A járvány kezdetekor nyolcrészes, online előadást tartottam a Facebookon keresztül a koronavírus kapcsán, amelynek egyikében a járványokhoz kapcsolódó misztikus szokásokról beszéltem. Ebben szót ejtettem a temetőben rendezett esküvő szokásáról is. Így örömmel fogadtam Czingel Szilvia írását a témában az Egység áprilisi számában1. Tudományos igényű munkájában alaposan összefoglalta a téma megjelenését a magyar nyelvű sajtóban. Írását néhány, főleg a rabbinikus irodalomból származó forrással és egy-két megjegyzéssel szeretném kiegészíteni.
Kohén esküvő a temetõben?
1883-ban Bukovinából egy rabbi a galiciai Sálom Mordecháj Hákohén Schwadron (1835–1911) Brzeżany (Berezhany) rabbihoz fordult egy kérdéssel. Mint írta, városában egy gyermekbetegség tört ki: „és elterjedt a tömeg között, hogy ilyenkor egy szegulá, egy jó ómen hüpét állítani egy árva menyasszonynak és vőlegénynek a temetőben”. Levelében rögzítette, hogy új temetőjük van, ami részben már be van kerítve, és van már benne néhány sír. Kérdése, hogy szabad-e esküvőt tartani a kerítésen belül, különös tekintettel arra, hogy a vőlegény kohén.
Mint írja, közte és a dáján között nézeteltérés van arról, hogy egyáltalán szabad-e olyan áldásokat és imákat mondani a temetőben, amelyek nem az elhunytakhoz kapcsolódnak, mivel létezik egy olyan háláchá2, miszerint nem szabad micvákat gyakorolni a temetőben, mert ez olyan, mintha „kigúnyolnák a halottakat”3, hogy ők már nem képesek ezt megtenni. (Innen ered az az előírás, hogy be kell dugni a zsebükbe a férfiaknak a ciceszüket a temetőben, hogy ki ne lógjon4.) A másik probléma a vőlegény kohén volta volt, akinek kérdéses, hogy szabad-e a temetőbe mennie az esküvője kedvéért, hisz bibliai tilalom írja elő, hogy nem szabad halottól tisztátalanná válnia5.
Schwadron rabbi mindkét kérdésre azt válaszolta6, hogy meg van engedve, ha 4 ámá (kb. 2 méter) távolságra vannak a síroktól és nincsenek fák, amelyek lombkoronája, mintegy tetőt képezve összekötné az kohént és a sírokat. Ott már lehet imádkozni, és az üres részen a kohén is állhat, „mindez meg van engedve, hogy a nép felzúdulását és félelmét elűzzük ebben az időben.”
A záró megjegyzésből látjuk, hogy Schwadron rabbi nem volt teljesen meggyőződve a szokás hitelességéről, inkább néphitként aposztrofálta.
A szokás felbukkanása a 13. században?
Ehhez Sálom Sáchná Cherniak (1861–1937) ukrajnai rabbi hozzáfűzte7, hogy furcsának találja, hogy Schwadron rabbi nem idéz a témában a 13. századi bécsi Jichák ben Mose rabbi Or záruá könyvéből8, ahol azt írja, „annak, hogy szoktak temetőben eljegyzést tartani, már a Talmudban van alapja”. Ebből egyértelmű, hogy háláchikus aggálya annak, hogy a temetőben tartanak meg egy esküvőt, nincsen. Erre hivatkozik később Lebovics Jichák Cvi (1875?–1944) csapi rabbi is9. Számomra nem egyértelmű, hogy hogyan kapcsolódik ez a Schwadron rabbi által tárgyalt témához. Egyértelmű, hogy a forrásban nincs szó sem járványról, sem esküvőről, csak eljegyzésről. Az pedig a régi időkben elkülönült az esküvőtől10, és nem feltétlenül járt vele nagy ünneplés. Az azonban egyértelmű, hogy régi, ismert szokás járvány idején esküvőt tartani temetőben.
