„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Végy kiváló illatszereket, finom myrrhát … illatos fahéjat … illatos nádat … és kassziát … és olivaolajat … és készíts ebből szent kenőolajat, fűszerezett keveréket, ahogy a kenetkeverő elkészíti … és kend fel a Találkozás sátorát…” (2Mózes 30:22-30.).
A fenti utasítás, amely nem egyéb, mint egy isteni recept, szolgált a szent kenőolaj, vagy magyarul kenet elkészítésére. Később találjuk a szent tömjén készítésének leírását és összetevőinek receptjét. Nem érdektelen utánanézni, milyen célt szolgált, milyen feladatot töltött be a zsidó Szentélyszolgálatban a kenőolaj és a tömjén.
Az itt részletezett utasítás szerint a kenőolajjal kenték fel a Szentély összes bútorát, edényét és alkatrészét, végezetül pedig magát Áront a főpapot és fiait, ezzel szentelték fel őket és iktatták be szent feladatukba. A későbbi nemzedékek során a további főpapokat, majd a királyokat is ezzel az olajjal kenték fel. Maga a Messiás kifejezés és fogalom – ami héberül felkentet jelent – szintén innen ered, miután az olaj héber neve Semen Hámischá – felkenő olaj.
Maimonides elárulja, hogy soha nem csináltak ilyen előírásos kenőolajat, kivéve azt, amit Mózes idejében készítettek Becálél és társai. Ebből tettek el későbbre és az bizonyult elegendőnek egész addig, amíg a „frigyládával együtt az olaj is eltűnt, illetve elrejtetett” (Jomá 52b.). Eszerint a második Szentélyben egy sor más dologgal együtt a szent olaj is hiányzott „és a főpapot csak a ruháiról lehetett felismerni, mert nem volt felkenve” (Klé Hámikdás 1:8.).
Ugyancsak Maimonides tudatja velünk, kiket és milyen kritériumok alapján kentek fel a szent kenettel. Pl. egy királyt, akinek az apja is király volt, nem volt szükség felkenni, „mert ő örökli a királyságot” (u.o. 11.), de ha vita volt az öröklés körül, akkor felkenték, hogy ezzel demonstrálják, ki a király, „ahogy ezt Salamon esetében tették, kit felkentek (1Királyok 1:39.), mivel Adonijáhu a trónra tört…” (Maimonides u.o.).
A technikai részleteken túl mi célja van a Tórának a szent kenőolajjal, illetve mit szimbolizált az?
Az egyik jelképes: akit ezzel kentek fel, ez annak a jele, hogy ő Isten kiválasztottja, felkentje, legyen az főpap vagy király, „megkülönböztetni őt a többi embertől”. A másik ok visszaható: „A felkenés által a felkent alkalmassá válik az isteni behatás befogadására, … vagyis a felkenés által részese lesz az isteni gondoskodásnak … Sault (még mielőtt hivatalosan és de facto király lett, de) mihelyt Sámuel próféta felkente, azonnal megszállta Isten szelleme, próféciált és egy egész más ember lett belőle … ugyancsak Dávidról tanúsítja az Írás, hogy „rászállt az Örökkévaló szelleme attól a naptól fogva” (1Sámuel 16:14.).
Nem kevésbé érdekes a tömjén készítéséről szóló utasítás, amit szintén szakaszunkban találunk:
„Szólt az Örökkévaló Mózesnek: Végy fűszereket, gyantát, onyxot, galbanumot, egyéb fűszereket és tiszta tömjént, mind egyenlő mértékben. És készítsd azt el füstölőszernek, keverékkel, kenőcskeverő munkával, sóval elegyítve, tiszta és szent legyen…” (2Mózes 30:34-36.).
Ez a régi IMIT fordítás, ami majdnem szószerint megegyezik a jóval későbbi Hertz fordítással. Egy modern nem-zsidó fordítás a 80-as évek végéről az említett fűszereket „illatos gyantának”, „szagos borostyánnak”, „erős illatú mézgának” fordítja. Itt is mint a kenőolajnál is megjelenik a tilalom valami hasonlót készíteni magáncélokra, mert ez egy isteni, szent illatszer és aki magának csinál ilyet vagy használ a közösből – halállal lakol.
Ellentétben a szent kenet-olajjal – a tömjént naponta kétszer is használták a Szentélyben – reggel és délután. A Szentélyben külön oltár volt a tömjén oltára, ahol azt füstöltették.
Míg a Tóra csak négyféle fűszert említ, amiből a tömjént kellett csinálni, a Talmud bölcsei kiolvasták az Írás sorai közül, hogy tulajdonképpen 11 féle fűszer vegyüléke volt a szent tömjén (ld. Sámuel Imája – Zsidó Imakönyv 24. oldal).
Ezen felül tilos volt mézet belekeverni a vegyülékbe – ezt a Tóra kimondottan tiltotta – és ha egy is hiányzott a keverék alkotó elemeiből, akkor a főpap az életével játszott.
A Talmud bölcsek a tömjénnek csodatévő tulajdonságot tulajdonítottak, amely megbocsátást hoz a vétkekre, megállítja a büntetés okozta csapást, járványt, stb. Rabbi Jismáél szerint a tömjén bocsánatot hoz a pletykára, rossz nyelvekre (Jomá 44a.).
Maimonides azonban a Tévelygők Útmutatójában a szellemi okokon kívül gyakorlati célokat is vél felfedezni a tömjén működésében. A Szentélyben – írja – naponta rengeteg állatot vágtak le, égettek el, mosták a belső részeket, stb. és elképzelhető, hogy a tömjén nélkül milyen rossz szag lett volna ott. Ez nem lett volna a Szentély dicsőségére. Így parancsot kaptunk kétszer naponta füstölögtetni a tömjént, hogy a szentélynek és az ott szolgáló kohaniták (papok) ruháinak jó illata legyen, mivel „a lélek szereti a jó szagot és vonzódik utána, míg utálattal elfordul a rossz szagtól” (A Tévelygők Útmutatója, 3. rész, 45. fejezet).
A tömjén 368 részből állott, ebből naponta felhasználtak egy részt. A nagymennyiségű tömjén szabályszerű előkészítése nagy szakértelmet igényelt, és azt speciálisan képzett illatszer-mesterek csinálhatták. Más helyütt már elmondottuk a jeruzsálemi Ávtinász-ház történetét, akik a szent tömjént készítették elő, nemzedékről nemzedékre (ld. Az Ősi forrás (1.), 131. oldal).
A tömjén füstölögtetésének előírásaiban több apró részletben nézeteltérés volt a Bölcsek (farizeusok) és az uralkodó osztály által delegált szadduceus papok között. Még Jom Kipurkor is, amikor a főpap a Szentek Szentjébe ment be, egyszer egy évben, a füstölögtetővel a kezében – a szadduceus szektabeli pap ezt másképpen csinálta, mint ahogy ez elő van írva. Ezért mondja a Talmud, hogy a Jom Kipur előtti napon megeskették a főpapot, ne merjen eltérni az előírástól, illetve a bevett szokásoktól, mert gyanították, hogy ő is a szadduceusok közé tartozik.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 21. szám – 2014. július 28.