Folytatjuk sorozatunkat, melyben Köves Slomó rabbi Zsidók és a politika című nagy sikerű előadás-

sorozatának egyes részeit ismertetjük az olvasókkal. A most következő részben arról lesz szó, hogy ugyan a hatalomgyakorlásnak a Tórában és a rabbinikus irodalomban megismerhető formái ma már nem ültethetők át egy az egyben a mindennapok gyakorlatába, a felvázolt rendszer mögött meghúzódó időtlen alapelvek továbbra is érvénnyel bírnak számunkra. 

 

Egy reneszánsz ember töprengései a hatalom természetéről

A 15. század második felében – több, a zsidó tudományokban szintén kiemelkedő kortársával egyidőben – élt egy igazi reneszánsz ember, Don Isaac ben Júda Abarbanel (1437–1508). Abarbanel, amellett, hogy a teljes Zsidó Bibliához írt erőteljesen filozófiai indíttatású kommentárt – ami önmagában megsüvegelendő teljesítmény –, kivételes tehetségű gazdasági szakember is volt, egyszersmind aktív részese és alakítója a portugál, majd később az itáliai városállamok politikai mindennapjainak.

Írásaiban ilyenformán rendszeresen foglalkozik az állam, a hatalom és a politika kérdéseivel is. A munkásságát ráadásul különösen izgalmassá teszi, hogy a hagyományos Bibliakommentátorok gyakorlatával szemben rendszeresen idéz keresztény vallásfilozófusokat, politikai vezetőket. Művei ennek megfelelően figyelemre méltó lenyomatát adják kora sajátos viszonyainak.

Témánk szempontjából rendkívül érdekes, hogy Abarbanel a Próféták könyveihez írt kommentárjában a királyság, a királyi hatalom és általában a hatalom kérdéseivel is behatóan foglalkozott. A Próféták könyveihez írt bevezetőjében hosszú, személyes leírását adja annak, hogy miként kellett elmenekülnie egy, a királyságon belüli öröklési konfliktus miatt Portugáliából, és hogyan jutott el aztán Itáliába. „Békében éltem atyáim házában, mindenem megvolt a portugál királyság alatt, tiszteletem és gazdagságom s minden örömöm, amim csak lehet. Házakat építettem magamnak és a megbecsülés, valamint az emberi élvezetek mind ott hevertek a lábaim előtt. Sőt, a bölcsekkel és a bírákkal töltöttem napjaimat, és Alfonso király (V. Alfonz portugál király – 1432-1481), aki egy nagyhatalmú király volt, a legbensőbb köréhez sorolt engem, megbízott bennem” – írja. Ezt követően hosszasan ecseteli, hogy a király, akinek ő volt a legfontosabb tanácsadója, mennyire megbízott benne, és ebből ő és a portugáliai zsidó közösség mennyit profitált, majd azt is részletesen leírja, hogyan ért dicstelen véget ez a történet.

V. Alfonz király beteg lett, és a fia vette át a hatalmat. Az új uralkodó, az ilyen esetekben bevett szokás szerint, a korábbi király valamennyi bizalmasát elkezdte kivégezni, elüldözni, illetve kiiktatni a hatalomból, hogy a saját embereit ültesse a fontos pozíciókba. Abarbanel hosszasan részletezi ebben a korántsem megszokott formát öltő, és ne feledjük: bibliai könyvekhez írott bevezetőben, miként kellett elmenekülnie. Mielőtt éppen tőrbe csalták volna, egy jóakarója figyelmeztetésére csapot-papot hátrahagyva elmenekült, és Itáliában kötött ki. „Ekkor fölmerült bennem a kérdés, miért jutottam erre a rossz sorsra, mit vétettem Isten ellen, hogy mindazt a jót, amim volt, elvesztettem. Miért tengődök én számkivetetten Itáliában?” – folytatja visszaemlékezéseit. Természetesen egy ilyen kimagasló tehetségű ember számára az újrakezdés mégoly idegen környezetben sem jelenthetett leküzdhetetlen akadályt. Ám még mielőtt új otthonában is a csúcsra kerülhetett volna, látott hozzá e kommentárok megírásának.

