2023. április 7-én, életének 104. évében dr. Benjamin Ferencz zsidó jogász örökre lehunyta szemét.
Halálával lezárult egy korszak, hiszen ő volt az utolsó élő ügyész, aki részt vett a nürnbergi perben. Ferencz halála kapcsán ezúttal a neves jogász életétől elválaszthatatlan nürnbergi per részleteit vesszük górcső alá. Meglepő, de mindennek a nemzetközi jogon és a háborús bűnökön túl a purimi megilához és Ámálék elpusztításának tórai parancsolatához is sok köze van.
Néhány hónappal a második világháború lezárása után megkezdődött a náci háborús bűnösök felelősségre vonása. 1945 közepén az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és Franciaország megállapodott abban, hogy közös bírósági eljárást folytatnak le a németországi Nürnbergben.
A háború során szinte teljesen lerombolt város kiválasztása szimbolikus volt, mert itt épült fel a náci párt központja, és 1935-ben az NSDAP Nürnbergben tartott 7. pártgyűlésének alkalmával fogadta el a német törvényhozás a nürnbergi törvényekként ismertté vált rendelkezéseket, melyek jogi keretet biztosítottak a nácik antiszemita ideológiájának.
Az eljárás 1945. november 20-án vette kezdetét és 1946. október elsején ért véget. Ez idő alatt 24 személy, a náci Németország legfontosabb, még életben lévő politikai, katonai és gazdasági vezetője, továbbá hat náci szervezet felett mondtak ítéletet. A per célja nemcsak a vádlottak elítélése volt, hanem az is, hogy megcáfolhatatlan bizonyítékokat gyűjtsenek a náci uralom alatt elkövetett bűnökről, a legyőzött német társadalom elé tárják a történteket és delegitimizálják a hagyományos német elitet. Robert H. Jackson, az Egyesült Államok által delegált főügyész így foglalta össze a per lényegét: „Nem tekintjük bűnösnek a teljes német népet, ám nem is célunk, hogy e 21 vádlott kivételével felmentést adjunk a teljes német nép számára”. E per során kizárólag németeket vontak felelősségre, a szövetséges országok háborús bűnöseivel nem foglalkoztak, és ezt a későbbiekben a per számos kritikusa nehezményezte.
A tárgyalások során elsősorban az emberiségellenes bűnöket domborították ki, és az egyes személyeket tették felelőssé a nemzetközi jogba ütköző cselekmények elkövetéséért. A számonkérés előkészítése tulajdonképpen még a háború során elkezdődött. 1942 elején az Egyesült Királyságban nyolc, náci megszállás alatt nyögő ország emigráns kormányának képviselői adtak ki nyilatkozatot a háborús bűnök büntetéséről, amelyben nemzetközi bíróság felállítását követelték a megszállt országokban elkövetett atrocitások tárgyalására. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság akkor megtagadta ennek a javaslatnak a támogatását, arra hivatkozva, hogy az első világháborút követően a háborús bűnök miatt indított büntetőeljárások rendre kudarcot vallottak. Aron Trainin szovjet jogász kidolgozta a béke elleni bűncselekmény koncepcióját, melyet a nyugati országok is elfogadtak és amely később központi szerepet kapott a nürnbergi tárgyalások során. 1943. november 1-jén a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kiadta a Moszkvai Nyilatkozatot, melyben figyelmeztették a náci vezetést, hogy a szövetségesek szándékaik szerint a háborús bűncselekmények miatt „a teljes földkerekségen üldözni fogják őket az igazságszolgáltatás érdekében”. A nyilatkozat azt is kimondta, hogy azokkal a magas rangú nácikkal szemben, akik több országban követtek el bűncselekményeket, közösen kell eljárni.
