látta a királyt és szolgáit, amint felé haladnak; erre kiment Aravna és leborult a király előtt arcával a földre. És mondta Aravna: Miért jött uram, a király az ő szolgájához? Mondta Dávid: Hogy megvegyem tőled a szérűt, hogy oltárt építsek az Örökkévalónak és elálljon a dögvész a néptől. És szólt Aravna Dávidhoz: Vegye és mutassa be uram, királyom azt, ami jónak látszik szemeiben; lám itt a tulok az égőáldozatra, meg a cséplőszánok és a marha szerszáma fának… Az Örökkévaló, a te Istened kedveljen téged! És szólt [Dávid] Aravnához: Nem, hanem pénzen fogom megvenni tőled, s nem mutatok be az Örökkévalónak, Istenemnek ingyen való áldozatokat. És megvette Dávid a szérűt és a marhát ötven sékel ezüstért… (Smuel I. 24:18-24)
Így Jeruzsálem politikai, gazdasági és vallási értelemben is fővárossá vált, hiszen Dávid, bár magát a szentélyt nem építhette fel, a szövetség ládáját átvitette Silóból Jeruzsálembe. Ettől fogva számíthatjuk Jeruzsálem főváros-voltát, mely státusz sem az első szentély lerombolása után, a babilóniai száműzetés alatt, sem pedig a második szentély polgári időszámítás szerinti 70-ben történt lerombolását követő és a mai napig tartó diaszpóra alatt nem szűnt meg.
Bár a szétszóratás évszázadai alatt folyamatos volt a zsidó jelenlét az országban és a szent városban is, a zsidók lélekszáma meglehetősen kicsi volt. A XIX. század végén, amikor Izrael Földje az Ottomán Birodalom fennhatósága alatt állt, Jeruzsálemnek 12 ezer lakosa volt, közülük mintegy hatezren voltak zsidók, akik nyomorúságos körülmények között éltek a város falain belül. 1855-ben épült meg Mose Montefiori kezdeményezésére az első negyed a falakon kívül, mellyel kezdetét vette a város terjeszkedése. Az ezt követő alijahullámok nyomán, a cionista ideológia kialakulásával és megerősödésével, valamint a nemzetközi helyzet romlása eredményeként, egyre többen érkeztek Európából Erec Jiszráelbe.
Az újonnan érkezettek egy része Jeruzsálemben telepedett le, és a város, melynek zsidó lakosai többnyire rettenetesen szegények voltak, lassan növekedésnek indult. Az 1917-ben kezdődő palesztinai brit mandátum időszaka, illetve az ugyanebből az évből származó Balfour-nyilatkozat már az ismét kiépülő zsidó hazát előlegezte meg. Az államalapításig még három, békésnek egyáltalán nem mondható évtized telt el ezután, melyek során azonban kialakult Jeruzsálem jellegzetes arculata, és megerősödött a város központi szerepe. Amikor 1948-ban kikiáltották az újonnan megalakult Izrael Államot, a háromezer éves város ismét elnyerte fővárosi rangját. Ezzel egy időben az egyesült arab seregek támadást indítottak a régi-új ország és azon belül a régi-új főváros ellen is.
A harcok eredményeként 1948 végén jordán és zsidó részre osztották fel Jeruzsálemet. A Siratófal és a Templomhegy jordániai kézre került. A zsidó fennhatóság alatt levő nyugati városrész – fővároshoz méltó módon – rohamosan fejlődött, közigazgatási és oktatási intézményekkel, lakóépületekkel és parkokkal gyarapodott. Azonban egészen 1967-ig, a hatnapos háborúig kellett várni, míg a zsidó katonák hősies helytállása nyomán végre újra egyesíthették a kettészakított várost. „A Templomhegy a kezünkben van”- tudósított egy katona a helyszínről, majd a rádióban lejátszották a nem sokkal korábban slágerként felkapott „Jerusálájim sel záháv” – „Arany Jeruzsálem” című dalt.
Ettől kezdve az egyesített Jeruzsálem még inkább fejlődésnek indult, lendületesen haladt az építkezés. Izrael alaptörvénye kimondja, hogy „Az egész és egyesített Jeruzsálem Izrael fővárosa. Az államelnök, a parlament és a legfelsőbb bíróság székhelye Jeruzsálem.”
Ez a gondolat azonban nem új: már Jirmijáhu (Jeremiás) próféta könyvében olvashatjuk:
Amaz időben nevezni fogják Jeruzsálemet az Örökkévaló trónjának és hozzágyűlnek mind a népek az Örökkévaló nevéért Jeruzsálembe; és nem járnak többé gonosz szívük makacssága után. (Jirmeja, 3:17)
|
A város nevei
Jeruzsálem – héberül Jerusálájim. Vannak források, melyek Jerusálem néven említik. A többesszámú (-im végződésű) alakot úgy magyarázzák, hogy valójában két Jeruzsálem létezik: egy égi és egy földi. A név eredetéről több magyarázatot is olvashatunk. A jevusziak városát eredetileg valószínűleg Sálemnek nevezték, és ehhez adódhatott esetleg a sumér eredetű, várost jelentő „uru” szót, így lett a város a Béke Városa. Egy más magyarázat szerint (Berésit Rábá) Ávráhám „Jiré”-nek nevezte az ott levő települést, ami félelmet, elsősorban istenfélelmet jelent, Sém viszont, Noách (Noé) fia Sálemnek, kifejezve ezzel a hely tökéletességét, befejezettségét. A kétféle elnevezésből ered a Jerusálájim összetétel. |