Már rég’ furdalta az oldalamat a kíváncsiság: mi ez az érdekes trió? Egy negyven év körüli úriember két tizenéves fiával, minden vasárnap „korán” reggel kilenckor, amikor az emberek többsége még csak nem is ébredezik, megjelenik a Pesti Jesivában.
Beszélgetésünkben arról próbáltam faggatni a nem mindennapi Grünwaldékat, hogy mi az ami ilyen természetessé teszi a számukra akár a kóserság megtartását. Akár azt, hogy minden héten hét órát utaznak csakis azért, hogy fiúk megfelelően készüljön fel a Bár micvóra.Hogyan képesek a zsidó élettől oly távoli Békéscsabán ilyen erősen ragaszkodni a hagyományaikhoz.
Minden vasárnap a Grünwald család feje fogja két tizenéves fiát, beülnek a kocsiba és fel Budapestre. Az út három és fél óra, így a gyerekeknek nincs idejük a vasárnap reggeli lustálkodásra. Pesten kell lenniük kilenc órára, hogy elérjék a minjent a Vasvári Pál utcában. Norbinak, a fiatalabbiknak most volt a Bár Micvája. Természetes hát hogy ők egy féléven át minden héten feljöttek Pestre, hogy felkészüljenek. „Mi van ezen csodálkozni való? Péter Bár Micváján is így csináltuk. Hát nem magától érthető ez?” Tényleg…
Az édesanya, Andrea története nagyon hasonló: „A hatvanas – hetvenes években is kéthetente járt le hozzánk Mezőkovácsházára az öreg sojchet, a Krausz bácsi, aki engem bőröndben akart felhozni Pestre. Levágott nekünk vagy 15 csirkét, azt édesanyám azonnyomban kisózta, annak rendje és módja szerint. Én pedig, aki mindig a konyhában lábatlankodtam, magam is hamar kitanultam a kóser háztartást.”
A Grünwald család még ma is Kóser háztartást vezet Békéscsabán. „Egyszer egy hónapban lejön Kesztenbaum – a sakter, levág nekünk 12 csirkét, néha pulykát. Az olyan korra délutánra megvan, aztán hozzákezdhetek a sózáshoz…Hát, eltart az késő estig mire betehetem a hűtőbe. Olyan ez mintha egy kis lakatlan szigeten élnénk- szokta megboldogult édesanyám mondani.”
„Nem nélkülözünk semmit – mondja Norbi – de azért nagy öröm, amikor jön egy nagy csomag kóser felvágott a Kővári bácsitól, Pestről.”
„Hát, igen. Ma, sajnos, a mi városukban, Békéscsabán is ugyanúgy nyolcvan százalékos a vegyes házasság mint más városokban. Így volt ez a mi időnkben 15-20 évvel ezelőtt is, de hogy én – mutat magára Andrea – csak nem gondolod ezt komolyan.”
A két fiatal Andrea és Róbert a nyolcvanas évek közepén talált egymásra, és az Örökkévaló úgy hozta, hogy nem is laktak egymástól olyan messze. „84’ben megláttam egy hirdetést az Új Életben, fogtam magam felszálltam a vonatra, és így házasodtunk össze” – meséli Róbert.
Na jó, de mi az, ami ilyen erőt ad ennek a két embernek, akik mindketten vidéken, kifejezetten nem zsidó környezetben nőttek fel, azokban az években, amikor még Budapesten sem dicsekedett senki azzal, hogy ő zsidó?
„Édesanyám mindig félig sírva, félig nevetve mesélte nekünk hogyan alázták meg őket a haláltáborban. Az idő nagy részében alig kaptak valamilyen ennivalót, de előfordult egy-két alkalommal, hogy nagy lábos disznóhúsos főzeléket meg hasonlókat hoztak nekik. Csak azért, hogy megalázzák őket. Voltak olyanok, akik hozzá se’ nyúltak, még ilyen körülmények között sem a tréfli ételhez. Ilyen volt az édesanyám is. Amikor a náci őr észrevette, hogy Anya nem hajlandó enni, megpróbálta belekényszeríteni. Mikor látta, hogy ez sem megy, elkezdte ütlegelni a kolbászzal. „Jó dolgom volt – szokta édesanyám mondani – kolbásszal vertek Auschwitzban”. Amikor édesanyám egy éve elhunyt, sokan biztosak voltak benne, hogy mi már nem fogjuk folytatni a körülményes szokásokat, de nekem eszembe se jutott, hogy például mostantól a sarki boltban vegyem a húst.”
„Kisvárdán a mi házunk mindig nyitva állt” – meséli Róbert. „Nem volt olyan vendég vagy rászoruló akinek ne lett volna hova letenni a fejét vagy valamit ennie. Ma egy nagyobb cég vezetője vagyok, s habár nem verem nagydobra a zsidóságomat, tudunk büszke zsidóként élni”
Nemsokkára megszületett első fiuk Péter, azon nyomban ott volt a Herczog Laci aki akkor nemrég tette le a mohel vizsgát, és Péterből Eliézer lett. Péter ma gimnazista Békéscsabán, nagyon szereti a számítógépeket. Elmondása szerint, bár soha nem volt rossz tapasztalata abból hogy zsidó, mégis legnagyobb élménye az volt, amikor Szarvason lehetett más zsidó gyerekek közt. „Tudod, az volt a jó hogy nem kellett többé improvizálni – magyarázza Norbi, Péter helyett. – Mármint, tudod, úgy értem, hogy amikor jön a Karácsony, és megkérdezik, na és nálatok Norbi milyen magas fa van, vagy mit kapsz majd ajándékba, akkor gyorsan improvizálni kell valamit. Szarvason pedig a zsidóság nem volt téma, minden a világ legtermészetesebb dolga volt.” „Én egy kicsit több zsidóságra számítottam – vallja be Péter, – de azért nagyon jó volt” „Igen, igen – elevenednek fel a nyári emlékek Norbiban – milyen buli volt, amikor az utolsó este bekenték az ágyamat fogkrémmel. Csak kenuzni nem megyünk többet. Nem tudunk úszni, és félünk a mélyvíztől.”
A Körös mélyvízétől félnek a Grünwald gyerekek, de az élet mélyvízétől távolról sem. Mind a két fiú majd talán egyszer Jesivában fog tanulni. Mindenesetre büszke szüleikhez és nagyszüleikhez méltó életet fognak élni.
Megjelent: Egység Magazin 11. évfolyam 44. szám – 2014. július 31.