* * *
1785: Csodarabbik mulattatták a násznépet
Az első ún. fekete esküvő, amiről a rabbinikus irodalomban olvashatunk, kb. 1785-ben11 zajlott a híres haszid mester, a lizsenszki (Leżajsk) Elimelech rabbi (1717–1787) idejében (a rabbi jorcájtján, ádár 21-én, a mai napig sok ezren zarándokolnak el a sírjához imádkozni). Járvány volt ekkor, a rabbihoz pedig egy falusi zsidó érkezett, aki a 36 éves lányát a szegénysége miatt nem tudta kiházasítani és úgy vélte, alkalmas jelölt lenne egy járvány alatt megtartott micva esküvőhöz. „Mivel van egy szokás, hogy szögulá (jó ómen) árvákat kiházasítani kolera idején. Elimelech rabbi kérte, hogy jöjjön el a lány, és össze is adta az ő 30 éves vízhordójával. Megtartotta az esküvőt. A [későbbi] kozsnyici mágid12 hegedűn játszott és a [későbbi] lublini rebbe13 volt a bádchen (tréfamester)”14. Érdekes megfigyelni a szövegben, hogy az egyik elem (árva gyerek) megvan, de a másik elem, a temető mint helyszín, nem szerepel a leírásban.
1831: A menyasszony nem lehet beteg!
Egy 1831-ből származó korábbi forrás felidézi15, amikor a nagy járvány idején a lengyel Rymanówban szerveztek a szokás alapján esküvőt, ám a menyasszonyt szó szerint akkor döntötte le a lábáról a betegség, amikor már kísérték volna a hüpéhez. „Amikor ezt elmesélték a híres rymanówi csodarabbinak, Cvi Hirs rabbinak (1778–1847), a Talmudból idézett: »félre kell tenni a halottat a menyasszony miatt«16. [Ennek az eredeti értelme az, hogy egy esküvő prioritást élvez egy temetéssel szemben. A rabbi azonban arra utalt ezzel, hogy a menyasszonynak fontosabb kell legyen az esküvője, mint a halál, azt a »szerepét«, hogy halott, félre kell tennie, hogy menyasszony lehessen.] A menyasszony ekkor rögtön meggyógyult és olyan egészséges lett, mint előtte volt”.
1865: Esküvő Cfáton és Jeruzsálemben
1865-ben Izraelben járvány tombolt, ez időből két dokumentált fekete esküvőt is találunk, egyet Cfáton, egyet pedig Jeruzsálemben. Moshe Nussbaum rabbi a Sááré Jerusálájim könyvében17 erről így ír 1866-ban: „tavalyi évben, amikor volt a járvány… Cfáton kerestek két árvát és összeadtak őket, a chupá kint volt a temetőben mesterünk, Jichák Luria rabbi, a híres kabbalista és mesterünk, Joszéf Káro rabbi, a Sulchán áruch szerzője a sírok között. Mert előttük ismert ez a szögulá, mint hagyomány. És hál Istennek, nyugalom lett és abbamaradt a halál, de sajnos az éhínség egyre erősebb az aszály miatt”. Arról, hogy nem ez volt az egyedüli temetőben tartott esküvő ebben az időben Izraelben, egy újságcikkből értesülünk. 1866-ban a Párizsban megjelenő Hálevánon című héber nyelvű újság18 egy riportot közölt, ami beszámolt két árva esküvőjéről az előző évben egy jeruzsálemi temetőben.
1909: A jeruzsálemi szökevény vőlegény
Egészen különleges dokumentumok maradtak fenn egy 1909-es jeruzsálemi fekete esküvőről, melyet az Olajfák hegyének lábánál tartottak. Erről ugyanis nemcsak sajtóban megjelent beszámolóból tudunk, de rendelkezésünkre állnak két fényképész jó minőségű felvételei is az eseményről19 (lásd cikkünk illusztrációit). A Jeruzsálemben megjelenő Hácvi című héber nyelvű újság20 közölte Eliezer ben Yehudá főszerkesztőnek (1858–1922, a héber nyelv megújítója) beszámolóját, amely ráadásul egy kis bulvárhírt is rejt, ugyanis kiderül belőle, hogy a vőlegény elsőre megpróbált megszökni az esküvőről. A közösség ugyanis szokás szerint nemcsak a szertartásra és a hozományra gyűjtötte össze a pénzt, de egy kis kezdőtőkét is ígértek az ifjú párnak. Ám a szertartás közben a vőlegény meggondolta magát, és futásnak eredt. Mikor elkapták, elmondta, azért gondolta meg magát, mert nem kapta meg ezt az összeget. Amikor azonban átadták neki a pénzt, akkor már folytatódhatott a szertartás.
