Önbíráskodás és szólásszabadság a háláchá tükrében
Felelősök vagy áldozatok?
Európa az elmúlt hetek, hónapok alatt borzalmas ízelítőt kapott a terrorból. Az egyik első támadás, amely egy újság szerkesztősége ellen irányult, komoly társadalmi vitát is generált. A Charlie Hebdo szerkesztői a muzulmánok érzékenységét sértő, vallásukat és vallási vezetőiket pellengérre állító karikatúrákat jelentettek meg. Ennek kapcsán sokakban felmerült a karikatúristáknak és az újság szerkesztőinek a felelőssége, mondván, ők hergelték, provokálták a terroristákat, és ily módon ezen vélemények szerint felelősek a halálukért. Le kell szögeznünk: a Charlie Hebdo munkatársai, függetlenül attól, hogy hogyan ítéljük meg cselekedeteiket – nem felelősek a halálukért.
A Talmudban (Gitin 36b.) azt olvassuk, hogy „azok, akik képesek hallgatni akkor is, amikor komoly sértéseket kapnak, és nem válaszolnak vissza, az ő érdemük olyan erős, mint a napsütés.” Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy jogos-e sértettségünk vagy sem, nagyobb érdem méltósággal eltűrni a sértést, mint elégtételt venni, és adott esetben többet nyerünk a hallgatással. A sértettség azonban semmiképp nem szolgáltat jogalapot egy mészárlásra.
Az ítélet joga
A zsidó vallásjog egyértelműen rögzíti a bűnöket és az azokért járó büntetéseket, de egyúttal azt is, hogy milyen eljáráson kell végigmenni, míg bebizonyosodik valakinek a bűnössége, kik jogosultak ítélkezni és az ítéletet ki és milyen körülmények között hajtja végre (lásd minderről Maimonidész: A Szánhedrin (a legfelsőbb bíróság) és a büntetőjog szabályai 26. fejezetei). Az önbíráskodást tiltja a háláchá.
A Talmud (Szánhedrin 8b.) azt írja elő, hogy ha valaki látja, amint felebarátja bűnt követ el, figyelmeztetnie kell hibájára, és hogy ne folytassa, amire készül. Ha a figyelmeztetés ellenére mégis elköveti a bűnt, csak akkor lehet őt bíróság elé állítani: ott és csak ott ítélkezhetnek felette.
A szólásszabadság és a zsidók
Két szempontból kell vizsgálni a zsidóság és a szólásszabadság témáját: egyrészt abból, hogy hogyan viszonyul a zsidó jog, a háláchá a szólásszabadsághoz, másrészt, hogy történelme során milyen tapasztalatok érték a zsidó népet ezzel kapcsolatban.
A szólásszabadság a vélemény kialakításának és kifejtésének a joga, de nem velünk született jogunk, hogy bárkinek bármikor, bármiről beszélhessük. Kell, hogy egyensúly legyen a saját kívánságunk, késztetésünk és a társadalom igényei között, hiszen az egyén része a nagy egésznek, a társadalomnak.
Háláchikus korlátok
Napjaink demokratikus ideáljaival ellentétben a zsidó jog nem helyezi a szólásszabadságot más szabadságjogok fölé, épp ellenkezőleg, sok szempontból korlátozza azt. Elsőként tekintsük át a Tórai korlátokat! A szólásszabadság korlátainak első kinyilvánítását magában a tíz parancsolatban találjuk: „Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek Nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki álságra veszi az ő Nevét.” (2Mózes 20:7.) Ez a parancsolat nem csupán arról szól, hogy feleslegesen ne ejtsük ki az Örökkévaló nevét, hanem egyben a hamis eskütételt is tiltja.
