A heti szakasz – Dvárim –, mely Mózes ötödik könyvének (Deuteronomium) első fejezete, rendszerint Tisá Böáv, a nagy nemzeti gyásznap hetére esik. Ezen a szombaton olvassuk a Háftárában Jesájáhu próféta könyvének első fejezetét, mely súlyos vádirat a Tóra parancsait semmibe vevő zsidó uralkodók ellen, kiknek viselkedése romba dönti az országot.
“Hogyan viseljem egymagam bajaitokat, terheteket és pörös ügyeiteket? Hozzatok bölcs és értelmes férfiakat, akiket a törzsek ismernek, és én kinevezem őket fölétek…” (5Mózes 1:12–13.)
Szakaszunknak ez a fent idézett verse – “Hogyan viseljem…” stb. –, ami a héber Échá megfelelője, a heti Háftárában is előfordul (“Hogyan lett becstelen nővé a hűséges város”), valamint a Tisá Böáv gyásznapján felolvasott Jeremiási Siralmak is az Échá (Hogyan, miképpen?) szócskával kezdődnek. Ez köti össze szimbolikusan Dvárim szakaszát a Siralmakkal.
Közel 2000 éve gyászolja a zsidó nép a második Szentély pusztulását, mely egyúttal a zsidó állami lét két évezrednyi szüneteltetését vonta maga után. Áv hó 9-én pusztult el az első Szentély, Nebuchadnecár babilóniai király csapatainak hosszantartó ostroma után. 70 évvel később adott Cyrus perzsa király engedélyt a második Szentély felépítésére. Történelmi tanúságok szerint a második Szentély idején is gyásznapként ülték meg Áv hó 9-ét, majd amikor később Titusz római császár csapatai ugyanezen a napon foglalták el Jeruzsálemet és gyújtották fel a második Szentélyt, ez a nap végérvényesen a zsidóság nagy nemzeti gyásznapja lett. Azóta mind a mai napig a zsidók világszerte böjttel és gyász-zsolozsmák éneklésével emlékeznek meg a nagy pusztulásról (churbán), mely egyben kiinduló pontja is volt a nemzeti újjászületésnek.
Hitelesnek tűnő anekdota meséli el, hogy Napóleon, a francia császár egyszer Tisá Böáv (Áv 9.) napján betévedt egy zsidó templomba, ahol csodálkozva szemlélte meg a földön ülő, gyertyafény mellett zokogó hangon siratóéneket gajdoló zsidókat. Mi ez? – kérdezte a világhódító császár, kinek adjutánsai elmondták a zsidó nemzeti gyásznap történetét, jelentőségét stb. Mikor történt ez? – tudakolta a császár, és amikor meghallotta, hogy egy közel 1800 évvel azelőtt lezajlott eseményt gyászolnak a zsidók, így kiáltott fel: most megértettem, mi a zsidóság fennmaradásának titka. Egy nép, mely így tudja gyászolni évezredes tragédiáját, nincs elveszve. Ez a nép örökké él!
Ahhoz, hogy fel tudjuk mérni azt a mérhetetlen szenvedést, mely a rómaiakkal vívott szabadságharcban és az abból következő pusztulásban a zsidó nép osztályrésze volt, figyelmesen el kell olvasni az idevágó midrásokat, melyek a szájhagyomány alapján ugyan, de a történelmi hűséget tükrözve adják vissza a borzalom napjainak hangulatát, melyek nem voltak kevésbé szörnyűek, mint a közelmúlt Holocaustja.
A Talmud elbeszéli, hogy az összeomlást követő időkben a nép egy része olyan letargiába esett, mely kétségessé tette a zsidóság további fennmaradását. Voltak, akik odáig mentek, hogy nem akartak enni, inni, családot alapítani, hogy mielőbb kihaljon Izraelnek még az írmagja is. Josuá rabbi, a nagy tanaita meggyőző erejű szép szava kellett ahhoz, hogy az eluralkodott levert hangulat elmúljon.
Jochánán ben Zákáj, a pusztulás korszakának hőse, aki a rómaiaktól kikönyörögte Jávne városát, hogy ott új szellemi központot létesítsen a lerombolt Jeruzsálem helyett – sok olyan alkalmi intézkedést hozott, amely a templom körüli szolgálatra alapult. Ezt abból a megfontolásból tette, hogy ha “jövőre” újra felépül a templom, és a zsidóság visszanyeri mind állami, mind szellemi függetlenségét – élénken éljen az emberek emlékezetében a függetlenség rituáléja.
Ez a szemlélet volt az alapja annak a – valljuk be: minden logikát nélkülöző – szemléletnek, mely az évezredek során fenntartotta a zsidó népet.
A midrások által közölt hagyomány szerint az az éjszaka, amikor a nép sírt a kémek pesszimista jelentése miatt, mely befeketítette előttük Kánaán földjét, az eljövendő Erec Jiszráélt – Áv hó 9-e, vagyis Tisá Böáv éjszakája volt. “Azt mondta erre az Örökkévaló: Ti sírtok ma ok nélkül, sírástok hiábavaló. Meglátjátok, hogy ebből egy nemzedékekre kiható tragédia (bechijá lödorot) lesz.” Akkor, azon az éjszakán, határozta el az Örökkévaló, hogy ez a nemzedék nem jut be az Ígéret Földjére, hanem elpusztul a pusztaságban. A Midrás azt is hozzáteszi, hogy az utána következő 38 évben, minden Tisá Böáv éjszakáján, kiment a halálra Ítélt nemzedék a táboron kívülre, megásta sírját, befeküdt a gödörbe, és várta a halált. Aki reggel élt, az visszament a táborba, és tudta, hogy még legalább egy éve van hátra…
Az Áv hó 9-e fatális dátum a zsidó történelemben. Ezen a napon pusztult el az első és a második Szentély, majd 70 évvel később ezen a napon esett el Betár városa, Bár Kochbá utolsó végvára. Évszázadokkal később, a spanyol zsidók kiűzetése is ezen a napon történt, valamint több véres pogrom és üldözés volt ezen a napon, mely így valóban nemzedékekre kiható katasztrófa előrevetített árnyéka lett.
Áv hó elsejétől kilencedikéig, vagyis a Tisá Böávi böjt napjáig, tart az a kilenc napos gyászhét, melynek során a zsidó nép a világ minden részén a lerombolt Szentélyre emlékezik, és megsiratja azt és a rómaiak által száműzött zsidó nép nagy tragédiáját. A gyász előfeltétele a vigasztalásnak, és az újraéledő zsidó nép életrevalóságának, ahogy azt a Talmud bölcsei mondták: “Aki gyászolja Jeruzsálem pusztulását, az megéri és látni fogja újjáépülését.” (Táánit 30.)
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 44. szám – 2014. július 31.