A híres Hegedűs a háztetőn musical egyik legismertebb dala így szól: „Tradition! Tradition!” – vagyis „Hagyomány! Hagyomány!”. A kérdés azonban ma is időszerű: elég-e csupán a hagyomány ahhoz, hogy a zsidó nép fennmaradjon?
Vajon elég-e pusztán a hagyomány a zsidó jövő biztosításához? Ismerje meg Yossy Goldman johannesburgi rabbi gondolatait a zsidó jövő fennmaradásával kapcsolatban.
A hagyomány rendkívül fontos
A válasz természetesen az, hogy a hagyomány rendkívül fontos. De ahhoz, hogy valóban „működjön”, élővé és személyessé kell tenni. A pészah ünnepe minden évben újra felszínre hozza bennünk az összetartozás, a gyökerekhez való kötődés és a zsidó identitás érzését. A széderesték nem csupán ünnepi vacsorák, hanem élő emlékeztetők arra, honnan jövünk – és miért is tartjuk meg ezeket a szokásokat évezredek óta.
De mi van azokkal, akik azt mondják: „csak azért, mert a nagyszüleim így csinálták, még nem biztos, hogy nekem is így kell”?
Ez egy jogos kérdés. Sok zsidó, különösen a fiatalabb generációk, úgy érzik, hogy a hagyomány nem elég indok valamire. Ha a nagypapám hintón járt, nekem is le kéne mondanom az autóról? Ha a nagymamám nem szerzett diplomát, nekem se kéne tanulni? Ugyanígy: ha az ősök gyertyát gyújtottak vagy kósert ettek, miért kéne nekem is?
A válasz az: nem a hagyományért tartjuk meg a hagyományt. Hanem a mögötte rejlő jelentésért.
A zsidóságban nincsenek üres rituálék
A zsidó hagyományban nincsenek üres rituálék. Mindennek van oka, értelme, jelentése – néha egyszerű, néha szimbolikus, néha filozófiai vagy akár misztikus mélységű. A probléma sokszor ott kezdődik, hogy a kérdéseket nem veszik komolyan. Hányszor hallották gyerekek a választ: „majd ha nagy leszel, megérted”, vagy „csak csináld, ahogy mondták”? Pedig a zsidó vallás nem fél a kérdésektől. Sőt, a kérdezés mindig is része volt a zsidó tanulási hagyománynak. Az egész Talmud kérdésekre és válaszokra épül.
A pészah hetedik napja a Vörös-tenger kettéválására és a „Tenger énekére” emlékeztet. Ebben a dalban elhangzik: „Ez az én Istenem, és dicsőítem Őt; atyáim Istene, és magasztalom Őt.” A sorrend beszédes: előbb „az én Istenem”, csak utána „atyáim Istene”. Ez azt üzeni, hogy bár az ősök hite alap, a kapcsolatnak személyessé kell válnia.
Nem elég, hogy az ő Istenük – legyen az én Istenem is.
Az élő kapcsolat teszi élővé a hagyományt is
Amikor megértjük, miért tették az ősök azt, amit tettek – és amikor ezek az értékek számunkra is értelmet nyernek –, akkor válik a hagyomány valóban a miénkké. És ha már a miénk, akkor nem valami régi, poros szokás, hanem egy élő, lüktető szellemi örökség, amely képes minket is inspirálni és továbbörökíthető a jövő generációira.
Gondoljunk bele: a szédereste szokásai több mint 3300 éve velünk vannak. Egyiptomban kezdődött az első széder – és mi, 2025-ben, ugyanazokat az imákat mondjuk el, ugyanazokat a szimbólumokat tesszük az asztalra. Ez nem pusztán hagyomány – ez élő történelem, szellemi öröklánc, amely nem szakadt meg.
A zsidó hagyomány nem múzeumi tárgy. Nem elég, ha csak „megtartjuk” – meg is kell értenünk.
A cél tehát nem az, hogy vakon kövessük, amit elődeink tettek. Hanem hogy megtaláljuk a saját személyes utunkat Istenhez – ugyanazon a csatornán keresztül, amelyet ők is használtak: a hagyományon. Így válik a múlt értékessé, a jelen valóságossá, és a jövő reménytelivé.
A képek Marc Chagall egy-egy festményének részletei.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.