1873: Esküvő kolera idején Pozsonyban
1911-ben König Mose rabbi (?–1914) kaboldi (Kobersdorf) dáján azzal a kérdéssel fordult Weisz Jichák (1873–1942) verbói rabbihoz, hogy mi a forrása annak a szokásnak, hogy járvány idején árváknak tartanak esküvőt temetőben. A verbói rabbi válaszában leírja többek közt21: „Én is hallottam az öregektől, hogy így csináltak Pozsonyban 1873-ban”. (1872–74 között tombolt az utolsó nagy kolerajárvány Magyarországon.)
1918: Temetõi esküvő Auschwitzban
A hírhedt Auschwitz (jiddisül Uspicin) városban nagy zsidó közösség élt a háború előtt, több mint ötszáz éven keresztül22. A környéken 1918-ban spanyolnátha-járvány tombolt, melyben meghalt a cánzi (Újszandec) rebbe, Chájim Halberstam rabbi (1797–1876) két unokája is. A közösségben úgy döntöttek, hogy keresnek két árvát, akik nagy nincstelenségben élnek. Béreltek nekik egy szobát, bebútorozták és minden háztartási eszközzel felszerelték, majd mindezeken felül nagy összegű hozományt is összegyűjtöttek nekik, végül a temetőben összeadták őket. Ezután megszűnt a járvány23. A közösség valószínűleg azért döntött a fekete esküvő mellett, mert a két elhunyt nagyapja, a cánzi rebbe szintén követte ezt a szokást korábban24, valamikor 1876 előtt25. Érdekes, hogy a feljegyzés szerzője abban a hitben volt, hogy „ez volt az egyetlen ilyen esküvő Európában akkoriban”, holott tudjuk, hogy csak Magyarországon több ilyenre is sor került, ahogy az Egységben is láttuk.
Lengyelországban a holokauszt idején: „Az egész gettó egy temető”
A II. világháborúban több gettóban is tífusz-járvány tört ki, ami miatt Lengyelországban, Varsóban és más helyeken is tartottak esküvőt temetőben26. Az egyik helyen először a sájmeszt temették el, és aztán tartottak esküvőt27. Külön kiemelném Mose Chájim Lau (1892–1942) piotrkówi rabbi esetét (aki David Lau, jelenlegi izraeli országos főrabbi nagyapja volt). Lau rabbi a saját udvarában tartott fekete esküvőt, és beszédében azt mondta: „régi zsidó szokás, amikor járvány van, hüpét állítani a temetőben. A zsidó nép fölött most a legnagyobb járvány megy át, ami volt, mióta létezik a világ. Az egész gettó egy nagy temető. Mennybéli Atyánk, a fiatal pár érdemében, aki most itt áll a hüpe alatt, kérem, semmisítsd meg a rossz dekrétumot rólunk, és álljon meg a járvány, ami már sok százezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket elragadott. Küldd el a segítséged és a megváltást ebből a keserű szétszórattatásból”28.
1944-ben: Árvák esküvője Budapesten
Végezetül még egy fekete esküvőről számoljunk be: Budapesten 1944. május 25-én az ortodox temetőben tartottak esküvőt ezt a szokást követve, ahogy arról beszámolt a Magyarországi zsidók lapja újság is29.
„Esküvő a temetőben, ősrégi tradícióinális szokásra vezethető vissza az a különös esküvői szertartás, amely május 25-én folyt le a budapesti ortodox temetőben. A félelmetes napok imarendjébül ismert bölcseink tanítása értelmében: »A bűnbánat, a fohász és a jótékonyság elhárítják a balvégzetet«. Ezen alapszik az a régi szokás, hogy sorscsapásos idők a temető bűnbánó légkörében vezessenek oltár elé szegény, árva jegyespárokat. Ez az eszményi jótékonyság, egybefonódva! A bűnbánattal és a szent sírok előtt végzett fohásszal érdemesítsen balsorsunk elhárítására. Az esküvőt megelőzően temetés volt, majd miután imákat recitáltak, a sírkert elején négy, rúdra kifeszített menyezetet rögtönöztek. Ekkor bevonult az érdemes násznép vezetésével az árva mátkapár, amely ilyetén messze az élet zajától a sírkert csendjében ülte meg menyegzőjét. A jelen voltak ezután adományokat osztott ki a szegények között.”
