Amit nem tudott a Gettófalról
A 2014-et átfogó Holokauszt Emlékév több köztéri alkotást is hozott. A Dohány utcában áll egy százéves iskola, a Bét Menachem Zsidó Oktatási Központ. Az épület által körbefogott belső terület, ami az Oktatási Központ udvarául szolgál, volt egy közel 20 méteres közvetlen kapcsolata az utcához, amit hosszú éveken keresztül egy palánkkal oldottak meg. 2014 elején merült fel a gondolat, hogy ezzel a „kerítéssel” kellene kezdeni valamit, ezért az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) megbízta Sugár Péter Ybl Miklós díjas építészt és a Szövetség ’39 Csoport az emlékfal megtervezésével.
A Dohány utca igencsak szűkösnek bizonyult, egy klasszikus értelemben vett emlékmű számára. A keskeny utca, akkor még keskeny járdája mellé kellett „beszorítani” a kerítésként funkcionáló, emlékművet. Sugár Péter építész koncepciója ezeket a lehetőségeket elemezve gondolta ki hogyan is lehetne megvalósítani a gettót megi-déző falat, amely mögött, egy szűk területen 1944 november végétől 1945. január 17-ig 70 000 ember nyomorgott. Maga a gettófal nem az utca vonalában haladt, hanem annál hátrább, a telekhatáron, de ide kitolva az emlékezésből most az utca látványeleme lett. Az utca párhuzamosától eltérő, ék alakban a házak felé futó betonfal nem kapcsolódik semmihez. Fölötte hegyesszögben, a fal vonalát követő kis betontető védi az esőtől azt, aki itt megáll. Mindezek mellett a cél az is volt a gettóról való megemlékezés, a terület és az itt felélénkülőben levő zsidó kulturális élet színtereinek bemutatása lett.
Árpás Renátó munkája az emlékmű tetején betonkon-zollemezben folytatódik a járdáig, rajta a közeli Rumbach-zsinagóga finom szecessziós motívuma domborodik ki a simított betonfelületből, alig érzékelhető zöldes árnyalattal gazdagítva; a raszterpontokba helyezett apró LED-fényekkel.
A nagy vonalakban háromosztatú emlékfal alapját a különleges technikájú, öntömörödő beton adja, amely segítségével igen finom felületek, akár milliméternyi vastagságú betűk, formák is kidomboríthatóak a betonfelületen. Erre illesztették azokat a kezeletlen acéllemez-táblákat, amiken lézer kivágással, három nyelven olvasható az emlékmű „mondandója”, néhány tárgyilagos sor a gettó létezéséről, körülményeiről, majd mindezt egy Dávid zsoltár zárja. Középen rajzolódik ki a gettó területét bemutató térkép, amelyen a betonfelületek megmunkálására felkért Szövetség ’39 Csoport, technikailag bravúros, igen finom textúrákat hozott létre.
A falon háromnyelvű acéltáblán hátulról megvilágított betűk beszélnek a magyarországi holokausztról, zsoltárrészlettel és közös imára hívó zárómondattal, biztosítva a szemlélőt arról, hogy bárki bármikor bekapcsolódhat az emlékezésbe. Ez a pozitív szemlélet az acélfal átlyuggatott felira-tain még erősebb: egymás mellett sorolja fel a halál krónikáját – a magyarországi zsidóság kirekesztésének és meghurcolásának rövid történetét – és az élet krónikáját: a holokauszt idejének embermentő tevékenységét, illetve az 1989 utáni pesti zsidó kultúra reneszánszát. Így teljes a kép, így ismer magára a városlakó.
A kettő között pedig, a betonba nyomva a gettó térképe látható, a gettófal vonala és az utcáké, egy-egy jeles zsidó kulturális vagy vallási intézmény megjelölésével. Utóbbiakba egy-egy nagyon apró kukucskálólyukon lehet belesni, ami mögött korabeli vagy mai fotókat látunk, egy szűk tekintetnyi résen feltárul a múlt valósága: lakásbelső, zsinagógák, emberek.
A lyukakhoz nem könnyű hozzáférni, némelyik túl alacsonyan van, máshoz csak a magasabb járókelők érnek föl, de nem is a „fogyasztó-barát” megoldás a cél – ez a kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy a térkép titkai megnyíljanak. Ez az igazi interaktivitás, amikor az érdeklődés, a szándék erősebb, mint az, hogy betartsuk az utca íratlan szabályát: ne less be mások otthonába! A leselkedés itt megengedett, sőt elengedhetetlen, hiszen a képeken látható élet már a múlté. A voyeur maga az emlékező, a múlt fölfedezője. De a jelenbe hívó gesztussal, a ma is föllelhető helyek jelölésével a térképen, és a jelenkori budapesti zsidó kultúra megidézésével az emlékfal szorosan kötődik a helyhez – az utca, a környék mai életéhez.
Fotó: Réthey-Prikkel Tamás