A következő hely, ahol a Tóra a szólásszabadság korlátairól beszél a láson hárának a tilalma (2Mózes 23:1., 3Mózes 19:16.). A láson hárát, a „rossz nyelvet” általában pletykálkodásnak szokás fordítani, ám ez nem fedi teljesen a kifejezés minden jelentésárnyalatát. A láson hárá ugyanis nem csupán azt tiltja, hogy másokról hamis dolgokat terjesszünk, hanem azt is, hogy elmondjuk az igazat, ha az rossz vagy sértő (Maimonidész: Az emberi magatartás szabályai 7:2.) – sőt bizonyos esetekben jót se szabad terjeszteni, mert azzal esetleg az illető ellenségét provokáljuk, hogy még több rosszat mondjon az illetőről (Talmud, Éráchin 16a.). A láson háráról a Talmud (uo. 15b.) azt mondja, hogy rosszabb a gyilkosságnál, mert egyszerre három embert „öl meg”, azt, aki mondja, azt, aki hallja és azt, akiről mondják. Ennek ellenére a Talmud (Bává bátrá 165a.) szerint ez az a bűn, amit részben mindenki rendszeresen elkövet.
Két klasszikus példája is van a láson hárának a Tórában. Egyik Mirjám története (4Mózes 12. fej., Midrás Szifré és Rási uo.), aki testvérének Áronnak mesélte el az izgalmas hírt, hogy fivérük, Mózes feleségétől, Ciporától elkülönülve él. (A hír igaz volt, Mózes, miután színről színre találkozott és beszélt Istennel, nem tartotta illőnek, hogy házaséletet éljen [Talmud, Sábát 87a.].) Büntetésként Mirjámot lepra sújtotta. A másik eset a Tóra legsúlyosabb pletykája nem emberről szólt: a kémek terjesztették rossz hírét a Szentföldnek, amitől a zsidók elrettentek és nem bíztak Istenben (4Mózes 13–14. fej.).
A szólásszabadság további korlátja még például a „Ne átkozz süketet és vak elé ne tégy gáncsot!” (3Mózes 19:14.), ami kifejezetten azoknak a védelmét jelenti, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetben vannak.
A hosszú élet titka
A Charlie Hebdo szerkesztőségében történt tragédia kapcsán felmerül, hogy mi az, ami megjelenhet a sajtóban, és ami nem számít láson hárának.
A Cháféc Chájimként ismert Jiszráél Méir Kohén (Kagan, 1839–1933) rabbi, azonos című művében, melyről közismert nevét kapta sok fejezeten keresztül taglalta a láson hárá tárgykörébe eső tilalmakat. Azt gondolhatnánk, hogy ezek alapján kizárt, hogy az időjáráson kívül bármiről beszéljünk, valójában a tilalmak kijelölnek egy egyértelmű alapelvet: ez pedig az, hogy azok a dolgok mondhatóak el, melyek mögött jó szándék van. Ennek klasszikus példája az a diák, aki elmondja egy diáktársának a hibáját a tanáruknak azzal a céllal, hogy a tanár, az információ birtokában, segíteni tudjon tanítványának. Ugyanez áll a médiára, aminek egyik feladata egyfajta felügyeletet biztosítani: ha egy sajtóban megjelenő anyag célja a javítás, a jobbá tétel, akkor leírhat rossz dolgokat. (Lásd erről Moshe Efrayim Korengutt rabbi: Or Jechezkél I. kötet 357–358. old., Oberlander Báruch–Köves Slomó: Zsidó jog és etika 118-119. old.)
Kérdés, hogy egy karikatúra újságban vallási szimbólumok használata belefér-e ebbe a kategóriába. Úgy gondolom, hogy ez nem helyénvaló, még akkor sem, ha a véleményük helyes, vagy elfogadható is: túl személyeskedő és fájdalmas, kifejezetten sértés a célja, nem pedig a kritika – leginkább ahhoz hasonlít, mint, amikor egy vitában érvek helyett az ellenfél szüleit sértegetik.