Amelyben, érdekes módon, nem arra, az Atyák bölcs tanításaiból is levonható következtetésre jut, hogy a sorsa ilyetén alakulása Isten büntetése azért, mert túlságosan közel került a hatalomhoz, hanem arra, hogy minderre azért kerülhetett sor, mert a Teremtő azt akarta, hogy végre a Tórával foglalkozzon. „Szép dolog a hatalom, szép dolog az, hogy ilyen közel vagyok a hatalomhoz, de Isten azt akarta, hogy azt a tehetségemet, amivel rendelkezem, a Tóra, a Biblia, Isten szavának az értelmezésére fordítsam, és ezért eldöntöttem, hogy nekilátok, hogy folytassam a Bibliakommentárt” – írja.

 

„Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk!”

Ám mielőtt e nagy formátumú vezető gondolatainak az ismertetését folytatnák, tegyünk egy kis kitérőt, és nézzük meg, mi volt az elképzelés Mózes korában az ideális hatalomról, az optimális államformáról! A hatalom természetesen Mózes kezében volt, aki egyszerre tekinthető politikai vezetőnek, törvényalkotónak és prófétának, aki Isten küldötte. Valamennyire persze megosztja a hatalmat Áronnal, a testvérével, aki papi szolgálatra érdemesül, de alapvetően Mózes a tényleges vezető, aki – és ezt fontos hozzátenni – nem egy államot, hanem egy népet vezet. Ez a modell azonban nyilvánvaló okokból nem tud sokáig fennmaradni. Ez egy speciális időszak ideális modellje, ahol még nincs állam, nincsenek intézmények.

Mikor a Mózest nélkülözni kény­szerülő zsidók bevonulnak Izrael Földjére és megtörténik a honfoglalás, már Józsué a vezető. Innentől fogva 300 éven keresztül bírák uralkodnak. Ebben a második korszakban 300 éven keresztül nincsenek királyok Izraelben, majd végül elkövetkezik az a pillanat, amikor eljönnek Sámuel prófétához Izrael vénei, és azt mondják neki: „Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” (1Sámuel 8:5.).

Fontos megjegyezni, hogy az első király, Saul megválasztásától kezdve, a Héber Biblia fennmaradó részében, talán két kivételt, Dávid és Salamon példáját leszámítva, azt láthatjuk, hogy a királyság intézménye nem egy igazi „sikersztori” Izraelben. Mégis, 11 századon keresztül kisebb-nagyobb megszakításokkal és turbulenciákkal, azért fennmarad e rendszer.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mit mond maga a Tóra a hatalomról, illetve annak összpontosításról. Akkor most legyen király vagy ne legyen? A Tóra elég rejtélyesen fogalmaz, azt mondja: „Ha bemész az országba, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked, (…) tehetsz magad fölé királyt; akit kiválaszt az Örökkévaló, a te Istened”. Érdemes megfigyelni, hogy a Tóra rendszerint egyértelmű iránymutatásokat ad, márpedig itt a „tehetsz magad fölé királyt” feltételes módban van, ráadásul világossá teszi, hogy az uralkodót csak az Örökkévaló jelölheti ki. A királyság intézményét – amelynek kikezdhetetlen tekintélyéről mindezek alapján egyébként korántsem lehetünk meggyőződve – megtestesítő uralkodó személyéről szóló döntés tehát az ég kezében van.

De mit válaszol maga Sámuel a vének felvetésére? Fontos megjegyezni, hogy a próféta saját fiait nevezte ki vezetőknek és, úgy tűnik, a bölcsek és általában a nép, nem elégedettek e döntéssel. Ugyanígy lehetetlen nem észrevenni, hogy a vének pontosan úgy fogalmaznak, ahogy Mózes ezt 300 évvel korábban előrevetíti: „Ha bemész az országba, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked, és elfoglalod azt és laksz benne és azt mondod: Hadd tegyek fölém királyt, mint mind a népek, melyek körülöttem vannak; tehetsz magad fölé királyt; akit kiválaszt az Örökkévaló, a te Istened; testvéreid közül tégy magad fölé királyt, nem tehetsz magad fölé idegen férfiút, aki nem testvéred” (5Mózes 17:14-15.).

