Nem sokkal több mint száz évvel ezelőtt élt az ukrajnai Nyikolájevben, a Fekete-tenger partján egy bizonyos reb Áser Grossman sakter. A nyikolájevi reb Áser közeli jó barátja volt az ötödik lubavicsi rebbének, a rebbe RáSáBnak, és a város szeretett és tisztelt rabbijának, Méir Slomó Janovszki rabbinak is. Méir Slomó rabbi pedig nem volt más, mint a Rebbe nagypapája.
A rebbe niszán hónap 11-én, Peszách ünnepe előtt mindössze három nappal született 1902-ben, brit milá ünnepségére niszán hónap 18-án került sor, Peszách negyedik napján. Reb Áser annak rendje és módja szerint elment a nagy eseményre, és a büszke nagypapának őszinte szívvel kívánt mázl tovot, ahogy azt ilyen jeles alkalmakkor szokás, ám amikor az asztalhoz hívták, meg sem érintette a kirakott finomságokat. Reb Áser ugyanis messze földön ismert volt arról, hogy nagyon szigorú a Peszách tekintetében, és a világért sem enne semmit az otthonán kívül az ünnep napjain. Méir Slomó rabbi azonban nem volt ezzel elégedett. Magához hívatta reb Ásert, és azt mondta: „Én vagyok ennek a városnak a rabbija. Minden ételt és italt, amit itt látsz, a legmagasabb kósersági és peszáchi elvárásoknak megfelelően készítették el, erről én magam gondoskodtam. Te pedig egyszerűen nem eszel, mintha a mi asztalunknál nem kóser ételt tálalnának fel, amitől az Isten óvjon minket?!” A rabbi mély levegőt vett, és így folytatta: „Valójában az lenne a leghelyesebb, ha felelősségre vonnálak ezért a tettedért. De mit tehetnék, ha egyszer tartozom neked az életemért?”
A körülöttük állók szeme elkerekedett, és innen is, onnan is kérdések záporoztak kettejükre. Hogy is volt, hogyan történt? A rabbi tehát, mivelhogy nem volt más választása, mesélni kezdett:
„Sok-sok évvel ezelőtt történt az, amit most elmesélek nektek. Jól jegyezzétek meg minden szavát, mert ez úgy igaz, ahogy most itt állok előttetek. Még fiatal legény koromban tífuszjárvány söpört végig a vidéken. A tífusz borzalmas betegség, aki egyszer elkapta, nem sok eséllyel kecmergett ki belőle. Ráadásul rettenetesen fertőző is, aki egy beteg közelébe került, annak a számára nem volt menekvés, elkapta a kórt. Én is megbetegedtem, és mivel gyógyszert még a mai napig nem leltek e szörnyű betegségre, azt, aki megbetegedett, kiküldték a városon kívülre, hogy ott haljon meg. Teljesen el voltam zárva a világtól. Az összetákolt viskóban körülöttem csak tífuszban megbetegedett emberek voltak, kivéve egyetlen bátor doktort, aki gyógyszert és élelmet hordott nekünk, amit az ajtó elé rakott le nap mint nap.”
Méir Slomót végtelenül elszomorította a körülötte levő sok beteg ember, de sehogyan sem tudott segíteni rajtuk. Amikor reb Áser meghallotta, hogy barátja beteg, és őt is a városon kívülre száműzték, elhatározta, hogy a segítségére siet. Naponta kihajtatott kocsiján a nyomorúságos telepre, ahol a betegek tengették a napjaikat, és a nyitott ablak alatt ülve olvasta fel hangosan az Álter Rebbe, a ljádii Sneur Zálmán rabbi világhírű könyvének, a Tánjának a tizenegyedik fejezetét, ami arról szól, hogy fentről, az Istentől nem ered semmi rossz, minden jóra vezet. Még akkor is igaz ez, amikor csak rosszat látunk magunk körül – ha kellő figyelemmel és megértéssel nézünk körül, meglátjuk a rosszban is a jót.
Reb Áser nem tudta, hogy a barátja hallja-e őt vagy sem, mivel a betegeknek tilos volt elhagyniuk a viskót, és nem beszélhettek senkivel. Reb Áser azonban nem adta fel. Egy teljes hónapon át nap nap után visszatért, hogy reményt öntsön barátja szívébe a sötét és reménytelennek tűnő napokon.
Méir Slomó végül meggyógyult, és hazatérhetett. Hálásan köszönte meg barátja állhatatosságát: „Életet adtál nekem! Ahányszor csak meghallottam a Tánjá szavait, erősebbnek és egészségesebbnek éreztem magam. A szöveg, amit felolvastál nekem segített, hogy a legsötétebb napokon is bizakodó maradjak, hogy higgyek a gyógyulásban, és végül ez vezetett ahhoz, hogy legyőztem a betegséget.”
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 129. szám – 2020. április 1.