HÉTRŐL – HÉTRE: EMOR: Az Istenkáromlás büntetése

HÉTRŐL – HÉTRE

EMOR: Az Istenkáromlás büntetése

    „Egy izraeli asszony fia – kinek apja egyiptomi volt és ő Izrael fiaival együtt jött ki [Egyiptomból] – veszekedett egy izraeli férfival a táborban. És az izraeli asszony fia káromolta Isten nevét és átkozódott. Ezért odavitték Mózeshez. Anyja pedig Slomit, Divri lánya, a Dán törzséből. És őrizetbe vették őt, amíg útmutatást kapnak az Örökkévalótól [mi legyen vele]. És mondá az Örökkévaló Mózesnek: Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre, és tegyék fejükre kezüket mindazok akik hallották, azután kövezze meg őt az egész közösség. Izrael fiaihoz pedig így szólj: ha valaki átkozza Istenét, annak bűnhődnie kell vétkéért. Aki az Örökkévaló nevét káromolja, az halállal lakoljon…” (3Mózes 24:10-16.).

Bölcseink értelmezésében (Szánhedrin 66a.) az Írásvers „Istent ne szidalmazd…!” (2Mózes 22:27.), mind Istenre, mind pedig a bírákra vonatkozik, mivel azok az isteni törvények alapján ítélkeznek és hatáskörük isteni eredetű. Josephus és az alexandriai Jedidja (Philo) kiterjesztik a tilalmat mások isteneire is; vagyis „ne beszéljetek tiszteletlenül más vallásúak hitéről” (J. H. Hertz). Lucatto azonban erre szarkasztikusan megjegyzi, hogy ez csupán apologetika, vagyis „a népeknek való hízelgés, semmi egyéb…”.

Mit jelentett itt az „istenkáromlás”, mi olyat mondott az izraelita a vita során, ami kimerítette e fogalmat – nem tudjuk, mint ahogy a szűkszavú Írás azt sem közli, miről folyt a vita. Ezt csak a Midrás fedi fel. Egyes kommentátorok szerint magának a négybetűs szent névnek a kiejtése is tilos és ez számított istenkáromlásnak. Mások szerint a Név kiejtése tilos, de nem jár érte halálbüntetés; itt a vegyes házasságból származó átkozódó nem csupán kiejtette a tilos nevet, hanem ezt megvetéssel tette, vagyis átkozta, és ezért járt neki a nyilvános halálbüntetés, mégpedig annak a legsúlyosabb fajtája, a megkövezés.

A Szifrá midrás gyűjtemény szerint azért említi itt az Írás a káromló anyja nevét és törzsi eredetét, mert ha valaki gyalázatos módon viselkedik, az nemcsak saját fejére hoz szégyent, hanem szüleire, törzsére, egész népére is rossz fényt vet tette.

A Midrás kitölti a hiányzó részeket, részletesen leírja a helyzetet, amelyben az istenkáromlás elhangzott. Eszerint az illető „izraeli asszony fia, akinek apja egyiptomi volt” – származása miatt bonyolódott vitába egy másik zsidóval, aki kétségbe vonta jogát, hogy sátrát a Dán törzs táborhelyén felüsse. Miért? Azért mert ha zsidónak is számított – anyja révén – de a táborozás a törzsek szerint, az apai juss alapján történt, így neki nem volt joga erre, lévén apja egyiptomi.

Itt jelenik meg először a vegyes házasság, mint negatív tényező, még abban az esetben is, amikor az anya zsidó és az ő révén a gyerekek is zsidók. Eszerint az illető egyiptomi apa az ún. „gyülevész népséggel” együtt hagyta el Egyiptomot és csatlakozott zsidó feleségéhez, a kivonuláskor. Egyes kommentátorok szerint az apa betért és zsidóvá lett, de ezzel nem csatlakozhatott automatikusan egyik törzshöz sem, hanem a betért prozeliták (gér) csoportjának volt tagja. Amikor a fia a vita hevében megtudta, hogy származása miatt nem veszik fel anyja törzsébe – dühében káromolta a zsidók Istenét, aki őt ily módon „diszkriminálja”.

Egy másik Midrás szájhagyományok alapján még mélyebbre ás a történet szereplőinek biográfiájában. Eszerint az említett egyiptomi apa egy hajcsár volt, aki a zsidó munkásokat verte, kínozta. Szemet vetett Slomitra – aki a Midrás szerint nagyszájú, kihívó viselkedésű némber volt – éjszakai munkára rendelte be a férjét, majd bement és megerőszakolta a nőt. Ugyancsak a Midrás szerint ez volt az az egyiptomi munkavezető, akit Mózes megölt, miután látta, hogyan viselkedik a neki kiszolgáltatott héberekkel (2Mózes 2:12.). Emiatt Mózesnek annak idején menekülnie kellett Egyiptomból, és Mózes így került Midjánba. Nos, a vita során Slomit fia most megtudta egyrészt azt, hogy apja egyiptomi volt (az eset után Slomittól elvált zsidó férje), valamint azt, hogy Mózes ölte meg apját. Hogyan ölte meg? – érdeklődött a szerencsétlen. „A Szent Név említése által” – mondták neki. Erre az illető megátkozta, illetve káromolta a szent Nevet (Vájikrá rábá).

Érdekes, hogy a Biblia – amelyben az istenkáromlást kedves eufémizmussal Isten „áldásának” titulálják (Birkát Hásém) – a fenti eseten kívül csak még egy olyan konkrét esetet említ, amikor ezt a törvényt alkalmazták, mégpedig negatív módon, justismord keretében, vagyis konstruált kirakatper során. Ez akkor történt, amikor Acháb király megkívánta Nábot szőlejét, ami palotája szomszédságában volt; azt meg akarta vásárolni, de a nyakas Nábot nem volt hajlandó eladni családi örökségét. Ekkor a királyné, a szidoni pogány Izebel „megnyugtatta” férjét, majd ő tesz róla, hogy a szőlő királyi tulajdonba kerüljön.

Tett is. Hamis tanukat bérelt, akik állították és tanúsították, hogy „Nábot Istent és a királyt káromolta” (1Királyok 21:10.). Nábotot elítélték, kivitték a városon kívülre, és megkövezték, a király meg „hivatalból” örökölte a szőlőt, mivel a halálraítéltek vagyonát elkobozták a kincstár javára.