Visszatérve a kérdésünkre, Sámuel finoman szólva sem lelkes a felvetés hallatán. Arra figyelmeztet, hogy tragédia lesz az osztályrészük: a király nem vezetni fogja a népet, hanem uralkodni fölöttük. Elveszi a lányaikat, vagyonukat, mi több, bűnbe viszi őket. Mindazonáltal meghajol az akarat előtt, és megválasztja Sault királynak. Az továbbra sem világos ugyanakkor, hogy miért van Sámuel ennyire fölháborodva, miért mérges a zsidókra, ha a Tórában explicit módon benne van, hogy lehet a zsidó népnek királya. Ám mielőtt ezt megválaszolnánk, térjünk vissza Abarbanel rabbihoz!

 

Bíra vagy király?

A bírák korát, vagyis azt a 300 évet vizsgálva, ami Mózes és az első király megválasztása között eltelik, Abrabanel arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben más a bíró, mint egy király, illetve mi a közös bennük. A közös az, hogy a 71 tagú Nagy Szanhedrin, a zsidó „legfelsőbb bíróság” jóváhagyása szükséges a döntéseik alkalmával. Mindkét típusú vezetőnek kijár továbbá a tisztelet, és nincsenek interregnumok az uralkodásuk között, az egyik bíra követi a másikat, és ugyanez a helyzet a királyok esetében is.

Mi az, amiben mások? A bírát emberek választják, a királyt a próféta közvetítésével Isten. Majd ugyanő keni is fel a királyt. A bíra a jogrendszer élén áll, ezzel szemben a király nem törvénykezik, neki ez nem feladata. A királyt kötik különböző megkötések, például hogy ne legyen túl sok felesége, ne halmozzon fel túl nagy vagyont. Ezek a restrikciók mind azt hivatottak biztosítani, hogy ne összpontosuljon túlságosan nagy hatalom a király kezében. Ilyesmivel nem találkozunk a bíráknál. Mindemellett a király némiképp kivételezett helyzetben van, különleges tisztelet illeti, továbbá élhet azzal a lehetőséggel, hogy rendkívüli helyzetben bárki földjét elvegye. További fontos különbség, hogy a királyság öröklődhet, míg a bíráskodás joga nem.

 

Sámuel aggályai

Most térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz! Miért volt Sámuel dühös, hogy királyt akarnak maguknak a zsidók, annak ellenére, hogy már a Tóra is leírta, hogy ez fog történni? Abarbanel öt választ ad a kérdésre. Az első szerint úgy gondolta, hogy a király iránti vágy abból fakadt, hogy a zsidók igazából nem akartak zsidók lenni. Zsidónak lenni, ne felejtsük el, különleges státuszt jelentett az ókorban, abban az értelemben, hogy az összes többi pogány, bálványimádó néppel szemben a zsidók egyedüliként hirdették az egyistenhitet. Ez akkor is nagy felelősséget rótt rájuk, amikor saját államukban éltek, és ebből sokaknak elegük lett. Sámuel érzékelte, hogy az asszimiláció első lépése, amikor királyt szeretnének a zsidók is. A vágy beteljesülése végül a bálványimádást is magával hozta, ami a királyokkal együtt fokozatosan teret hódított a Szentföldön.

