A trianoni szerződés 1920-as érvénybelépése nyomán szomszédos települések vagy éppen egyes városrészek találták magukat a nemzetközi határ két oldalán. Ez felkavarta az életet nemcsak közigazgatásilag, hanem vallásilag is. Ennek következményeként több szokatlan háláchikus kérdés merült fel, amiknek a különböző magyar rabbik responsum műveiben találjuk meg a nyomát. A kétrészes sorozatunkban bemutatott problémák azonban háláchikus vetületükön túl valódi kordokumentumok, melyek bepillantást engednek a trianoni döntésnek a mindennapi életben jelentkező hatásaira.

 

Jobb volt ortodoxnak lenni…

A neológ hitközségek1, akik hirtelen a határok túloldalán találták magukat, komoly dilemmával álltak szemben, hiszen az ideológiai vezérfonaluk a zsidóság asszimilálása volt a magyarsághoz, a magyar kultúrához. Ez két szempontból is problémássá vált. Először is, Magyarországon kívülre kerülve a magyarrá válás már nem biztosította azt a társadalmi integrációt, amiben korábban reménykedtek, másrészről a hatóságok kimondottan rossz néven vették a magyarságukhoz való ragaszkodásukat. A mai Szlovákia területén a magyar hitközségek közül 170 ortodox, 30 neológ és 25 státusz quo maradt. 1925-ben a régió neológ hitközségeinek kongresszusán arra a konklúzióra jutottak, hogy nem képesek önállóan továbbműködni, ezért létrehoznak egy nem-ortodox közösségekből álló szervezetet, amelyben a status-quo és a neológ közösségek tömörülnek. Ezzel lényegében vállalták azt is, hogy közelebb kerülnek a status quo hitközségek vallási elveihez, amik a Sulchán áruch és a háláchá alapján álltak. Érdekes, hogy az évek során valóban megfigyelhető volt, hogy vallásosabb életmódra álltak át. 

Ezzel párhuzamosan egy másik probléma is felmerült. A magyar ortodoxia alapszabályai megtiltották az együttműködést a status quo hitközségekkel, pl. ortodox rabbi vagy sakter nem vállalhatott náluk állást, hiába voltak vallásosak a Sulchán áruch alapján, mivel nem csatlakoztak hivatalosan az ortodox szervezetekhez2. Felmerült a kérdés, hogy az elcsatolt területeken lévő közösségekre továbbra is érvényesek-e a magyar ortodoxia szabályai. Dusinszky Joszéf Cvi rabbi (1867–1948), aki 1895 óta volt galántai rabbi, 1921-ben úgy vélte3, ez nem lehet kérdéses: „köteleznek minket azok a szabályok, amiket a híres nagy rabbik lefektettek és amik el is terjedtek. Ez nem függ attól, hogy elválasztották-e az ország, mivel ezeket nem az ország erejével hozták, hanem a Tóra erejével.”

Erdélyben, úgy tűnik, hogy még kiélezettebb volt a helyzet, mert a konzervatív állam kimondottan kedvelte az ortodox hitközségeket4. Ez egy olyan folyamatot indított el, amelynek részként nem-ortodox hitközségek megváltoztatták a nevüket ortodoxra. „Ebben az időben a status quo és a neológ hitközségek igyekeznek levetni magukról a nevüket, hogy innentől kezdve ők is ortodoxnak legyenek nevezve” – írta erről a jelenségről Teitelbaum Joél szatmári rabbi 1930-ban5.

