HÉTRŐL HÉTRE: Az első „transzfer”

Az első „transzfer”

„A népet pedig áthelyezte [József] a városokba, Egyiptom határának egyik szélétől a másikig”

A drámai találkozás már lezajlott, Jákob és háza-népe otthagyták az éhező Kánaánt és „lejöttek” Egyiptomba, ahol megkülönböztetett tisztelettel vették őket körül, mint József, az alkirály családját.

Nem kis erőfeszítésükbe került a megszeppent testvéreknek, meggyőzni az agg Jákobot, hogy az amit eddig mondtak neki – nem volt igaz. Őt már többször rászedték drága fiai és nem egyszer volt alkalma elmélkedni, nem isteni büntetés-e ez, amiért annakidején ő is rászedte apját, az öreg és vak Izsákot, amikor – anyai ösztönzésre ugyan – kicsalta tőle az Ézsaunak szánt áldást. No de ezért talán már megbűnhődött, amikor apósa becsapta és odaadta neki idősebb lányát, Léát, a szeretett Ráchel helyett.

Mindenesetre Jákob nem sietett elhinni fiai meséjét arról, hogy József megvan, él – nem tépte őt szét vadállat ahogy eddig állították váltig, egy véres köntöst mutogatva. Ez nem elég, mondják a fiúk, hanem lélekszakadva hozzáteszik, hogy ő az a bizonyos egyiptomi uralkodó, aki arra kényszerítette őket, hozzák magukkal a „kicsit”, Benjámint.

A testvérek megmutogatják a Fáraó által kiutált egyiptomi szekereket, amiken az állami címer látható – ez már valami, de lehet, hogy ez is csak svindli. De itt van egy egyiptomi egyenruhás ember, úgy látszik ő az udvari kocsis, aki ezeket a címeres szekereket hozta, ezt megkérdezem – morfondírozik Jákob és az egyiptomihoz fordul:

— Mondja, jóember, vagyis udvari főkocsis úr, igaz hogy József fiam él? Magának elhiszem ha mondja, de nem drágalátos hazug fiaimnak.

És a főkocsis, aki már hallotta a sztorit még Memphisben, ahonnan Sas-behívóval a kocsi küldöttség élére állították – készségesen igazolja az öreg pátriárkának, hogy valóban Zofnát Páánéách, a szeretett és rettegett alkirály, aki nagy zsidó eszével megmentette az országot az éhhaláltól, nem más mint az ő Juszuf nevű fia, akit fiatal korában állítólag elloptak a héberek országából.

Most már elhiszi Jákob. A gój nem hazudik, miért is hazudna? Ha ő vállal egy zsidó alkirályt – lelke rajta. Jákob szinte feléled, már fiaira sem haragszik, az ő szívében most csak túláradó öröm van, ami majd szétveti az öreg embert, és egy akarat: menni, rohanni, utazni és látni Józsefet, a szeretett Ráchel szerelmetes fiát, mielőtt késő lesz – — – (A midrások és Dáát Zkénim mibálé hátoszfot alapján).

Nem Jákob volt az első ősatya, aki külföldre kényszerült utazni – megelőzte őt nagyapja, Ábrahám – de ez volt most az első intézményes gálut, amikor a nagycsalád vonul száműzetésbe, kényszerül diaszpórába. 70 fő – a család férfitagjai – ez már egy nép. Itt már nem Jákob fiairól, hanem Izrael népéről van szó. Tulajdonképpen maradhatott volna minden a régiben: a fiúk hozhattak volna élelmet, József pedig megerőltethette volna magát, hogy meglátogassa idős apját Kánaánban. Nem kellett volna feltétlenül jeridázni – ha meg igen, akkor csak ideiglenesen, amíg a szárazság okozta éhínség tart.

Az egész úgy néz ki – és ez Bölcseink véleménye – mintha Jákob kényszerpályán mozogna, nem lenne más választása, mint a gálut. Hiszen a Gondviselés jó előre közölte ezt Ábrahámmal az emlékezetes látomásban, mármint hogy idegenek lesznek ivadékai mások országában, ahol majd dolgoztatják és kínozzák őket – — – de aztán kiszabadulnak. Jákob aggódik, idegenkedik a jeridá gondolatától, de nem mondja ki. Igen, megy, utazik, hogyne. Egy szót se a kínzó gondolatokról, a zsigerekben érzett félelemről, a nagy Ismeretlentől…

Akkor meg honnan tudjuk, hogy félt? Onnan, hogy az Isten megnyugtatja: „Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott” (uo. 46:3.). És Isten, aki úgy mutatkozik be az éjszakai látomásban, mint atyja Istene, megígéri, hogy vele lesz és vissza is hozza őt Egyiptomból, mert dehogy is akar Jákob ott maradni. Ő ideiglenesen jött és fiai is hangoztatják majd a Fáraó előtt, hogy jövevényként jöttek, ideiglenes jelleggel, mert nincs mit enni Kánaánban.

Jákob és házanépe letelepedett – „ideiglenesen” – Gósen földjén, de az éhínség még tart. József ellátja a népet gabonával, de nem adja ingyen. Előbb pénzért, aztán a jószágért, majd földtulajdon ellenében. Utána önmagukat is eladják az Egyiptomiak – a fáraónak művelik a földet – annak ellenében, hogy ez enni ad nekik. Itt és ekkor végezte el József azt a „transzfer” műveletet, melynek keretében átcsoportosította az egész egyiptomi lakosságot, határtól határig. Mivel a föld már nem volt az övék, ezért a József által kijelölt lakhelyre kellett költözniük, így mindenki idegenné vált a saját szülőföldjén. Ezt egyrészt hatalomtól, másrészt pedig – és ez a Midrás távolbalátó véleménye – „hogy ne csúfolják testvéreit idegeneknek”. Ahol mindenki idegen – ott már nem számít még néhány száz jövevény…

A fáraó nagy kegyesen fogadja Jákobot és megkérdezi hány éves. A kommentátorok szerint Jákob idősebbnek nézett ki koránál – 130 éves volt, amikor Egyiptomba jött – és a fáraó kíváncsi volt, hogy lehet az, hogy ilyen idős embernek ilyen fiatal fiai vannak. Jákob megáldotta a fáraót, vagyis elmondta az áldást, amit akkor mond egy zsidó amikor egy koronás főt lát. Az Írás nem árulja el, ki tett kire nagyobb benyomást, a pátriárka a pogány királyra vagy fordítva.

Azt azonban tudjuk, hogy a fáraó kérdésére – hány éves – Jákob, jó zsidó szokás szerint, panaszkodik. „Életem rövid volt, tele rossz napokkal” – (uo. 47:9.) mondja Jákob a királynak és hozzáteszi, hogy évei nem érték el atyái életkorát. Chizkuni idéz egy ismeretlen Midrás-forrást, mely szerint ezen szavaiért Jákob büntetést kapott, mégpedig azt, hogy 33 évvel kevesebbet élt mint apja, Izsák. (Izsák 180 éves volt halálakor, Jákob pedig csak 147). „Mondá neki az Örökkévaló: Én megmentettelek Lábántól, Ézsautól és Schemtől és visszaadtam neked az elveszettnek hitt Dinát és Józsefet. Te meg panaszkodsz ennek a pogány királynak, hogy rossz volt az életed?! Meglátod, hogy leveszek életedből annyi évet ahány fölösleges szót mondtál!… És aki utánaszámol láthatja, hogy 33 szó van a 8. és 9. versben…