A következő, hogy Sámuel úgy gondolta, a zsidók különlegességét, másságát mindenáron szükséges megőrizni, ki kell emelkedjenek a többi nép közül. A harmadik problémát a király legfőbb feladata körüli bizonytalanságban jelölte meg. Mert mi is az? A bölcsek indítványában ezt találjuk: „Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás! Sámuel azonban rosszallotta, hogy ezt mondták: Adj nekünk királyt, hogy bíráskodjék fölöttünk!” (1Sámuel 8:5-6.). Ám, amint azt az előbb láttuk, a királynak nem feladata, hogy bíráskodjon, sokkal inkább az, hogy a népet hadba vezesse. A harmadik probléma tehát, hogy nem azt kérték, hogy a király hadvezér legyen, hanem azt, hogy közöttük igazságot tegyen és bíráskodjon felettük. A negyedik magyarázat szerint Sámuel sértésnek vette a megkeresést. Hiszen nézzük csak meg, milyen szavakkal fordultak hozzá Izrael vénei! „Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak.” (1Sámuel 5.). Abarbanel szerint ez nem esett jól Sámuelnek, valami ilyesmit gondolhatott: én már nem vagyok jó, király kell nektek?

Végezetül, az ötödik magyarázat a legérdekesebb. Erről beszél a leghosszabban Abarbanel, Arisztotelészre hivatkozva. A királyság szükséges intézmény – szól az érvelés – de kétféle király létezik. Az egyik elfogadja, hogy létezik egy fölötte álló törvény, és az ő feladata, hogy a népet e törvény útján vezesse. A másik teljhatalmat vindikál magának, és nem csupán a törvény követésére bírja rá a népét, hanem azt ő maga is írja. Ez a modell azonban a hatalmi ágak szétválasztását tekintve fölöttébb aggályosnak tűnik. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ezen magyarázat szerint Sámuel nehezményezte, hogy a zsidók túl sokat akartak egyszerre: királyt, aki vezeti őket, egyszersmind uralkodót, aki bíráskodik is fölöttük.

 

A legitimáció kérdései

Megkockáztatom, a fentiek alapján a legfontosabbnak ebben a pillanatban a legitimáció kérdése tűnik. Ki az, aki kiválasztja és hatalommal ruházza fel az uralkodót: Isten vagy a nép? Javaslom, nézzük meg most is, mit mond a Tóra a kérdésben! Mózes, hiába választja az Örökkévaló a feladatára, mégis úgy érzi, kötelezettséggel és válaszadással tartozik a nép felé, amit vezet. Ha megfigyeljük a történetét, azt látjuk, hogy rengeteg olyan döntése, cselekedete volt, amivel bizony nem nyerte el a nép tetszését. Ám ő mégis folyamatosan energiát fektetett abba, hogy meggyőzze a népet, tartsanak ki mellette és kövessék. Mintha csak azt mondaná: lehet, hogy te kiválasztottál engem, Uram, de ha én előre megyek és senki nem jön utánam, akkor nem vagyok igazi vezető.

Ahogy korábban már esett róla szó, mind a királyt, mind a bírát a 71 bölcs, a Szanhedrin javaslatára iktatták be. Azaz a próféta kinyilatkoztatásához még a király esetében is társulnia kellett a bölcsek beleegyezésének ahhoz, hogy trónra emelkedhessen. Sőt, amint a Királyok könyvében látjuk, amikor Salamont felkeni Cádok pap, az egész nép azt kiáltja, éljen a király! Erről nagyjából 2000 évvel később Maimonidész azt írja, hogy hiába az Örökkévaló választása, amíg a nép nem adja hozzájárulását a megválasztásához, addig a jelölt nem lehet király.

A kiválasztottság problémájából rögtön következik egy további megoldásra váró kérdés: mi az uralkodó feladata? Az, hogy arra összpontosítson, amit a közösség elvár tőle, vagy azt tegye, amit helyesnek gondol? Amennyiben Isten kiválasztottjának tekinti magát, akkor ez feljogosítja-e arra, hogy mindenáron a meglátásai szerint cselekedjen? Ha viszont a nép jelöli ki, akkor talál(hat)-e legitimációt arra, hogy a választói akaratával ellentétesen döntsön? A történelemben újra és újra visszatérő, keserű tapasztalat, hogy a nép fájdalmasan gyakran szomjazik alantas dolgokra, illetve választ olyan vezetőt, aki demagóg, zsigerekre ható programjával előbb játszva elnyeri a választók szimpá­tiáját, majd vezeti akár pusztító és értelmetlen háborúkba is a népét.