De vajon valóban ortodoxnak számítottak-e ettől és szabad lett-e ezután hitközségi szolgálatot vállalni az intézményeikben? 1922-ben ötven erdélyi ortodox rabbi, köztük az előkelő harmadik helyen dédnagyanyám öccse, Grünwald Eliezer Dávid (1867–1928) szatmári rabbi, az alábbi nyilatkozat aláírásával felelt a kérdésre: „Az ortodox szervezet nagy építményét, amit szent mestereink hoztak létre ötven évvel ezelőtt, ellenségeink igyekeztek lerombolni, de nem sikerült. Most pedig olyan hírek érkeznek, miszerint olyan hitközségek, akik elfordultak a Szent Tóránktól, ortodoxnak nevezik magukat. Ezért egyetértésben kihirdetjük, hogy minden olyan hitközség, amely szeretné megváltoztatni a nevét ortodoxra, köteles beadni egy kérvényt az országunk [ti. Erdély] ortodox szervezetének elnökéhez, ő pedig ezt a kérvényt a közösségi vezetők országos tanácsa elé tárja, akiket az összes hitközség küldöttjeinek országos gyűlésén választottak meg. Ők alaposan utána fognak járni az adott hitközség jellegének, hogy nem lenne-e káros őket befogadni az országos szervezetbe. Ha hozzájárulnak ahhoz, hogy a hitközséget befogadják a szervezetbe, akkor már a megboldogult mestereink tilalma megszűnik efelé a hitközség felé. Addig, amíg nem fogadták be őket a szervezetbe, addig ugyanolyannak számítanak, mint minden más neológ és status quo hitközségek” – olvasható az Értesítés! című, héberül és németes jiddissel íródott kiáltványban.

Egy másik, ehhez kapcsolódó kérdés volt Tessény (Ma Cieszyn, Lengyelország és Český Těšín, Csehország) esetében, amit 1920 júliusában osztottak fel Lengyelország és Csehszlovákia között. A zsinagógák és a temető a lengyel oldalra kerültek, míg a zsidó közösség egy része a cseh oldalon maradt (ahol később három új zsinagógát is alapítottak). A határt, ami a keskeny Olza-folyó hídján volt, egy legtimatia-nak nevezett írásos engedéllyel lehetett átlépni. Csakhogy itt nem volt éruv, cipelni tehát nem lehetett sábeszkor, ezért megoldásként felvetődött: varrják bele a ruhájukba az átlépési engedélyt.

Hogy ez a megoldás kóser volt-e, egy Pollak Simon rabbihoz (1858–1930) intézett kérdéssel próbálták eldönteni. A rabbi, aki 18 évig volt Gyömrő, majd 1899-től Belényes rabbija, válaszában6 a Sulchán áruchot idézte7: „Tilos sábeszkor kimenni az utcára pénzzel, arannyal, vagy ezüsttel, ami be van varrva a ruhába.” Mégpedig azért tilos, mert hiába lett a ruha része aktuálisan, mivel ez egy fontos „tárgy”, de nem dísz és nincs funkciója a ruhában, ezért idegen dolognak minősül és, ha ilyennel lép valaki sábeszkor az utcára, az tiltott cipelésnek számít8. A RöMÁ azonban ezt megengedi, ha „kárról van szó, pl. mert félő, hogy elrabolják, ha a házban maradnak az értékek őrizetlenül. Ennek alapján elfogadott szokás könnyíteni az előíráson, ha az illetőnek mindenképpen el kell mennie, de ha otthon tud maradni, akkor maradjon”. Pollak rabbi ehhez hozzáteszi, hogy pénzügyekben szokott a háláchá könnyítést adni, ahol lehet9. Abból, hogy még az anyagi kár elkerülésére sem ad valódi könnyítést, hanem erre a helyzetre is azt mondja, hogy ha lehet, akkor maradjon otthon az illető, akkor biztos, hogy nem szabad bevarrt papírral elmenni imádkozni. Hasonlóképen írt erről a kérdésről Árje Cvi Frumer (1884–1943) lublini rabbi10.

Emellett azt is írja, hogy hiába van közel a két városrész, a megengedett sábeszi távolságon belül11, mivel két külön ország, lehet, hogy nem is szabad átmenni egyikből a másikba, mert távolnak számít. Ezt az utolsó állítást furcsának találom, a háláchikus irodalomban nincs ennek semmi alátámasztása. Pl. senki nem állítja, hogy ha sábeszkor valaki börtönből szabadul, akkor nem szabad kimennie a börtönkapun a szabadságba, mert olyan „távol van” egymástól a két világ.

 

Tessény: vita a pénz körül

Úgy tűnik, a város felosztása – amit két év huzavona előzött meg – sok feszültséget generált a zsidó közösségben. Fennmaradt például annak a vitának az emléke, melyet Dov Beris Weidenfeld (1881–1965) trzebiniai (jiddisül Csebin) rabbi oldott meg végül, és ami a városban vágott, de más településekre eladott kóser hús bevételének elosztása körül alakult ki12. 