A felelősségre vonás módjáról eltért a szövetségesek véleménye: a britek a náci vezetők gyors kivégzését részesítették volna előnyben, a szovjetek pedig nagyszabású kirakatpereket akartak rendezni, melyben kiemelt hangsúlyt kapott volna a Szovjetuniónak járó háborús jóvátétel témája. Végül az Egyesült Államok javaslata szerint jártak el, és egy törvényes eljárás lefolytatása mellett döntöttek, részben azért, hogy kimutassák erkölcsi fölényüket a legyőzöttekkel szemben. A per egyik újdonsága az volt, hogy a hagyományos jogfelfogással szemben személyeket, és nem államokat vontak felelősségre a nemzetközi jog megsértése, s ezen belül emberiségellenes bűncselekmények elkövetése miatt. A nagyhatalmak egy Londonban rendezett konferencián egyeztek meg minderről. A megállapodást tizenkilenc ország képviselője ratifikálta.
Fontos lépés volt a felelősségre vonni kívánt náci vezetők listájának összeállítása és Nürnbergbe szállítása. A legfőbb bűnös, Adolf Hitler, illetve az utódjának megtett Joseph Göbbels propagandaminiszter, valamint Heinrich Himmler, az SS és a Gestapo főnöke az öngyilkosságba menekült, őket tehát már nem tudták a bíróság elé állítani. Hermann Göring birodalmi marsallt azonban az amerikai csapatok Ausztriában elfogták. Rudolf Heß már 1941 óta brit fogságban volt, a hamis személyazonossággal Hamburgban bujkáló Joachim von Ribbentrop külügyminisztert pedig felismerték és letartóztatták. A fajelmélet egyik kidolgozója, Alfred Rosenberg egy kórházban került a hatóságok kezére. Voltak, akiket a szovjetek, másokat a franciák fogtak el, illetve többen önként feladták magukat.
A foglyokat Nürnbergbe szállították, és börtöncellákban helyezték el. A kihallgatások folyamatos orvosi és pszichológusi felügyelet mellett zajlottak. A vádirat megfogalmazásakor a következő fő bűncselekményeket sorolták fel:
- Béke elleni bűncselekmények
- Emberiség elleni bűncselekmények
- Háborús bűncselekmények.
- Összeesküvés a fenti három bűncselekmény elkövetésére
A vádlottak egytől egyig ártatlannak vallották magukat, igaz, az eljárás során egy részük részben elismerte felelősségét és megbánást tanúsított.
A per során összesen 236 tanút hallgattak meg és további negyedmillió írásbeli tanúvallomást olvastak át. Emellett megtekintettek mintegy három kilométernyi filmtekercset és 25 ezer fotót. A per jegyzőkönyve tizenötezer oldalt tett ki. Az eljárást lebonyolító, amerikai, brit, francia és szovjet alkalmazottakból álló stábnak mintegy ezer tagja volt, köztük jogászok, szociológusok, pszichológusok, fordítók és tolmácsok, valamint grafikusok. Utóbbiak a tárgyalás során használt számos diagramot készítették el. Minden állam kinevezett egy ügyészi csapatot is és két bírót, akik közül az egyik helyettesként állt készenlétben.
A bírók szeptember másodikán kezdték megvitatni a kiszabandó büntetéseket. A legtöbb esetben nem voltak különösebb viták, egyes vádlottak sorsával kapcsolatban azonban hosszasan egyezkedtek. A legkeményebb álláspontot a szovjet bíró, Nyikitcsenko képviselte, akik egytől egyig halálra ítélte volna a vádlottakat, a legenyhébb büntetési tételeket pedig francia kollégája, Donnedieu de Vabres ajánlotta.
Abban végül megegyeztek, hogy a halálos ítéleteket akasztás által hajtják végre, mert a golyó általi halál egyfajta kedvezmények számított volna, különösen a katonák esetén.
A bírók hosszas vitát követően összesen tizenkét halálos ítéletet szabtak ki, melyből tízet hajtottak végre. Martin Bormannt ugyanis távollétében ítélték el és valójában már nem volt életben, Hermann Göring pedig ciánkapszulával végzett magával a börtönben egy nappal a kivégzések előtt.