Abarbanel Arisztotelészre hivatkozva azt vizsgálja, hogy miért akarnak egyáltalán az emberek királyt. A mai körülményekre vonatkoztatva talán úgy is feltehetnénk a kérdést, miért jó egy erőskezű vezető. Nos, egy ilyen vezető először is képes lehet egységgé formálni a népet. Másrészt biztosítja a dolgok normális menetéhez elengedhetetlen folytonosságot. Nem hoz ciklusról ciklusra új adótörvényeket, kiszámíthatók a jogi és az intézményi feltételek, így jó eséllyel zavartalanul működhet a gazdaság. A hatalom-összpontosítás ráadásul tartogat egy további lehetőséget. Egy komoly hatalommal bíró vezető ugyanis hatékonyabban tudja a választói érdekeit képviselni, ráadásul nem kell különféle belső részérdekeknek kiszolgáltatnia magát. Mindez nagyon szép, csakhogy Abarbanel siet hozzátenni, hogy a fenti lehetőségek kizárólag abban az esetben tudnak realizálódni, ha a vezető őszinte, jóindulatú és alázatos személyiség, aki nyitott a kritikára. Ám mihelyst olyan ember kezébe kerül a hatalom, akiben ezek az erények nincsenek meg, vagy egy idő után kivesznek belőle, akkor a hatalom-összpontosítással és a folytonossággal a lehető legrosszabbat fogja elérni. Abrabanel ezért Portugáliával szemben a decentralizáltabb itáliai fejedelemségek mellett teszi le a voksát.

 

A fékek és ellensúlyok zsidó rendszere

A fentiek alapján a zsidóságban a királyság, a hatalom összpontosítása, a teljhatalom lehetősége nem tekinthetők ideális opciónak. Ezért 300 évig nem is létezett királyság. Amikor a zsidók mégis király után kezdtek áhítozni, teljhatalmú vezetőre vágytak, Sámuel érezhetően tartott az ötlettől, és óva intett attól, hogy a nép egy totalitásra törő vezető kezébe adja a hatalmat. Minthogy azonban mégis bevezették a királyság intézményét, mindenképpen érdemes megnézni, hogy milyen megkötések társultak a pozícióval!

Annak érdekében, hogy mindig a szeme előtt lebegjen, kitől is kapta a hatalmát és érezze, fölötte is van egy király, a Jóisten, az uralkodónak, bárhova is ment, mindig magával kellett vinnie egy Tóratekercset. Alázattal szükségeltetett viseltetnie Isten és a nép felé egyaránt, hiszen e kettőtől kapta a hatalmát.

Az elmondottak alapján már csak egyetlen dologra kell választ találjunk. Arra, hogy miként lehet biztosítani, hogy ne kerüljön túl nagy hatalom egyetlen ember kezébe. Az ókori Izraelben négy hatalmi ág létezett egymással párhuzamosan. A bíra vagy a király mellett a próféták, a papság és a jogalkotás, illetve a törvénykezés intézménye is jelen volt. E hatalmi ágak élesen elkülönültek egymástól. Természetesen az itt leírt modell egy ideális államról kíván képet adni, ami a Biblia tanúsága szerint nagyon rövid ideig működött így a gyakorlatban. A királyok, úgy tűnik, könnyen hajlottak arra, hogy gyorsan túl nagy hatalmat szerezzenek maguknak, és emiatt a rendszer egyensúlya is érthető módon hamar borult.

Kezdjük a mindig kritikus prófétával, aki Isten küldötte, az Ő szavának a tolmácsolója, ilyen módon a nagybetűs Igazság bajnoka. Függetlenül cselekszik, tehát a papsággal ellentétben nem állnak mögötte intézmények. A próféta státusza nem öröklődik, a működéséhez személyes elhivatottságra van szükség, ám nem ő alkotja a törvényt.

