HÉTRŐL – HÉTRE

 

EMOR: Az Istenkáromlás büntetése

    “Egy izraeli asszony fia – kinek apja egyiptomi volt és ő Izrael fiaival együtt jött ki [Egyiptomból] – veszekedett egy izraeli férfival a táborban. És az izraeli asszony fia káromolta Isten nevét és átkozódott. Ezért odavitték Mózeshez. Anyja pedig Slomit, Divri lánya, a Dán törzséből. És őrizetbe vették őt, amíg útmutatást kapnak az Örökkévalótól [mi legyen vele]. És mondá az Örökkévaló Mózesnek: Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre, és tegyék fejükre kezüket mindazok akik hallották, azután kövezze meg őt az egész közösség. Izrael fiaihoz pedig így szólj: ha valaki átkozza Istenét, annak bűnhődnie kell vétkéért. Aki az Örökkévaló nevét káromolja, az halállal lakoljon…” (3Mózes 24:10-16.).

Bölcseink értelmezésében (Szánhedrin 66a.) az Írásvers “Istent ne szidalmazd…!” (2Mózes 22:27.), mind Istenre, mind pedig a bírákra vonatkozik, mivel azok az isteni törvények alapján ítélkeznek és hatáskörük isteni eredetű. Josephus és az alexandriai Jedidja (Philo) kiterjesztik a tilalmat mások isteneire is; vagyis “ne beszéljetek tiszteletlenül más vallásúak hitéről” (J. H. Hertz). Lucatto azonban erre szarkasztikusan megjegyzi, hogy ez csupán apologetika, vagyis “a népeknek való hízelgés, semmi egyéb…”.

* * *

Mit jelentett itt az “istenkáromlás”, mi olyat mondott az izraelita a vita során, ami kimerítette e fogalmat – nem tudjuk, mint ahogy a szűkszavú Írás azt sem közli, miről folyt a vita. Ezt csak a Midrás fedi fel. Egyes kommentátorok szerint magának a négybetűs szent névnek a kiejtése is tilos és ez számított istenkáromlásnak. Mások szerint a Név kiejtése tilos, de nem jár érte halálbüntetés; itt a vegyes házasságból származó átkozódó nem csupán kiejtette a tilos nevet, hanem ezt megvetéssel tette, vagyis átkozta, és ezért járt neki a nyilvános halálbüntetés, mégpedig annak a legsúlyosabb fajtája, a megkövezés.

A Szifrá midrás gyűjtemény szerint azért említi itt az Írás a káromló anyja nevét és törzsi eredetét, mert ha valaki gyalázatos módon viselkedik, az nemcsak saját fejére hoz szégyent, hanem szüleire, törzsére, egész népére is rossz fényt vet tette.

* * *

A Midrás kitölti a hiányzó részeket, részletesen leírja a helyzetet, amelyben az istenkáromlás elhangzott. Eszerint az illető “izraeli asszony fia, akinek apja egyiptomi volt” – származása miatt bonyolódott vitába egy másik zsidóval, aki kétségbe vonta jogát, hogy sátrát a Dán törzs táborhelyén felüsse. Miért? Azért mert ha zsidónak is számított – anyja révén – de a táborozás a törzsek szerint, az apai juss alapján történt, így neki nem volt joga erre, lévén apja egyiptomi.

Itt jelenik meg először a vegyes házasság, mint negatív tényező, még abban az esetben is, amikor az anya zsidó és az ő révén a gyerekek is zsidók. Eszerint az illető egyiptomi apa az ún. “gyülevész népséggel” együtt hagyta el Egyiptomot és csatlakozott zsidó feleségéhez, a kivonuláskor. Egyes kommentátorok szerint az apa betért és zsidóvá lett, de ezzel nem csatlakozhatott automatikusan egyik törzshöz sem, hanem a betért prozeliták (gér) csoportjának volt tagja. Amikor a fia a vita hevében megtudta, hogy származása miatt nem veszik fel anyja törzsébe – dühében káromolta a zsidók Istenét, aki őt ily módon “diszkriminálja”.

Egy másik Midrás szájhagyományok alapján még mélyebbre ás a történet szereplőinek biográfiájában. Eszerint az említett egyiptomi apa egy hajcsár volt, aki a zsidó munkásokat verte, kínozta. Szemet vetett Slomitra – aki a Midrás szerint nagyszájú, kihívó viselkedésű némber volt – éjszakai munkára rendelte be a férjét, majd bement és megerőszakolta a nőt. Ugyancsak a Midrás szerint ez volt az az egyiptomi munkavezető, akit Mózes megölt, miután látta, hogyan viselkedik a neki kiszolgáltatott héberekkel (2Mózes 2:12.). Emiatt Mózesnek annak idején menekülnie kellett Egyiptomból, és Mózes így került Midjánba. Nos, a vita során Slomit fia most megtudta egyrészt azt, hogy apja egyiptomi volt (az eset után Slomittól elvált zsidó férje), valamint azt, hogy Mózes ölte meg apját. Hogyan ölte meg? – érdeklődött a szerencsétlen. “A Szent Név említése által” – mondták neki. Erre az illető megátkozta, illetve káromolta a szent Nevet (Vájikrá rábá).

* * *

Érdekes, hogy a Biblia – amelyben az istenkáromlást kedves eufémizmussal Isten “áldásának” titulálják (Birkát Hásém) – a fenti eseten kívül csak még egy olyan konkrét esetet említ, amikor ezt a törvényt alkalmazták, mégpedig negatív módon, justismord keretében, vagyis konstruált kirakatper során. Ez akkor történt, amikor Acháb király megkívánta Nábot szőlejét, ami palotája szomszédságában volt; azt meg akarta vásárolni, de a nyakas Nábot nem volt hajlandó eladni családi örökségét. Ekkor a királyné, a szidoni pogány Izebel “megnyugtatta” férjét, majd ő tesz róla, hogy a szőlő királyi tulajdonba kerüljön.

Tett is. Hamis tanukat bérelt, akik állították és tanúsították, hogy “Nábot Istent és a királyt káromolta” (1Királyok 21:10.). Nábotot elítélték, kivitték a városon kívülre, és megkövezték, a király meg “hivatalból” örökölte a szőlőt, mivel a halálraítéltek vagyonát elkobozták a kincstár javára.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 32. szám – 2014. július 30.