A szólásszabadság élharcosai – a próféták
A zsidó történelemben a próféták voltak azok, akik a klasszikus értelemben éltek a szólásszabadság jogával. A próféták feladata az volt, hogy a zsidók és a zsidó királyok életmódjának hibáira felhívják a figyelmet, kritikával illessék, és jó útra irányítsák a népet. Érthető, hogy a próféták sokszor nem örvendtek nagy népszerűségnek, és gyakran kellett komoly árat fizetniük azért, hogy kendőzetlenül világítottak rá akár a zsidó nép, akár a zsidó királyok hibáira. Volt, akit ezért letartóztattak, száműztek vagy kivégeztek (Ámosz 7:10–17., Jeremiás 26. és 37. fej.).
Ugyanakkor vannak bizonyos tabuk, olyan témák, amelyeket nem lehet következmények nélkül kritizálni. Ezek egyike volt a szánhedrin, a rabbinikus legfelsőbb bíróság: „Bírákat ne átkozz és fejedelmet néped között ne szidalmazz!” (2Mózes 22:27.). A szánhedrint kritizáló tudósokra külön fogalmat használ a Talmud, ők az un. lázadó bölcsek (zákén mámré). A Talmud szerint komoly vétket követnek el azzal, hogy ellentmondanak a szánhedrinnek vagy a bölcsek többségi véleményének, mert ettől elvész a bíróság hitele és megbukik az egész rendszer. Talmud több történetet is említ ilyen lázadó bölcsekről. Például Ákávjá ben Möhálálél esetét (Misna, Édujot 5:6.), aki korának legnagyobb tudású rabbija volt és négy sarkalatos véleményével kivívta a közösség nemtetszését. Amikor felajánlották neki a legnevesebb tanház vezetését, kinevezését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy ezt a négy állítását visszavonja. Ő azonban erre nem volt hajlandó, mondván: „Inkább mondják rám, hogy egész életemben buta voltam, minthogy egy percig azt mondják, hogy gonosz voltam.”
A véleménynyilvánítás szabályai
Kifejezheti-e az ember, akár az építő véleményét is úgy, hogy azzal vérig sérti a másikat? Az alábbiakban áttekintjük, hogy mik azok a témakörök, amiket a zsidó értékrend szerint nem illik támadni.
„Amiként orcájuk nem egyforma, úgy véleményük sem egy…”- tanítják Bölcseink (Jeruzsálemi talmud, Bráchot 9:1.), ami arra utal, hogy az emberek között természetes a véleménykülönbség. A zsidóság, a fentebb említett korlátok között, rendkívül fontosnak tartja a véleménynyilvánítást. Így például a korábban már említett szánhedrinben az volt a szokás, hogy ítélethozatal előtt minden bíró kifejthette véleményét, mégpedig elsőként a legalacsonyabb rangú, és sorban az egyre magasabb rangúak (Talmud, Szánhedrin 32a.) – így érték el, hogy mindenki önálló véleményt formáljon, és ne hallgasson csak azért, mert nála magasabb rangúak más véleményt fogalmaztak meg.
Azonban a véleményformálásnak sosem szabad sértegetéssé válnia, ahogy a Talmud írja (Atyák 2:10.): „legyen felebarátod becsülete oly kedves a szemedben, mint a magadé”, illetve „amiként az ember saját becsületére tekint, úgy tekintsen felebarátja becsületére is, és ahogy nem kívánja, hogy rossz hírét keltsék, úgy ne keltse ő sem felebarátjának rosszhírét” (lásd Sábát 31a.). Például, ha valaki megtér bűneitől, nem szabad megszégyeníteni azzal, hogy a korábbi életére emlékeztetjük (Talmud, Bává möciá 58b.).
A Talmud több helyen is ír arról, hogy az emberek becsülete milyen komoly védelmet kell, hogy élvezzen. Így például egy helyen (Bráchot 43b.) azt olvassuk, hogy „inkább vesse magát az ember tüzes kemencébe, minthogy felebarátja piruljon miatta”.
Felmerül a kérdés, mi a teendő, ha az ember látja, hogy valaki helytelenül cselekszik? A Biblia előírása szerint (3Mózes 19:17.), rá kell szólnia, először négyszemközt, kedvesen megintve, de ha sokadik figyelmeztetés sem segít, és feltételezhető, hogy a nyilvános megszégyenítéstől felhagy bűneivel, akkor akár ezt is szabad alkalmazni, „ahogy ezt a zsidó próféták csináltak” (Maimonidész, uo. 6:8.). Ez azonban csak olyasvalakira vonatkozik, akit ismerünk (RSZ, Sulchán áruch 156:7.).