* * *
Elterjedt kelet-európai gyakorlat
Noha az Egységben megjelent eredeti cikk haszid szokásként aposztrofálja a fekete esküvőket, valójában ezt a források nem bizonyítják. Bár hászid mesterek is vezettek ilyen esküvőket, ez mégsem egy kifejezetten haszid gyökerű szokás, hanem egy főleg Kelet-Európában általános elterjedt gyakorlat.
Példa erre a cikkben említett Dusinszky Joszéf Cvi rabbi is (akinek a neve a korabeli lapban30, és így a cikkben is hibásan Pusinsziként szerepelt31). A rabbi askenáz volt, nem tartozott a haszid irányzathoz, mégis tartott a huszti temetőben fekete esküvőt. Az 1867-ben, Pakson született rabbi 1921-től szolgált huszti rabbiként, majd 1932-ben Izraelbe vándorolt ki, és a jeruzsálemi Édá Háchárédit főrabbija lett. Itt is halt meg 1948-ban, a Függetlenségi háború idején a Sááré Cedek kórházban. Mivel a háború miatt nem volt lehetőség rendes temetőbe temetni, a kórház udvarán temették el, ahogy sok más elhunytat is. Bár később a legtöbb itt eltemetettet exhumálták és máshova temették, Dusinszky rabbi sírját nem merték bolygatni, így ő a mai napig ott van eltemetve a város közepén.
Aki ellenezte a fekete esküvőt
Nem minden rabbi támogatta a fekete esküvők szokását.
Egy 1894-es riportból megismerhetjük a híres Chájim Soloveitchiknek (1853–1918), a litvánai Briszk (Breszt) rabbijának a járványügyi intézkedéseit, melyeket a kolerajárvány idején vezetett be. Ezek között szerepelt 24 órás orvosi ügyelet szervezése annak érdekében, hogy akiben a legkisebb gyanú felmerül, hogy elkaphatta a rettegett kórt, az rögtön orvoshoz menjen, és mielőbb próbáljanak rajta segíteni, amíg menthető a helyzet. Intézkedéseinek hála, a város minden zsinagógájában elérhető volt az emberek számára meleg étel és orvosság, ráadásul „a rabbi úr utasítása alapján még szombaton is készítettek [meleg ételt] minden zsinagógában egy nem-zsidó által… A városunkban is felmerült a tömegek által az az igény, hogy vezessenek egy szegény párt a hüpe alá a temetőben, de a rabbi úr ezt semmilyen körülmények között nem engedte meg és kénytelenek voltak megtartani az esküvőt a zsinagóga udvarában a régi szokás szerint”32.
Litván vagy amerikai szokás?
Úgy vélem, mindez a rabbi saját hozzáállása volt ehhez a szokáshoz, és semmiképp nem jelenti azt, hogy az nem volt elterjedt Litvániában. Talán ezt bizonyítja a litván születésű Ávrahám Eliezer Hirshovitz rabbi Ocár kol minhágé Jösurun című könyve is (aki „is Kovna”, a litvániai kaunasiba valóként írt alá), ami Pittsburghben (USA) jelent meg 1917-ben. Ebben33 leírja, hogy amikor járvány volt a városban, akkor szöguláként a temetőben egy szegény árva lánynak és egy szegény árva fiúnak rendeztek esküvőt vagy ünnepélyes keretetek között eltemettek elhasznált szent könyveket (sájmesz, gnizá) és más szövegeket, amin Isten neve szerepelt.
Mindkét szokást (a szent iratok eltemetését és a szegény párok kiházasítását) nagy micvának tartjuk, amikről írva van, hogy „ezekkel kiérdemli az ember a hosszú életet. …És jönnek a város lakói, megörvendeztetni a vőlegényt és a menyasszonyt, hogy elfelejtsék a bánatot, ami önmagában is egy nagy veszély. Illetve eltemetik az elhasznált könyveket, hogy ezzel felébresszék az Isten kegyelmét, hogy amiként mi foglalkozunk a szent, elhasznált tárgyakkal, hogy ne vesszenek el és ne szégyenüljenek meg, ugyanúgy Isten kegyelmezzen nekünk és gyerekeinken, hogy mi se vesszünk el és ne szégyenüljünk meg.”
Vagyis ezek szerint egy litván szerző is tanúskodik a temetői esküvő szokásáról, ám egy kicsit fenntartással kell ezt kezelnünk, mivel a szerző ekkor már az Egyesült Államokban élt, és elképzelhető, hogy olyan szokásra hivatkozik, amellyel csak az USA-ban ismerkedett meg.