További probléma adódott abból, hogy a település mikvéje is a lengyel oldalra került. A szombat előtt megmerülni érkező férfiak által fizetett díj kalkulálása okozott feszültséget. A lengyel oldalon élő zsidók (akik lengyel márkával fizettek) azt követelték, hogy a csehszlovák oldalra kerültek cseh koronában fizessék meg a díjat, ugyanolyan mennyiségben, arra hivatkozva, hogy ők jobban keresnek. (Ebből feltételezhető, hogy egy cseh korona többet ért, mint egy lengyel márka.)

A választ adó Méir Árik (1855–1925) tarnówi rabbi úgy ítélkezett13, hogy bár elvileg egységes árnak kell lennie, „de, ha igaz, hogy a cseh oldalon élők többet keresnek, akkor gazdagabbnak számítanak, és a szokás az, hogy gazdagok többet fizetnek14. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a cseh oldalon élőknek cseh pénzben kell fizetniük. És ennyi elég annak, aki érti.”

Sajnos száz év távlatából nehéz megfejteni, miről van szó, de talán arra utal, hogy ne követeljék, hogy a cseh oldalon élők koronával fizessenek, mert például lehet, hogy ezt a törvények a valutával kapcsolatos tiltott üzletelésnek ítélik.

 

Ki jogosult hechsert adni?

A következő történetet Teichthal Ji­szá­chár Slomó rabbinak (1885–1945), a pöstyéni dájánnak egy 1935-ben kelt levélőből15 ismerjük.

Eszerint egy bizonyos Schicht úrnak volt egy gyára Auissigban (ma Ústí nad Labem, Csehország) és onnan szállította az áruját a „világ négy sarkába”. Miután a Monarchia felbomlott több országra, és megtiltották az áru szállítását az utódállamok között, új gyárakat hozott létre: egyet Rákospalotán és egy másikat a lengyelországi Trzebiniaban. Ezek ter­mékeire – a csehországiéhoz ha­sonlóan – Szimchá Álter Frankel-Teomim (1902–1944) skawinai rabbi adta a kósersági engedélyt. Ez ellen a gyakorlat ellen azonban til­takoztak a helyi rabbik, akik úgy vélték, hogy a helyi gyárak az ő hatáskörükbe tartoznak, nekik járna a hechser kiadásának feladata. Az ügy a nagy rabbik elé került, és Silberstein Jesájá (1858–1930) váci rabbi, Smuel Engel (1853–1935) radomyśli rabbi (aki az első világháború óta Kassán tevékenykedett)16, valamint Ávrahám Menáchem Steinberg (1847–1928) brody-i rabbi mind egyetértettek abban, hogy a hechser feladatát tekintve a helyi rabbinak nincsenek előjogai egy máshonnan jövő rabbival szemben. Mivel Frankel-Teomim rabbi már régóta ellátja ezt a feladatot, a helyi rabbik nem tudják elvenni tőle.

 

Városnevek az okiratokban

Steif Jonatán rabbinak (1877–1958) – aki, mielőtt Budapestre költözött, ahol a Pesti Ortodox Rabbinátus egyik vezető rabbija lett, 1912 és 1923 között ungvári dájánként működött – más problémája akadt, amivel 1922-ben több rabbit is megkeresett. „Hogyan kell most írni a geteken [válólevél] Ungvár városunk nevét?” – kérdezte17. „Ami eddig csak Ungvárként volt ismert és így használtuk válóleveleken, okmányokon, leveleken és házasságleveleken. Pár éve új hatalom került ide, akik a várost elnevezték a bírósági okmányokban, postán és még a vasútállomáson is Uzshorodnak [közismert orosz nevén Uzsgorod]. De a zsidók és azt hiszem, hogy a legtöbb nemzsidó is csak a régi nevét, Ungvárt használja.” Kérdése lényegbevágó, hiszen a rabbinikus okiratokon meg kell jelölni a keletkezésük helyét18. Azonban úgy vélte, továbbra is mindenképpen használni kell az Ungvár nevet, mivel alapelv, hogy a getben nem változtatunk a helység nevén. Abban azonban nem volt biztos, hogy az Uzshorodot is fel kell-e tüntetni, és ha igen, milyen sorrendben. „Ha most Uzshorodot kezdünk írni, akkor ezzel megcáfoljuk azokat a geteket, amiket írtunk az utóbbi három évben, mióta az új hatalom idejött. Ki tudja, lehet, hogy meg fog változni a helyzet [újra].”

