Az első Orbán-kormány idején, 2000-ben döntött az Országgyűlés arról, hogy minden év április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját. 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyar zsidóság gettókba zárása, erőszakos elkülönítése.
A kezdeményező Pokorni Zoltán 2004-ben egy megemlékezésen a következő mondattokkal idézte fel a döntést: „Amikor megalkottuk a holokauszt emléknapot, egy magyar vonatkozású dátumot kerestünk, április 16-át. Ezen a napon kezdték el az akkori történelmi Magyarország területén először gettóba zárni zsidó honfitársainkat. Nem akartuk, hogy a világtörténelem egy távoli zugához, egy kisvároshoz kötődjék az emléknap, mert az a meggyőződésünk, hogy a holokauszt a magyar nemzeti történelem része. Magyar embereket öltek meg, ők a mi halottaink. Magyarok voltak azok is, akik közreműködtek a gyilkosságban. Nem mentség, csak magyarázat, hogy mindez nem fordult volna elő, ha Magyarországot nem szállják meg a németek. Egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy szembe tud nézni saját hibáival, saját bűneivel. Egy nép is akkor lesz felnőtt, ha nemcsak dicsőséges pillanataira büszke, hanem a hibáival, a gyengeségeivel, a bűneivel is őszintén szembesülni tud.”
2010 előtt a holokauszt emléknap volt az a ritka alkalom, amikor az ellenzéki és kormánypárti politikusok hajlandóak voltak együtt mutatkozni. Hiller István a Gyurcsány-kormány oktatási és kulturális minisztere a parlamentben 2007-ben azt mondta: a Fidesz annak idején nagyon helyesen cselekedett, és az akkori kormány tiszteletre méltó döntést hozott az emléknap létrehozásával, majd hozzátette: szerinte legalább ilyen fontos döntés volt, amikor a szocialista kormány a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont és Múzeum felállításáról döntött.
Áder János köztársasági elnökként 2013-ban, az emléknap alkalmából írott levelében kifejti: „A haláltáborokba hurcoltakra emlékezni egyet jelent szembenézni a ténnyel: közülünk is bárki ott lehetett volna az ártatlan áldozatok között. Azok között, akik olyanok voltak, mint mi, ma élők. Sikerre, boldogságra, szeretetre vágytak. Arra, hogy helytállhassanak az élet küzdelmeiben. Az ő elvesztésük egész Európa vesztesége”.
Bajnai Gordon egykori miniszterelnök tavaly, még az Együtt-PM vezetőjeként a felelősség kapcsán kifejtette: „a német megszállás ténye korántsem menti fel a magyar államot a történelmi felelősség alól, hiszen zsidó honfitársaink összegyűjtése és deportálása a magyar állami szervek hathatós közreműködésével történt, és ezt nem szabad elfeledni akkor, amikor a kormány egy olyan emlékművet akar ránk erőltetni, mely a magyar államot igyekszik felmenteni e felelősség alól.”
Történelmi háttér
- április 16-ától datálják a történészek a magyarországi zsidók elkülönítését, vidéken 1944. tavaszán kezdték gettókba zsúfolni, majd általában valamilyen ipari létesítményből kialakított gyűjtőtáborba vinni őket. Onnan deportálták őket a megsemmisítő táborokba.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek, először a keleti országrészekben, a visszacsatolt Kárpátalján és Felvidéken, majd az egész országban. Adolf Eichmann a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével vezényelte le néhány hónap alatt százezrek bevagonírozását. Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult a dokumentumok szerint. Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította. A nyilas hatalomátvétel után november közepén jelölték ki az első gettót Budapesten. A vidéki zsidóságot szinte teljesen megsemmisítették, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg.
Munkatársunktól