A budapesti gettóban – amely a jelenleg is zsidó negyedként számon tartott Dohány utca, Kertész utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt – területen volt, 70 ezer ember zsúfolódott össze az 1944. december 10-i lezárásakor. Bár csak rövid ideig működött, hiszen 1945. január 18-án, éppen 77 esztendeje szabadult fel, mégis az embertelen körülmények, az élelmiszerek súlyos hiánya miatt, a nyilasok által tartott gyakori, megalázó razziák nyomán, több ezren vesztették itt életüket.
A gettó felszabadulásának évfordulóján, az EMIH megemlékezésén a váratlanul cudar időben, viharos szélben, havas esőben is szép számban jelentek meg budapestiek, hogy a Cipők a Duna-parton holokauszt-emlékműnél leróják kegyeletüket az itt agyonlőtt, ártatlan zsidó áldozatok emléke előtt.
Köves Slomó, az EMIH-Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbija beszédében felidézte egy zsidó kisfiú történetét a treblinkai haláltáborból, aki a marhavagonból kiabálva azt kérdezte kétségbeesetten, hogy mi rosszat csinált. Nem tudta, hogy nem azért gyilkolják meg, amit tett, hanem azért, aminek született – tette hozzá a vezető rabbi.
Úgy fogalmazott: az évforduló alkalmából arról a sok százezer magyar áldozatról szól a megemlékezés, akik a holokauszt éveiben azért lelték halálukat amik voltak, nem azért, amit tettek. Fontos, hogy megemlékezzünk róluk, és az emlékezést cselekvéssé alakítsuk: a zsidó tanítás szerint az értelmetlen, ok nélküli gyűlölet ellen a legjobb módszer az ok nélküli elfogadás és szeretet
– tette hozzá. A vezető rabbit követően Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus és a Chábád Lubavics irányzat magyarországi vezetője felidézte, hogy édesapja – aki hamis papírokkal bujkálva élte túl Budapesten a vészkorszakot – egyszer arra kényszerült, hogy végignézze amint zsidó gyerekek, nők és férfiak csoportját a Dunába lövik. A rabbi édesapja ugyan megmenekült, de ezt a borzasztó emléket egy életen keresztül vitte magával. A gyűlöletnek nincs helye a szívünkben, nem szabad gyűlölni a másik embert, akármilyen is legyen, még akkor sem, ha nem értünk vele egyet.
A Duna-parti megemlékezést követően a Zsilipben levetítették Surányi András filmrendező és stábja által készített videót, amelyben a 90 éves Szinetár Miklós Kossuth-díjas színház- és filmrendező holokauszttúlélőként emlékezett vissza a vészkorszakra a Köves Slomóval folytatott beszélgetése során. Ezt megelőzően a vezető rabbi elmondta, hogy
a kialakítás alatt álló Sorsok Háza fejlesztésére létrehozott Magyar Holokauszt Kutatási és Oktatási Központ megbízásából készítette el Surányi András filmjeit, amelyekben eddig már több, mint 150 túlélő beszélt a tragikus időkről, sokan most első alkalommal.
Az életinterjúkat az emlekezes77 oldalon lehet elérni, a videók 77 órán keresztül elérhetőek, hétfőn 18 órakor lehetett megnézni az első kisfilmet.
A Zsiliptől alig 100 méterre Dag Hartelius, Svédország budapesti nagykövete emlékezett meg Raoul Wallenberg svéd diplomatáról, a róla elnevezett utca első házának falán elhelyezett domborműves táblánál, abból az alkalomból, hogy a budapesti gettó felszabadulása előtt egy nappal hurcolták el, máig kiderítetlen módon a szovjet hadsereg, majd örökre eltűnt. A nagykövet hangsúlyozta: a holokausztra emlékezés és az antiszemitizmus elleni küzdelem nemcsak kormányzati feladat, hanem mindenkinek részt kell vennie benne, és Raoul Wallenberg öröksége ad néhány iránymutatást is ehhez. Az első, hogy „soha ne legyünk tétlen bámészkodók, szemlélők”. Raoul Wallenberg akkor döntött úgy, hogy cselekszik amikor a többség nem. Számára nyilvánvaló volt, hogy helyesen kell cselekednie akkor is, ha ezzel saját életét kockáztatja. Ez a civil kurázsi tökéletes definíciója – vélekedett. A második, hogy „ne a mi és az ők megosztottságában gondolkodjunk”. A holokauszt idején sok európai ember sajnálta a zsidókat, de úgy gondolták, hogy – mivel ők maguk nem voltak zsidó származásúak – ez nem az ő problémájuk. Raoul Wallenberg nem így látta a világot. Valódi világpolgár volt, számos különböző kultúrából származó baráttal, és amikor 1944 nyarán Budapestre érkezett, meglátta segítségre szoruló embertársait – mondta Dag Hartelius. Végül a harmadik, hogy soha ne adjuk fel. Raoul Wallenberg példája megmutatja, hogy még a legnehezebb körülmények között és a leggonoszabb időkben is lehet helyesen cselekedni és változást elérni.
A diplomata elmondta, hogy nemzeti holokausztmúzeum lesz Svédországban, melynek Stockholmot választották a helyszínéül. A múzeum várhatóan 2022 júliusában nyílik meg.
A múzeum létrehozását 2018-ban javasolta egy lengyel születésű holokauszttúlélő, Max Safir, aki sok éven át beszélgetett a múltról iskolásokkal és a parlamentben is felszólalt. Tavaly júniusban hunyt el. A múzeum azért kerül a fővárosba, hogy könnyebb legyen a látogatása a diákok és az ország lakosai számára.