Az ungvári fekete esküvő különlegességei
„A szokás kötelező elemei” alcím alatt említi az Egység cikk szerzője, hogy fekete esküvőkön fekete hüpét is használtak mindig, ez azonban nem pontos. Példa erre a cikkben34 is szereplő, 1918. október 20-i, ungvári esküvő, ahogy az idézett sajtó beszámolóban is olvasható: „A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha”.
Az alrabbiként aposztrofált eskető rabbi az Steif Jonatán (1877–1958), aki előbb 1912-től ungvári dáján volt, majd később, 1923-tól a Pesti Ortodox Rabbinátus egyik vezető rabbija lett, és akinek a budapesti mikve felépülésében való szerepéről már írtunk korábban35. Steif rabbi, a Kasztner-vonaton hagyta el Magyarországot, később az Egyesült Államokban folytatta rabbinikus tevékenységét, és ott is hunyt el. Szerencsére magával tudta vinni az összes saját írását is, amelyek között található egy fénykép a fent említett fekete esküvőről is.
Egy másik figyelemre méltó részletet is megtudunk ebből az újságcikkből. „Mindenki az új párt akartja látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb tolongás, visítás kiabálás – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogattak a kijáratnál; úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…”.
Ez a részlet a kortársakat is megszólalásra késztette, egy későbbi számban36Deutsch Jenő, a hitközség elöljárója több dologra is reagált A közönség köréből c. rovatban, ezek közül érdemes két részt idézni. „Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is… Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet… Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg…”.
Oberlander Báruch rabbi írása
* Köszönet jár K. G.-nak a pótolhatlan segítségéért. 1 129. szám 14–16. oldal; 2 Sulchán áruch, OC 45:1.; JD 367:1–2.; 3 Példabeszédek 17:5.; 4 SÁ OC 23:1–2.; 5 3Mózes 21:1.; 6 MáHáRSáM responsum 4. kötet 40. fejezet; idézi Cic Eliezer responsum 4. kötet 15:5.; 7 Cháim ubráchá lömismeret Sálom, Ávélut, bét 13., chet 40.; 8 Ávélut 448. fejezet; 9 Sulchán háezer 2. kötet 7. fejezet Szimlá láCvi 8. paragrafusa; 10 Lásd SÁ EH 56. fejezet; 11 Hisz 1787-ben már elhunyt Elimelech rabbi; 12 Jiszráél Hopstein rabbi (1736–1814); 13 Jáákov Jichák Hurwitz rabbi (1745–1815); 14 Ohel Elimelech, Przemyśl 1910, 153. paragrafus; 15 Böérot hámájim – Böér lácháj roi, Szatmárnémeti 1942, 20b.; 16 Ktubot 17a.; 17 Lvov 1871, a 7. kapu elején; 18 1866. május 10., 147. oldal; 19 Lásd erről Szárá Bárnéá: Chátunát jötomim, in: Segula folyóirat, 2016. július, 74. szám, 44–53. oldal; https://www.ybzblog.org.il/post/black_wedding_shalev_kalifa; 20 1909. március 25., 2. oldal; 21 Sziách Juchák responsum 1. kötet 491. fejezet; 22 Lásd Széfer Uspicin, Jeruzsálem 1977, több helyen; 23 Széfer Uspicin uo. 376. oldal; 24 Mökor Chájim, Biłgoraj 1912, 182. paragrafus; 25 Hisz ebben az évben április 19-én hunyt el; 26 Ávrahám Fuchs: Hásoá bimkorot rábánijim, Jeruzsálem 1995, 358–359. oldal; 27 Uo. 359. oldal; 28 Uo. 360. oldal; 29 1944. június 1., 2. oldal Az Orthodoxia Hirei rovatban; 30 Szegedi Friss Újság, 1927. január 30., 4. oldal; 31 Továbbá az Egység 16. oldalon Jichák Luria rabbi neve tévedésből Kicchákként szerepel; 32 Hácfirá napilap, 1894. augusztus 6., 716. oldal; 33 42. fejezet; 34 Ung, 1918. október 27., 2. oldal; 35 Egység 114. szám 17. oldal; 16–17., 19. oldal; 36 Ung, 1918. november 3., 3. oldal.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 131. szám – 2020. június 1.