Ez az utolsó megjegyzése jól jelzi, hogy milyen volt a hozzáállása a trianoni változásokhoz, annál is inkább, mivel két éven keresztül nem is gondolt arra, hogy talán figyelembe kell venni a névváltoztatást. Úgy tűnik, meg volt győződve róla, hogy ez egy ideiglenes állapot, ezért képes volt „kockáztatni” a válólevelek kóserságát egészen a harmadik évig, amikor kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy talán mégis hosszú időre szólnak ezek a változások – bár továbbra sem vette ezt teljesen komolyan.

Kérdésfelvetésében többek között Eisenstadt Méir (1670–1744) kismartoni (ma Eisenstadt, Ausztria) rabbi írására hivatkozik19, amiben Buda megnevezése kapcsán az szerepel, hogy „annak ellenére, hogy mindig Budnnak írtuk, de mivel a zsidók és a nemzsidók egyaránt Ofennek nevezték miután a németek odaköltöztek, ezért elsőként be kell írni az Ofent és aztán a Budnt.”

Bár Steif rabbi levelével több kollégáját is megkereste, választ a kérdésre egyelőre egyedül a fönt említett Spira rabbi könyvében20 találtam. Ő a pozsonyi Chátám Szofer döntésére hivatkozik21, mely szerint, ha a hatalmon levő megváltoztatja egy település nevét, akkor mindenképpen figyelembe kell venni azt is. Spira rabbi a korváltozásaira tekintettel még hozzátette: „és nincs különbség, hogy ez királyság vagy köztársaság”. A sorrend tekintetében úgy véli, az elterjedtebbet kell beírni előre: az adott esetben tehát az Ungvár, Uzshorod sorrend a helyes. „Hasonlóképpen írtam korábban [Trianon előtt] a grosswardein-i hitközséghez, hogy mivel Magyarországhoz tartozik, akkor mindenképpen meg kell említeni a magyar nevét is [a jiddis mellett]: Nagy Várad. De most, hogy Romániához csatolták akkor mindenképpen a román nevet [Oradea] is meg kell említeni.”

Azonban levele végén tett egy megjegyzést: „Mivel a postai bélyegzőn még mindig az Ungvár név szerepel, ezek szerint ők maguk még sem biztosak még ebben a változásban, [akkor nekünk sem kell a válólevélben írni az Uzshorodot], de amikor már a postai bélyegző is meg fog változni, akkor már biztosan meg kell majd említeni az Uzshorod nevet is…”. Ez az utolsó idézetet Spira rabbi kihagyta az 1930-ban megjelentetett responsum könyvében, amelynek a 4. kötetében szerepel amúgy a levél. Megjegyzése azonban fennmaradt Steif rabbi válaszlevelében22, amelyben csatlakozik ahhoz a véleményhez, hogy a helyzet még bizonytalan és nem lehet tudni, hogy végleges lesz-e az állapot. Talán azért hagyta ki a nyomtatott verzióban Spira rabbi, mert 1930-ban már látható volt, hogy ez egy permanens állapot.

 

Oberlander Báruch rabbi írása

 

Előbb kellett volna sírni Trianoni dilemma mint gyereknevelési útmutató

Megboldogult édesapámtól többször hallottam egy történetet. (Érdekességként megjegyzem, hogy a Trianon utáni revizionista jelszavak, mint a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” az ő és a testvére közvetítésével jutottak el hozzám. Több mint ötven évvel azután is, hogy elhagyták Magyarországot, ha a gyerekkoruk került szóba, gyakran idézgették ezeket a mondásokat is.)

A történet főszereplője Weissmandel Micháél Ber (1903–1957), a nyitrai rabbi veje, aki az elsők között küldött ki Auschwitzról szóló alaprajzot nyugatra, felszólítva a hatalmon levőket, hogy minél előbb bombázzak le a krematóriumokat, de sajnos eredményt ezzel nem ért el23. Felesége és gyermekei elpusztultak a holokausztban, ő pedig Amerikában telepedett, ahol újra létrehozta a nyitrai jesivát. Soha nem tudott megbékélni a holokauszt emlékével és fiatalon, szívinfarktusban hunyt el.

