“Muszlim arab és izraeli cionista vagyok”

Izrael egyik legpatriótább családja néhány kilométerre lakik a Gáza-övezettől. D., az apa – egykor gázai lakos – Izrael térképét és egy Dávid-csillagot hord medálként a nyakában, két fia pedig a hadseregben szolgál. Elmondása szerint fiai akár életüket is áldoznák a hazáért, és nagyon közel érzik magukhoz a zsidó népet és vallást. Évekkel azután, hogy a titkosszolgálat kicsempészte az övezetből, ahol kollaborációval vádolták, az apa büszkén jelenti ki: “Nincs másik hazám”.

N., egy gázai muszlim asszony, tavaly nyáron Izraelbe utazott, hogy hat év után unokáival találkozhasson. Ketten közülük éppen katonai szolgálatukat töltik. Amikor átlépte a határt, egy katonanő kísérte el fia otthonába, mely egy közeli zsidó településen található.

“Kinyitottam az ajtót és megöleltem” – meséli D. Amikor meglátta a gyerekeket, elmondtam neki, hogy a két fiam az izraeli hadseregben szolgál. Boldog volt, amikor ezt hallotta, és azt kérte, hogy vigyázzak rájuk, nehogy bajuk essen. Mielőtt hazament, megölelte a fiúkat és azt mondta nekik: “Allah segítségével, hamarosan újra látjuk ezeket az egyenruhákat Gázában. Mikor tér már vissza Izrael? Most szörnyű életünk van…”

“Nagymama összevissza csókolt minket, és Allah áldását kérte ránk.” – mondta J., az egyik katonafiú.

N. egy hónapot töltött családjánál, majd visszatért Gázába. Nem sokkal később meghalt. “Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy anyám úgy halt meg, hogy egyetértett a döntésemmel.” – mondta D.

A család története akkor kapcsolódott össze Izraellel, amikor a hetvenes években D. lőtt sebet kapott Gázában egy fegyveres csoportok közötti összetűzésben, és az izraeli Bárziláj kórházban kapott kezelést. Akkor változott meg a véleménye a zsidókról és Izraelről. Később a Sin Bét megkereste, és ő elfogadta az ajánlatukat. Amikor évek múltán kiderült, hogy a neve szerepel a Hámász halállistáján, gyorsan kellett cselekedniük. “Felajánlottam a feleségemnek, hogy elválok tőle, és akkor Gázában maradhat. Ő azonban azt mondta, hogy követ, bárhová megyek is. Eleinte szoros őrizet alatt éltünk Tel-Avivban, mert a titkosszolgálat attól tartott, hogy esetleg rám találnak. Ma már szabadon élünk egy Gáza-közeli kistelepülésen.”

A két katonafiú

N. és felesége minden gyermekének héber nevet adott, a velük kapcsolatban lévő izraeli titkos ügynökök után. Személyazonosságukat nem fedhetik fel a nyilvánosság előtt, mert az a Gázában élő családtagjaik életébe kerülne. D. megbízásairól sem beszélhet senkinek, még gyermekei sem tudják, hogy pontosan mivel segítette Izraelt, de a biztonsági szolgálat egy forrása szerint tetteivel elévülhetetlen érdemeket szerzett. 25 évvel ezelőtt helyzete tarthatatlanná vált, ekkor döntöttek úgy a Sin Bét ügynökei, hogy átcsempészik a határon, feleségével és fiával együtt. Izraelben még két fiuk született.

A három gyerek úgy döntött, a zsidó nép tagjaivá kívánnak válni, betérésük éppen folyamatban van. Komolyan veszik a vallási előírásokat, kipában járnak, reggelenként tfilinben imádkoznak, mobiltelefonjaikat kikapcsolják sábátkor. Az ünnepeket vagy a seregben, vagy patronáló zsidó családoknál töltik. “Úgy érzem, valami nálam sokkal nagyobb dolognak válok a részévé. Most már sokkal jobban ismerem Izrael történelmét, mint a sajátomat.”  – mondta egyikük.

A család sikeresen beilleszkedett az izraeli társadalomba, de adódtak nehézségeik. “Az általános iskolában senki sem tudta, hogy arab vagyok és muszlim. Amikor hetedik osztályban egy családfa-készítő projektben vettünk részt, a munkám bemutatása előtt a tanár szólt, hogy ha nem akarok, nem kell beszélnem az osztály előtt. Én azonban akartam, és elmondtam, hogy ki is vagyok valójában. Sajnos voltak gyerekek, akik ezután sokat piszkáltak, és terroristának neveztek. Apám nem beszél arról, hogy mi mindent tett Izraelért, pedig jó lett volna elmesélni másoknak is. Mivel Izraelben nevelkedtem, mindig is zsidónak tekintettem magam. Azért, hogy ez valóban így is legyen, elkezdtem a betérési programot.”

N. elmondta, hogy nagyon örül, amikor fiait tfilinben látja imádkozni. “Kár, hogy nem láthatják ezt Gázában. A mi otthonunkban a zsidó Biblia és a Korán egymás mellett fekszik az asztalon. Nagyon büszke vagyok a fiaimra. Ők már valódi izraeliek. Amikor először jött haza a fiam egyenruhában, elsírtam magam az örömtől. Valóra vált az álmom. Katona és hős vált a fiamból.”

“Az egyenruha nekem is sokat jelent. Tiszteletet, elfogadást. Bármit megtennék ezért az országért.”- mondta J. , az idősebb fiú. “Az egyenruha már a részemmé vált. Akár életemet is áldoznám Izraelért, ez nem is kérdés. Az volt a vágyam, hogy az elit Goláni egységbe kerüljek, de végül egészségügyi okok miatt nem vettek fel.”

A kérdésre, hogy mi tesznek, ha a következő gázai konfliktusban vetik be őket, így feleltek: “Részt akarok venni a harcokban. Meg akarom mutatni a gázaiaknak, hogy nem fehér zászlóval távozunk onnan, hanem az izraeli lobogóval.” – mondta J.

Az apa hozzátette: “Ha ne adj Isten háború lesz, azt akarom, hogy a fiaim ugyanolyan katonák legyenek, mint bárki más a hadseregben, még akkor is, ha ez az életükbe kerülhet.”

A család

Forrás