Hollander György z”l

Súlyos betegség után, tragikus hirtelenséggel elhunyt Holländer György (Dávid) ismert zsidó író és műfordító, a Chábád Lubávics Egyesület lelkes támogatója.

Jött a gábbe és kérdezte: Kohanita? Gyuri rázta a fejet hogy nem. Levita? Újabb fejrázás, majd rövid hezitálás után hozzátette: Ich bin a posete jiszroel… (Én csak egy egyszerű zsidó vagyok…).

Miután a gábbe távozott, rámkacsintott és folytatta a befejezetlen mondatot: …de nem pose-jiszroel! (= rossz zsidó)

Évekkel ezelőtt volt ez, Holländer György első és egyetlen izraeli látogatása során, amikor három napot – és benne a szombatot – nálam töltött. Az akkor mar hatvanadik életévéhez közeledő polihisztor úgy jött Izraelbe, mint egy kisdiák, aki kirándulni megy a pilisi hegyekbe; rövidnadrágban, naponta mosandó trikóingben, stb. Amikor szombaton kiöltözve, kalapban, öltönyben, eljött velem a templomba és az említett gábbe a Tóra elé citálta, mint egy egyszerű jiszroelt – elérzékenyülten mondta az áldásokat, felejthetetlen pesti akcentusban, majd úgy jött le az emelvényről, mint egy „Hoseve bálebosz” (ezek az ő szavai), aki nagyon meg van elégedve önmagával.

Szavai – „nem pose-jiszroel” – máig is a fülemben csengenek.

* * *

Gyuri két dologra volt életében igazan büszke: arra hogy megtanult héberül, (elég jól: nemcsak olvasott és az izraeli tévét hallgatta estenként, de írt is, levelezett héberül és tudok egy fordítási kísérletéről is!) és arra hogy utána megtanult jiddisül is. Ez valóban a magyar-zsidó entellektüel szellemi erőfeszítésének non-plus-ultrája.

Aki ismerte Holländer Györgyöt, az tudja róla, hogy tíz nyelvet tudott, többé kevésbé tökéletesen (néhány evvel ezelőtt a japán nyelvből tett államvizsgát Pesten); keresett szinkron-tolmács volt, azonkívül író és műfordító. Az Idegen Nyelvek Főiskolájának elvégzése után a rádió külpolitikai osztályán dolgozott, majd szabadúszó lett és szinkron-tolmács. Zsidóságára büszke volt, azt egy pillanatig nem tagadta le és meg; nevét nem volt hajlandó magyarosítani és nem tartozott a kommunista rendszer hívei, illetve haszonélvezői közé.

Amikor először megismertem és meghívott budai lakására – útközben kétszer is megállt és betért két üzletbe, hogy vegyen valamit „tiszteletemre.” Az egyiket (narancsot) értettem. A másikat (zsilettpengét) nem értettem. Csak nem akar megberetválni?…

Otthon elkezdte hámozni a narancsot a pengével, mondván, tudta hogy nem leszek hajlandó késeit használni, mivel azok nem kóserok…

A vizit vége felé elővettem – szokásom szerint – egy mezuzát és provokatív módon felajánlottam Gyurinak, akit ekkor mar Dávidnak hívtam (mivel saját kezdeményezésére közölte hogy ez a héber neve), mondván: na lássuk, van-e merszed kitenni az ajtóra?!

* * *

Ez a nyolcvanas évek derekán volt – a kommunista rendszer akkor rúgta az utolsókat (természetesen a zsidókba) – és volt szerencsém megismerni akkoriban sok jó zsidót, akik az általam hozott mezuzát a láda fiában tartották. Gyuri rögtön megsértődött (ez nála könnyen ment), hogy hogy van e merszem?! Rögtön hozott szöget, kalapácsot, feltett valami törökös turbánfélét a fejére és kérte mondjam előre a bróchet. Honnan tudod hogy van ilyen? – kérdeztem és egy újabb rövid sértődés után Gyuri elmesélte hogy zsidó iskolába járt, Fényes Pistával (Dán Dalmát), Schwartz (Sólyom) Olgával, Székely Andrissal (Andrew Sanders) együtt és sok mindent tud…

Harmadszorra akkor sértődött meg, amikor a bennem lakozó kisördög megkérdeztette velem, nem veszi-e le a mezuzát távozásom után? Nem vette le; halála napjáig itt volt az ajtón kívül, ahogy kell, hogy mindenki lássa.

* * *

Érkezése óta Oberlander Baruch barátom hívéül szegődött és ott segítette a Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület munkáját ahol csak tudta. Egyszer – miután a gyilkos kór megtámadta – kérte O.B.-t, gondoskodjon számára káddisról ha eljön az ideje. Nem hitte – senki nem hitte – hogy ez ilyen gyorsan aktuális lesz. Tele volt tervekkel, Sólem Áléchem fordításának nagy sikere után, pár héttel ezelőtt kert tőlem egy újabb S.A. könyvet – „Minek egy ország a zsidóknak?” – amit készült lefordítani, bár nem voltak illúziói a kiadási lehetőség felől.

Egyszer azt mondtam neki, hogy ő egy cádik és ezt szkeptikus-szarkasztikus megjegyzéssel nyugtázta. Én, cádik? – kérdezte. „Igen – mondtam – hiszen a Misná azt tanítja, hogy „Áméch kulám cádikim” („Néped mind igaz emberek”) és a zsidó néphez való tartozásodhoz nem fér kétség.” Megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a megjegyzést.

Utoljára az foglalkoztatta – igen nagy intenzitással – az új Zsidó Imakönyv kapcsán, hogy hogyan kell a Smá Jiszráélt helyesen lefordítani (ld. az Egység előző számában).

* * *

Szombat este, Hávdálá után, rovom e sorokat Tel-Avivban. Holnap lesz Gyuri temetése Pesten. Remélem lesz minjen— Na mi ez itt a klaviatúrán? Nicsak, egy könnycsepp.

„Aki könnyeket ejt egy igaz ember halálára – az Örökkévaló megszámlálja azokat és elteszi kincstárába” (Sábát 108b.).

Holländer Gyuri (Dávid) igaz ember volt, Nyugodjék békében.

Jitgádál Vöjitkádás smé rábá!

Naftali Kraus