Az édesapámtól hallott történet szerint egyszer egy házaspár sírva ment hozzá, hogy segítsen nekik, mert a lányuk nem-zsidóval akar házasságot kötni, márpedig ők ezt nem képesek elfogadni. Weissmandel rabbi egy történettel válaszolt, ami egy, a trianoni határ által szétszakított településen játszódott.

Itt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a település és a hozzá tartozó temető a határ két oldalára került. Sikerült azonban elintézni, hogy a temetésekre útlevél és vízum nélkül is át lehessen menni. Egyszer valakinek az az ötlete támadt, hogy valami tiltott árut a koporsóba rejtve fog átcsempészni a határon, és majd a temetőben veszi ki. Mivel sikerült a terve, egyre több és több árut csempészett át. Egész addig ment ez a dolog, hogy már komplett temetéseket szerveztek, halott nélkül: a koporsó csempészáruval volt megtöltve. A határőröknek feltűntek az egyre sűrűsödő temetések és az, hogy a koporsót kísérők egyre kevésbé tűntek a fájdalomtól zokogva gyászoló családnak. Egyszer aztán leállítottak egy menetet, felnyitották a koporsót, amiben természetesen nem volt halott. A csempészárut annak rendje és módja szerint elkobozták. A csempészek, akiknek a teljes vagyona a koporsóban lévő áruban „feküdt”, sírni kezdtek, hátha megsajnálja a határőr őket. Mire a határőr rájuk szólt: A sírás az helyénvaló, de egy kicsit késve jött, mert ha fél órával ezelőtt sírtatok volna így, akkor nem buktatok volna le…

Hasonlóképen – fejezte be a rabbi a történetét – helyén való, hogy a rabbihoz jöttetek tanácskozni a leányotok jövőjéről, de ha huszonegynéhány évvel ezelőtt jöttetek volna aggódva, hogy hogy kell gyereket nevelni a zsidóság szellemében, akkor most nem kellene sírnotok a vegyes házasság miatt…

 

1 Lásd Pinkas Hakehillot, Slovakia, Zad Vashem kiadása, Jeruzsálem 2003, 25., 28–29. oldal; írásom: Or Jiszráél folyóirat 70. szám 30–31. oldal; 2 Or Jiszráél uo. 28. oldal; 3 Sut MáHáRIC 1. kötet 92. fejezet; 4 Lásd erről bővebben Ocár háchájim folyóirat 2. kötet (1922) 82–83. oldal; Zchor jömot olám 3. kötet 122–124. oldal; 5 Divré Joél responsum 1. kötet JD 37. fejezet eleje; 6 Sém miSimon responsum 15. fejezet; 7 OC 301:33.; 8 Misná brurá a -hoz 122.; 9 Talmud, Sábát 43b., 117b. és más helyen; 10 Erec Cvi responsum 61. fejezet; 11 Lásd uo. 397:1.; 12 Hágáon miCsebin 52–53. oldal; 13 Válaszlevele kihagyásokkal megjelent in: Bét váád löcháchámim folyóirat, 5684. ros chodes ádár, 3. évfolyam 10. szám 623. fejezet; 14 Lásd SÁ CM 163:3.; 15 Misne száchir responsum CM 11. fejezet; 16 Rövid írása erről a kérdésről található responsum könyvében: Sut MáHáRáS Engel 6. kötet 19:2.; 17 Sut MáHáRI Steif 183. fejezet; 18 Sulchán áruch EH 128:1. Lásd még SÁ CM 43:22.; 19 Pánim möirot responsum 2. kötet 45. fejezet; 20 Minchát Elázár responsum uo. 33. fejezet; 21 Responsum 6. kötet 71. fejezet; 22 Sut MáHáRI Steif 184. fejezet. Ebben a témában lásd még könyvemben: Early Years 1. kötet, New York [2017], 192. oldal 119. lábjegyzet; 23 Hosszassan ír erről Min hámécár cimű könyvében.

 

 

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 134. szám – 2020. szeptember 1.