HÉTRŐL HÉTRE: Az első háború

„Történt pedig Amráfelnek, Sineár királyának, Arjóknak Ellászár királyának, Kedorláomernek, Élám királyának és Tidálnak Góim királyának idejében, hogy ezek háborút indítottak Bera Szodoma királya, Birsa Gomora királya, Sináb, Ádmá királya Seméber Cebóim királya és Bela, azaz Cóár királya ellen. Ezek a Sziddim völgyben egyesültek, ahol most a Sós tenger van. Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik évben fellázadtak. Ezért a 14-dik évben eljött Kedorláómer a vele tartó királyokkal és megverték a refaitákat Asterot-Karnájimban, a zuzikat Chámban, az émieket Sávé Kirjataimban és a hóriakat a maguk hegyén, a Széiren…” (1Mózes 14:1-7.).

Ez az első háború leírása amit a Biblia tartalmaz. Négy király öt ellen, földrajzi fogalmak, részben ismertek, részben ismeretlenek. A „királyok” alatt ún. város királyságokat kell érteni, olyan helyi potentátokat, akikből 31 volt a Józsua által elfoglalt Kánaánban. Nem ismerjük hadseregeik nagyságrendjét, ám elég ha tudjuk, hogy Ábrahám ősapánk, aki 318 főnyi csapatával vette üldözőbe a győztes négy király koalícióját, hogy kiszabadítsa kezükből unokaöccsét, Lótot — legyőzte őket minden nehézség nélkül.

A leírás minden kétséget kizáróan mint Ábrahám élettörténetének egy fejezete van prezentálva, ez adja létjogosultságát. A Tóra nem történelemkönyv és csak azokat a történéseket regisztrálja amelyekből valami időtálló tanulság szűrhető le a zsidóság létét, fennállását, fennmaradását illetően.

Itt hívja a Tóra első ízben Ábrahámot hébernek — ivri — ami az idők folyamán a zsidó nép egyik elnevezése lett. „Jött egy menekült és hírt hozott a héber Ábrámnak…” (uo. 13.). Így tudta meg Ábrahám, hogy unokaöccse, Lót, fogságba esett és legott akcióba kezdett kiszabadítására, megvetvén ezzel a foglyok kiszabadításának (Pidjon Svujim) nemes micvéjét.

A Midrás szerint ez a hírhozó menekült nem volt más, mint Óg, az óriáskirály, aki már az özönvíz korában élt és úgy menekült meg, hogy a bárkába kapaszkodott és a jószívű Noé belülről élelmezte. Most — mondja a Midrás — azért jött közölni Ábrahámmal a hírt, mert tudta, úgysem nyugszik, míg ki nem szabadítja unokaöccsét. Ha pedig elesik a háborúban — itt van ő, Óg, aki majd elveszi feleségét, a szépséges Sárát…

Sokak az itt említett Ámráfelt, Sinár királyát, Hammurabival azonosítják és Sinárt Babilóniával. Ami Hammurabit illeti, erre vonatkozólag nem találunk utalást zsidó forrásokban. Ellenkezőleg: a Midrás Nimróddal azonosítja Ámráfelt (Éruvin 53a.).

Magáról a háború lefolyásáról nem tudósít a Tóra. Csak annyit árul el, hogy Ábrahám szabadcsapata az éjszaka leple alatt támadta meg a királyok hadát, s verte szét őket, kiszabadítván kezeik közül nagyszámú foglyot, főleg szodomitákat, köztük Lótot és családját. Egy kései legenda majd elmeséli, milyen „titkos fegyvert” használtak Ábrahám katonái, kiknek kezében a szalmaszálak nyilakká váltak…

A középkori kommentátorok szerint azért vette üldözőbe Ábrahám a királyokat éjjel, hogy ne lássák milyen kevesen vannak (Szfornó, Kimchi). Bekerítvén őket egész Damaszkuszig üldözte a meglepett, menekülő királyokat. Chizkuni szerint azért odáig, mert ott laktak háznagyának, Eliezernek rokonai, akik segítségére voltak Ábrahámnak a királyok üldözésében…

A háború utolsó akkordjaként, amikor Ábrahám jön a kiszabadított foglyokkal, elibe megy Málkicedek, Sálém — Jeruzsálem — királya, kenyeret és bort hozván a győztesnek. Málkicedek személye élénken foglalkoztatta a kommentátorokat: a Midrás szerint Sém, Noé fia volt, aki a sémita hagyományok letéteményeseként egyivású volt a „héber” Ábrahámmal, aki ugyanabból a családból és szellemi miliőből származott. Az Írás Málkicedeket mint papot mutatja be, aki a „fő Isten” papja volt. Luzattó szerint ez nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem volt bálványimádó — mert azok között is voltak „fő” és mellékistenek — de ez ellenkezik a Midrás felfogásával, aki szerint Málkicedek hívő monoteista volt. Ezt bizonyítja, hogy Ábrahám, esküjében, ugyancsak a „fő Isten” elnevezést használja, bár hozzáteszi az „Örökkévalót” is. Az Írás tanúsítja, hogy „tizedet adott neki mindenből” (uo. 20.). A szöveghű értelmezés szerint Ábrahám adott tizedet Málkicedeknek, aki pap volt. Más vélemény szerint Málkicedek adott tizedet Ábrahámnak, mivel elismerte szellemi fölényét.

A Midrás szellemi síkon ellenzi és elítéli azokat, akik az háborút „feltalálták”. A Tánchumá a zsoltáros királyt idézi, aki odavágja a „kard járja át szívüket!” verset a négy királynak, Ámráfelnek és társainak, „mivel mostanáig nem volt háború a világon és most jöttek és átadták a szót a kardnak… Mondá neki az Örökkévaló: Gonoszok! Átadtátok a szót a kardnak, járja át a kard ezen gonoszok szívét. Jött Ábrahám és megölte őket” (Tánchumá, Lech Löchá 1:7.).

Náchmánidesz (Rámbán) szimbolikus magyarázata szerint az eset arra utal, és ez a tanulság belőle Ábrahámnak, hogy négy nagyhatalom támad majd a világon, de a végén Ábrahám fiai erőt vesznek rajtuk és lebírják őket. A négy: Babilónia, a perzsa hatalom, Görögország (illetve a hellén kultúra) és Róma. A gondolat alapja a Midrásban is fellelhető: „Ámráfel — ez Bábel, Árjok — ez Média, Kádorláómer — ez Hellász és Tidál — ez az a birodalom (Róma), amely erővel eluralkodott az egész világon” (Brésit Rábá 42:4.).

Érdekes — szokta volt Mose Á. Ámiél, Tel-Aviv főrabbija, mondani — az említett háború minden résztvevőjének volt valami rangja, titulusa és tulajdona, amiért harcba szállt. Ez ilyen király volt, amaz pedig ennek és ennek az országnak a vezetője. Mind-mind király és országfő. Ábrahám az egyetlen, aki nem király, nincs országa és az egészhez tulajdonképpen semmi köze. Mégis az látjuk, nincs olyan háború a világon, melyben ne venne részt a zsidó Ábrahám, főleg ami a bút-bajt és a córeszt illeti, és nincs olyan háború, amelyben ne hallaná meg Ábrahám, hogy „fogságba esett unokaöccse”…