Egy olyan ember, aki mindig az Igazságot képviseli, szükségképp nehezen tud teljesen alkalmazkodni a hideg-rideg földi valósághoz. Az egyik oldalról az isteni Igazság, a másik oldalról pedig a mindennapok realitása feszül egymásnak, és ebből, ha nincs egy olyan elem a rendszerben, amely valahogy egyensúlyozni tudná e kettő feszültségét, előbb-utóbb rob­banás keletkezik. Az igazság sú­lya gyakran olyan nagy, hogy azt egy­szerűen nem lehet átültetni a va­lóságba, a törvényalkotás során ezért valamelyest alkalmazkodni kell, mégpedig a végrehajthatóság irá­nyába.

A papság képviselői nem próféták, ők a Templomban szolgálnak, eképpen szintén Isten földi hatalmát képviselték a mindennapok gyakorlatában. A papság egyúttal kiválasztottságot is jelentett, státuszt, ami öröklődik. Áron és leszármazottai, illetve Lévi és az ő leszármazottai alkották a papság két szintjét, a kohanitákat és a lévitákat. Nem a vagyonfelhalmozással voltak elfoglalva, hanem az Örökkévaló által adott parancsolatok teljesítésével. Fontos, hogy nekik sem lehetett túl sok hatalmuk, papokból tehát nem lehetett király.

A középpontban maga a király állt, akinek a tiszte ugyan öröklődött, de, amint láttuk, betöltése a nép jóváhagyását igényelte. A Teremtő és a nép felé egyaránt elszámolással tartozott, és folyamatosan ki volt téve a próféta kritikájának. Valószínűleg a vagyonfelhalmozás kísértése volt a működését fenyegető legnagyobb kihívás. Nagyon fontos, hogy nem vett részt a törvénykezésben, a király nem lehetett tagja a Nagy Szanhedrinnek, a legfelsőbb bíróságnak. El kellett fogadnia, hogy kivételes esetekben ugyan hozhatott rendeleteket – amint erről már volt korábban szó –, de nem volt résztvevője a törvénykezés folyamatának.

Végezetül röviden nézzük meg a törvénykezést, a bíróság rendsze­rét, ami a felsoroltak közül a leg­de­mokratikusabb intézmény. Bárki be­kerülhetett a törvénykezésbe, de­mokratikus választás útján. Az ügyek tárgyalásában valamennyi tagnak részt kellett vennie, in­do­kolnia az álláspontját, majd a több­ség véleménye döntött. Az ered­ményekre tehát logikai érvelés, és nem isteni kinyilatkoztatás alap­ján jutottak. A bekerülésnek szá­mos előfeltétele volt, egyrészt in­tellektuális elvárások, például a jelentkezőknek számos nyelven szük­ségeltetett beszélniük, másrészt a bíráknak olyan személyiségeknek kellett lenniük, akik nem tartják sokra a vagyont.

A bíróságok mindenféle vitás kérdéseket tárgyaltak, a különböző súlyú ügyekkel eltérő szintű, teljes autonómiával rendelkező bíróságok foglalkoztak. Halálbüntetést például csak a legfelsőbb bíróság hozhatott, és valamennyi nemzeti ügyben a jóváhagyására volt szükség.

Az elmondottak fényében látnunk kell, hogy a Tóra és a zsidó hagyomány mindig is tisztában volt a hatalom összpontosításával összefüggő veszélyekkel, és ezek kiküszöbölése, vagy legalább mérséklése érdekében számos morális, illetve intézményes féket és ellensúlyt épített a hatalomgyakorlás rendszerébe. Ugyanakkor azt is észre kell vegyük, hogy az emberi jellem törékenysége miatt a kívánt ideák gyakorlati megvalósításába a történelem során rendszerint – nem egyszer végzetes – hiba csúszott. Bár a fent leírt modell az ismertetett szereplőkkel az idők változása miatt többé nem ültethető át a valóságba, a mögötte meghúzódó megfontolások, alapelvek továbbra is érvénnyel bírnak számunkra.

 

Köves Slomó rabbi írása

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 120. szám – 2019. július 1.