A halálra ítélt főbűnösök listája így festett: Hermann Göring birodalmi marsall, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, Wilhelm Keitel, a Véderő Főparancsnokság vezetője, Alfred Jodl vezérkari főnök, Wilhelm Frick, a faji törvények atyja, Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal első embere, Alfred Rosenberg, a náci párt egyik főideológusa, a megszállt keleti területek minisztere, Hans Frank, a megszállt lengyel területek főkormányzója, Fritz Sauckel SS-tábornok, Arthur Seyß-Inquart, a megszállt Hollandia helytartója, Julius Streicher, a Der Stürmer tulajdonosa és főszerkesztője és Martin Bormann, Hitler titkára.
Három személyt ítéltek életfogytiglani elzárásra. Közülük csak Rudolf Heß maradt valóban élete utolsó napjáig rácsok mögött és 1987-ben, 93 évesen hunyt el. Walther Funkot, a Harmadik Birodalom gazdasági miniszterét, Hitler hatfős háborús kabinetjének tagját megromlott egészségi állapota miatt már 1957-ben szabadon engedték, majd három évvel később meghalt. Erich Raeder tengernagy még hamarabb, 1955-ben hagyhatta el a börtönt betegsége miatt, és további öt évet élhetett még szabad emberként.
Albert Speer, a német hadiipar irányítója és Baldur von Schirach, a Hitlerjugend vezetője húsz-húsz évet kapott, amit teljes egészében le is töltöttek. Konstantin von Neurath, Hitler titkos kabinetjének vezetője 15 évet kapott, melyből csupán nyolc évet ült le, mert egészségügyi állapota miatt szabadon engedték. Két évvel később hunyt el. A legenyhébb börtönbüntetést, tíz évet, Karl Dönitz tengernagy kapta, aki 1956-ban szabadulhatott és 1980-ban halt meg.
A bíróság három vádlottat felmentett. Közülük Hans Fritzsche, a Propagandaügyi Minisztérium rádióosztályának vezetője felmentésétől függetlenül három évet töltött börtönben egy német bíróság ítélete alapján. Szabadon távozhatott továbbá a dán származású Hjalmar Schacht, a Reichsbank egykori elnöke, majd birodalmi pénzügyminiszter és Franz von Papen alkancellár, aki később két évre mégis rács mögé került egy német bírósági ítélet következtében.
A kivégzéseket 1946. október 16-ra hirdették meg és éjfél után kezdték végrehajtani a börtön tornatermében. A hóhér tisztét egy amerikai katona, John C. Woods töltötte be, aki addigra már több száz akasztást hajtott végre. Miután felkötötték a a tíz elítéltet, behozták Göring holttestét, hogy jelképesen őt is kivégezzék. A holttesteket ezután lefényképezték, majd Dachauban elhamvasztották. A hamvakat München közelében az Isar folyóba szórták.
Az első, a főbűnösök ügyével foglalkozó pert 12 kisebb per követte Nürnbergben a következő két év folyamán. Bár a helyszín ugyanaz volt, a tárgyalások jogilag az amerikai katonai bíróság előtt zajlottak. Közöttük tartják számon például az orvosok és az ügyvédek perét, melyekben összesen több száz ítélet született, köztük halálos ítéletek és életfogytiglanig tartó börtönbüntetések is. Kisebb bűnösök perei egészen az ötvenes évekig tartottak Németországban: a nürnbergi perekben végül összesen 5025 embert ítéltek el és 806-ot végeztek ki.
A kiszabott ítéleteket sok helyről érte támadás. Felmerült például az a kérdés, hogy elítélhető-e valaki olyan törvények megszegéséért, melyek nem léteztek a bűnök elkövetésének idején, illetve szóba került a kettős mérce is, hiszen csak a vesztes felet érintették a perek, a szövetségesek, különösen a szovjetek nem kerültek bíróság elé különféle bűntettekért.
A perek ettől függetlenül döntő jelentőségűek voltak a nemzetközi jogi életben, és az emberiségellenes bűntettek meghatározásával óriási fordulatot hoztak a bíráskodás terén. A nürnbergi perek nyomán adta ki például az ENSZ az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948-ban és az ítéletek precedenst jelentettek a későbbiekben, például az 1961-es Eichmann-perben, valamint a Jugoszláviában, illetve Ruandában elkövetett háborús bűnöket vizsgáló bíróságok felállítása alkalmával.
Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 165. szám – 2023. április 27.