Jog vagy morál?
Ahogy a bevezetőben említettük, a zsidóságnak kettős a hozzáállása a szólásszabadság kérdéséhez, hiszen évszázadokon át volt elszenvedője a cenzúrának. Generációk nőttek fel Európában úgy, hogy nem tanulmányozhatták szent iratainkat maguk teljességében, hanem csak az egyházi cenzor által engedélyezett, elferdített változatban. Ezek a megcsonkított iratok aztán gyakran képezték a zsidók elleni vádak alapját is.
A témában egymással szemben áll egy jogi és egy morális kérdés: a zsidó jog morális alapon korlátozza a szólásszabadságot, míg az államnak azonban nem helyénvaló morális alapon törvénykeznie , hiszen a történelem során a hatalmon lévők újra meg jra visszaéltek ezzel lehetőséggel. Az állami szabályoknak a társadalom működését biztosító szabályokat kell hoznia, mint például kresz szabályai, az adók, vagy az egészségügy szabályozása. De ha ezt túllépi, és arról beszél: kinek miben kell hinnie, mit illik és nem illik mondani, akkor az állam átlépte a hatáskörét.
Itt kell megemlítenünk az állam és egyház szétválasztásának fontosságát: az állam se támogatva se tiltva nem léphet fel az egyházak kapcsán. A vallás olyan személyes meggyőződés, amelybe az államnak nincs joga beleszólnia, nem törvénykezhet morális kérdésekben, hiszen nagyon sokszor visszaélt ezzel a hatalom, így nem lehet a továbbiakban rábízni ezt a feladatot. Milyen jogon korlátozhatja akkor az állam a szólásszabadságot? Az állam feladata, hogy megvédje polgárait: ahogy törvényekkel megvédenie a testi és vagyoni biztonságukat, úgy kell megvédenie a jó hírüket. Ez az egyetlen alapelv, melynek mentén a korlátozást megteheti.
Tagadható-e a Holokauszt?
A szólásszabadság napjainkban talán legtöbbet vitatott kérdése a Holokauszt tagadás problémája. A magam részéről úgy látom, hogy Európában, ahol megtörtént, helyes a holokauszttagadást tiltani, hiszen ez nem egy, az államtól független morális kérdés. Az állam, amely 70-80 évvel ezelőtt támogatta és segítette a holokauszt megtörténtét, köteles részt venni abban, hogy megvédje a túlélők méltóságát, az áldozatok leszármazottainak nyugalmát és lehetővé tegye a méltó megemlékezést. Emellett még a látszatát is el kell kerülnie annak, hogy újfent támogatja, vagy eltűri rasszista indíttatású bűnök, ne adj Isten, népirtás megtörténtét. Az állam ebben a helyzetben nem egy idegen, aki beavatkozik egy morális kérdésbe, hanem az állam sajnálatos módon maga hozta létre ezt a helyzetet, ezért joga és kötelessége, hogy részt vegyen a kezelésében.
Ahogy fentebb láttuk: a zsidó vallás nagyon komolyan veszi mások becsületének védelmét. Ezen felül azt is látjuk, hogy egyes csoportokat még az átlagosnál is több védelem illet, ahogy a Tórában áll: A Tóra a következőket mondja (2Mózes 22:20–23.): „Az idegent el ne nyomd, és ne szorongasd őt, mert idegenek voltatok ti Egyiptom országában. Egyetlen özvegyet vagy árvát se sanyargassatok. Mert ha sanyargatod őt, hogyha kiált majd hozzám, meg fogom hallgatni jajkiáltását; és fölgerjed haragom, és megöllek benneteket karddal, és a ti feleségetek özvegy lesz és gyermekeitek árvák lesznek.”
A cikk megjelent az Egység magazin 81. számában.