BÖHÁR: Mindent vissza!
„Amikor bementek majd az országba, amelyet nektek adok, legyen nyugalma a földnek is, az Örökkévaló szombatjához hasonlóan. Hat éven át vesd be meződet és hat éven át mesd meg szőlődet és takarítsd be termését. De a hetedik évben legyen teljes nyugalma a földnek … Meződet ne vesd be, szőlődet ne mesd meg…”.
„Számolj azután hét szombatévet, azaz hétszer hét esztendőt … Akkor fúvasd meg a kürtöt a hetedik hónap 10-én, az engesztelés napján … Szenteljétek meg az 50-ik esztendőt, és hirdessetek szabadságot az ország lakosságának, jobel év legyen ez számotokra, hogy visszatérjen mindenki birtokába, és mindenki családjához térjen vissza … ne vessetek és ne arassatok és ezen jobel (jubileumi) évben, érjen mindenki vissza birtokába” (3Mózes 25:1-5.; 8-14.).
Mi a jobel év, a jubileum miért fontos az 50-ik év a Tóra szerint?
A hetes számnak igen nagy, szinte mágikus jelentősége van a zsidó gondolkodásban. Isten hat nap alatt teremtette a világot és a hetedik napon megpihent. Ez a szombatnak, a heti nyugalom napjának az alapja. Aki a szombatot tartja – az ezzel kinyilvánítja, hogy hisz a teremtésben, abban, hogy a Teremtő hat nap alatt teremtette a világot. A Tóra szerint a rabszolgát, aki hat évig szolgált, a hetedik évben szabadon kellett engedni. Ha nem akart felszabadulni, mert „szerette gazdáját”, akkor „örökké” szolgált, de ez az „örökké” csupán az ötvenedik évet, a jobel évet jelentette, amikor mindenképpen szabad lett (lásd 2Mózes 21:1-6.). A jobel év tehát a 7×7 éves ciklusnak a vége; vagyis a hét Smitá év befejezése, amikor nemcsak a föld pihen azzal, hogy egy évig parlagon hagyják, hanem a birtokok is visszatérnek eredeti tulajdonosaikhoz.
A Tórának ezen rendelkezése példa nélkül áll. Alapelve az a meggondolás, mely szerint minden az Örökkévalóé: a föld, az ember – minden és mindenki. Így nem lehet, hogy az egyik ember rabszolgája legyen a másiknak, mint ahogy az sem kívánatos, ha a föld nagy része néhány ember tulajdonában legyen, hatalmas birtokokban összpontosuljon. Ezért fontos a jobel év 50 évenként visszatérő „földreformja”. Ilyenkor újra kezdődik a „leosztás”: a rabszolgák felszabadulnak és a kényszerből eladott földek visszakerülnek eredeti tulajdonosukhoz.
Nem tudjuk hogyan valósult meg ez az elv a gyakorlatban. Ami a rabszolgák szabadon engedését illeti, úgy tűnik, hogy a zsidó államiság évszázadai alatt nem igen tartották be a Tóra utasításait, főleg azon nemzedékek nem, melyek egyébként is pogány praktikáknak estek áldozatul. Jeremiás próféta örökítette meg azt az egyszeri esetet, amikor Cidkijáhu, Judea királya idejében elhatározták, hogy mindenki szabadon engedi héber rabszolgáját – ahogy azt a Tóra előírja (Jeremiás 34:8-10.).
Ez Judea utolsó éveiben történt, amikor Nebukadnecár babilóniai király hadserege ostromolta a körülzárt Jeruzsálemet, melynek eleste küszöbön állott. De amikor a Fáraó felmentő seregének közeledtére az ostromló babilóniai sereg ideiglenesen elvonult Jeruzsálem falai alól (kb. másfél évvel a város eleste és az első szentély pusztulása, 588 évvel a polgári időszámítás előtt) a volt rabszolgákat újra elfogták és rabszíjra fűzték, amit a próféta éles szavakkal ítélt el, súlyos büntetést helyezve kilátásba (uo. 11-22.).
A Biblia egyáltalán nem említi, hogy a birtokreform a gyakorlatban megtörtént volna, és sokan utópisztikusnak is tartják ezt azon társadalmi és gazdasági nehézségek miatt, amelyek kivitelezésével jártak volna.
Ezékiel próféta jövendöléseiben még beszél a „szabadság évéről” (Snát hádror – Ezékiel 46:17.), de akik Ezra és Nechemija idejében visszatértek a 70 éves babilóniai száműzetésből csak arról tesznek szent fogadalmat, hogy betartják a Smitá törvényeit – a jobel évet nem említik (Nechemjá 10:32.).
Bölcseink szerint a jobel évre vonatkozó rendelkezések érvényüket vesztették, amikor a Transzjordániában élő két és fél törzs (Reuvén, Gád és Menáse fél törzse) száműzetésbe került – kb. 151 évvel az első Szentély pusztulása előtt – mivel az Írás szerint a szabadságot az ország „minden lakosának” kell meghirdetni, és ha erre nincs lehetőség, akkor az egész érvénytelen.
A jobel év hivatalos kiiktatásának több következménye volt a Smitá szempontjából is. Az elfogadott vélemény szerint a kettő összefügg, és ezért amikor a jobel év nincs érvényben – mivel az egész zsidó nép nem él Izrael területén – akkor a Smitá is elveszti eredeti, Tórából levezetett érvényét, és csak mint Bölcseink előírása marad érvényben.
A történelem során azonban a zsidók nagy odaadással tartották be a Smitá rendelkezéseit és a hetedik évben parlagon hevertették földjeiket, még ha ez nemegyszer éhínséget is okozott. Voltak olyan nemzsidó uralkodók, mint Nagy Sándor, vagy Julius Cézár, akik figyelembe vették ezt, és a Smitá években elengedték a zsidók adóját. Mások kigúnyolták és cirkuszokban figurázták ki az „éhenkórász” zsidókat, akik eleszik a tevék elől a bogáncsot, mivel nincs mit enniük a hetedik, Smitá évben (Échá Rábáti, Ptichta, 17.). A nem zsidók értetlenségére jellemző, hogy Tacitus, a neves római történész a zsidók „lustaságának” tulajdonította, hogy a hetedik évben nem művelik meg földjeiket…
A Talmud-bölcsek és a későbbi korok zsidó gondolkodói nagy lelkierőt és odaadást láttak abban, hogy valaki egy teljes éven keresztül parlagon heverteti földjeit, és nemcsak hogy lemond azok jövedelméről, hanem nemegyszer szó szerint éhezik is, csakhogy a Tóra parancsolatait betartsa.
A jobel év ma is történelmi emlék csupán, a hét évente bekövetkező Smitá viszont ma is érvényes és ennek igen sok gyakorlati vetülete van, amit főleg a vallásos emberek éreznek, akik minden hetedik évben kénytelenek egy sor megszorításnak alávetni magukat (arab zöldséget és gyümölcsöt venni, méregdrágán, stb.) A Smitá törvényei is azonban értelemszerűen csak Izraelben vannak érvényben, külföldön nem érvényesek.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 33. szám – 2014. július 30.