Bámidbár

A belzi rebbe 1000 éjszakája

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Vezesd ide Lévi törzsét és állítsd Áron főpap elé, hogy szolgálják őt. Álljanak Áron szolgálatára és az egész közösség szolgálatára a Tanúság Sátránál és lássák el a tennivalókat a Hajlék körül…” (4Mózes 3:5–9.).
Bámidbár (Numeri) – ez Mózes negyedik könyve első fejezetének neve is.
Midbár – pusztaságot jelent. A könyv a sivatagban töltött évek eseményeivel, a népszámlálás körülményeivel, a táborozás formájával, a leviták nemzetségével és a Szentélyszolgálat leírásával foglalkozik.
A „tennivalók a Hajlék körül” – ezzel a megfogalmazással határozták meg a Szentélyszolgálat fogalmát. Eredetileg az elsőszülöttek végezték – a Tóra előírása szerint – ezt a szent munkát, és csak később került a lévi törzs tagjainak kizárólagos tevékenységi körébe. Az idők során – a Szentély lerombolása utána – a Szentélyszolgálat átalakult a zsidó életet megtestesítő templomok és jesivák körüli tevékenységgé.
Erről szól az alábbi chászid történet is.
Amikor a galiciai Belz városában – a később messze földön híressé vált – templomot építették, az akkori rebbe, reb Sálom, is részt vett az építkezésben, az építőmunkásokkal együtt ő is hordta a téglát, keverte a maltert.
Egy alkalommal, testvére, reb Lájbis Rokéách, amikor édesanyjukat – aki rebbe fiával lakott együtt – látogatta meg, csodálkozva tapasztalta, hogy testvére is dolgozik az építkezésen.
– Nem gondolod, hogy rád is vonatkozik Bölcseink azon mondása, miszerint „mihelyst valaki közéleti szerepet kap, tilos olyan munkát végeznie, mely nem illik rangjához”? (Kidusin 70a.) – fejezte ki rosszallását fivére.
Reb Sálom ekkor elmesélte, mi történt vele egykoron:
– Ez akkor történt, amikor Szkuhl városában éltem. Az égiek felfedték előttem, hogy ha egy zsidó 1000 éjszakán át nem alszik, hanem szakadatlanul Tórát tanul – érdemessé válik arra, hogy megjelenjék előtte Élijáhu próféta. Két barátommal, akikkel az idő tájt együtt tanultam, elhatároztuk, megpróbáljuk, képesek vagyunk-e ezer éjszakán át alvás helyett tanulni.
Egyikőnk néhány száz éjszaka után kidőlt a sorból, a másik barátom a 800. éjszaka után adta fel s hagyta abba a próbálkozást. Egyedül folytattam a kísérletet, s el is jutottam az ezredik éjszakához, amikor nagy vihar tört ki, a Tanház ablakai kitörtek, a gyertyák is elaludtak. Bevallom, reszkettem, szerettem volna haza menni, de ott kinn olyan vihar tombolt, hogy erről szó sem lehetett. Nagy keservesen a frigyszekrényhez botorkáltam, kinyitottam és félelemtől megtört szívvel fohászkodtam Istenhez. Imám meghallgatásra talált és a vihar hamarosan meg is szűnt. Ekkor hirtelen mellettem termett egy öreg ember – akiről csak sejtettem, hogy Élijáhu – s leült velem együtt tanulni. Az utolsó téma, amivel eltűnése előtt még foglalkoztunk, a templommal kapcsolatos viselkedés egyik szabálya volt…
– Ebből is láthatod, drága bátyám, hogy nem engedhetem át ezt a szent munkát másoknak. Legszívesebben magam építeném fel az egész templomot. De hát erre se erőm, se módom nincs, de amit megtehetek, azért azt megteszem…

* * *

Ugyancsak a belzi templom építéséhez kapcsolódik az alábbi történet:
Lembergből Krasznopolba utazó kereskedők egy csoportja Belz városán haladt át. A cádik tudomást szerzett erről s közvetítő révén arra kérte őket, szakítsák meg útjukat és segítsenek ők is a templom építésében.
Nemigen fűlt hozzá a foguk, nem is voltak belziek, siettek volna is haza, de a cádik kérését sem akarták visszautasítani, így hát tessék-lássék munkával igyekeztek leróni a penzumot. Mivel mehetnékük volt már, minden egyes óra egy egész napnak tűnt, ezért időnként küldöttet menesztettek a rabbihoz, abbahagyhatják-e már a munkát. Az pedig visszaüzente, hogy csak dolgozzanak szépen, ha elegendőnek tartja, maga értesíti őket, hogy távozhatnak. S valóban, néhány óra elteltével útnak is indulhattak.
Már otthonuk közelében jártak, amikor megtudták, hogy a várost átszelő folyó kiáradt, és néhány órával azelőtt az útról elsodort több embert, akik bele is fulladtak a megáradt folyóba…
Ekkor döbbentek rá a kereskedők, hogy a belzi rebbe, aki látnoki képessége révén látta a veszélyt, megmentette életüket azáltal, hogy visszatartotta őket…

* * *

„Vezesd ide (szó szerint: hozd közelebb) Lévi törzsét…” (uo.).
A Midrás – ezen Írásverssel kapcsolatban a következő Zsoltárverset idézi: „Az igaz ember (cádik) virágzik, mint a datolyafa, terebélyesedik, mint Libanon cédrusa” (Zsoltárok 92:13.).
Báál-Sém-Tov tovább fejleszti a metaforát. Kétféle cádikot ismerünk. Az egyik jellemzője, hogy folytonosan szent tanulmányaival foglalkozik, s bár odaadóan szolgálja Istent, mindezt önnön magáért teszi, nem tartja fontosnak, hogy embertársait is ebbe az irányba befolyásolja. Az ilyen cádik a cédrushoz hasonlít, amely ugyan hatalmas fa, de gyümölcsöt nem terem. Lehet az ilyen cádik is kiváló, mind a Tóra tanulásban, mind Istenfélelemben, tevékenysége mégis öncélúvá válik, mert nem tesz semmit annak érdekében, hogy mások is cádikokká váljanak. Ő megelégszik saját magával…
Ezzel szemben a másik fajta cádik olyan, mint a datolyafa. Ez is nagy fa, de ízes gyümölcsöt is hoz. Az ilyen cádik azon van, hogy mások is „virágozzanak”. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy embertársait megtérésre bírja, s Isten közelségébe hozza.
Ilyen cádikokból áll a leviták törzse – mondja Báál-Sém-Tov. Amellett, hogy becsületesen ellátták a Szentélyszolgálatot – ami nehéz fizikai munka is volt – Tórára tanították a népet, amivel közelebb hozták az embereket Istenhez. Ily módon követték Áron, a főpap, tanítását, kiről a Misna azt mondja: „szerette az embereket és közel hozta őket a Tórához” (Ávot 1:12.).
Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 31. szám – 2014. november 12.