Az Egység utóbbi számaiban vita folyt arról, miképp fordítandó a héber Hasém Elokénu kifejezés a „S’má”-ban. A különféle vélemények a jó hangzásra, etimológiára ill. a korábbi fordítások tiszteletben tartására alapozódtak — ezek a szempontok valóban nem elhanyagolhatóak. Amit viszont nem igazán vettek figyelembe az az, hogy már a klasszikus zsidó források is foglalkoztak ezzel a problémával.
A Sulchán Áruch (Orách Chájim 5:1.) leírja mire gondoljon az ember Isten különböző neveinek említésekor. Eszerint a Hásém név jelentése: „aki van, volt és lesz”, az Elokim névé pedig: „erős, hatalmas és mindenre képes”. Így a Hásém szó fordítása „Létező”, vagy esetleg „Örökkévaló”.
A chászid filozófia értelmezése kicsit más. Az Egység és hit kapuja című műben, mely nem más, mint a Tánjá második része. RSZ idézi a lurjai kabbala megállapítását, mely szerint a Tetragrammaton a létige piél (műveltető) alakja és a szóelejei jud betű itt nem a jövő idő kifejezője, hanem a cselekvés folyamatosságát jelzi (mint Jób 1:5-ben, lásd Rási uo.). Ez a gondolat rendszeresen visszatér a chászid irodalomban, elsősorban azért, mert a személyes gondviselés (hásgáchá prátit) alapelve a folyamatos isteni teremtésre alapszik. Eszerint a Hásém név jelentése: „Léteztető”.
A Sámuel Imája fordítójának újítása, „Örök Istenünk”, a Hásém istennévből melléknevet csinál. Hogy nyelvtanilag ez helyes-e, nehéz eldönteni, bár mindkét fenti értelmezés szerint a létige itt (formailag) jövő idő alakú, így nem értem, hogyan lehetne bénoni (folyamatos melléknévi igenév) alaknak felfogni. Ami fontosabb az az, amit Rási és kommentára, a Szifté Cháchámim írnak a vitás szókapcsolat első előfordulásakor (1Mózes 2:4.). Szerintük Hásém ez önmagában Isten tulajdonneve, míg Elokim egyfajta „mellékneve”, azaz köznévként, mintegy „foglalkozást” jelent. (Ezt alátámasztja az Elohim szó gyakori hétköznapi értelemben való előfordulása a Bibliában). Tehát ha valamit melléknevesíteni szeretnénk, akkor az semmi esetre sem a Hásém istennév.
Ami még nagyobb probléma az az, hogy le kell-e egyáltalán fordítani, Isten nevét (az arám alapfordítások érintetlenül hagyják), s ha igen, akkor az írásban található vagy a kiejtendő alakját. Mind a Bibliában, mind az imakönyvekben a Hásém név helyes kiejtése Ádonáj („Uram”), s ez kötelező jellegű, „nem úgy ejtik Nevem, ahogy írják” (….). A vilnai gáon logikus döntése szerint pedig, ha valaki az Ádonáj név említésekor nem gondolt a Hásém név fenti jelentésére, csak az Ádonájéra, akkor is eleget tett kötelezettségének. Tehát ami feltétlenül szükséges, az a kiejtett alak lefordítása.
A fentiek alapján szerintem a Hásém Elokénu legmegfelelőbb magyar fordítása „Uram, istenünk”, (sic!) lenne. Persze a téves értelmezés elkerülése végett helyes az Isten szó nagybetűvel írni.
Problematikus az „echád” szó fordítása is. A Sulchán Áruch (uo. 61:6.) magyarázata szerint ez egyfajta számértékekre utaló rövidítés: álef (1) — a Világ Ura egyetlen, chet (8) — a hét égben és a földön, dálet (4) — a világ négy táján. Hasonlóképpen a Derech Micvotechá („Parancsaid útja”- A harmadik lubavicsi rebbe, a Cemách Cedek egyik fő filozófiai műve) felsorol még jó néhány értelmezést, melyek mind az isteni egység megnyilvánulásai a különböző szférákban és szellemi világokban. Eszerint az „echád” szó fordítható „egyetlenegy”-ként is, hiszen úgysem lehet visszaadni eredeti mélységét. Ám ugyanott szerepel az is, hogy az echád („egy, első”) szó használata a jáchid („egyetlenegy, egyedülálló”) helyett nemcsak a kabbalisztikus szimbolika miatt van, hanem ez egyfajta, lehetőség a tévedésre (mintha lenne még valaki Rajta kívül) — a szabad akarat legalizása. Ennek figyelembevételével maradni kell a szó szerinti „egy” fordításánál.
E pár sorral természetesen nem óhajtottam dönteni a fenti problémákban, csak fel akartam hívni a figyelmet néhány más forrásmunkára.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 24. szám – 2014. július 28.