Az európai gettóban kialakult zárványkultúra a vallás körül forgott, a szent nyelvet használta. A sötét korokban a gettó ragyogott a műveltségtől, s a zsidó tudás legalább olyan kiváló volt ha nem még jobb , mint bármi, amit a külvilág nyújthatott. Nem volt felvilágosodás, mert nemigen volt rá szükség.
Mindez megváltozott Kopernikusz, Bacon, Galilei, Descartes, Newton, Voltaire fellépésével. Ragyogó fénysugarak pásztázták a gettón túli világot, amelyeknek egy-egy pászmája befurakodott a kerítés deszkái között. A vezetők első reakciója az volt, hogy betapasztották a réseket, és megpróbálták kizárni a fényt. Vitatható, hogy ez szükségszerű reakció volt-e, vagy optikai csalódás következménye, de ez történt.
Nem nehéz elképzelni a vezetők lelkiállapotát. Féltek, hogy az új tanítás romboló hatással lehet a kínkeservesen kialakított, jól működő gettókultúrára. Ennak a kultúrának a megőrzése élet-halál kérdése volt számukra. A modern tudományok már korábban is gyanúsak voltak, mióta Maimonides kétszáz éves kavarodást zúdított a zsidóságra. A rabbik értesültek arról, hogyan tették tönkre az új tanok a keresztény jámborságot. Ösztönük azt súgta, hogy késleltető hadműveletbe kell kezdeniük.
Nem láthatták előre, hogy politikájuk katasztrófához vezet. Semmi módon nem járulhattak hozzá a zsidók szabadjára engedéséhez. Ám a reneszánsz új eszméi, a 18. század liberalizmusa és az ipari forradalom lazuló társadalma a gettó végét jelentették. Akkoriban valószínűleg úgy tűnt, hogy az emancipáció nagyon vontatottan halad. Visszatekintve láthatjuk, hogy szinte egyszerre történt: a zsidók az egyik pillanatban még a palánkon túli homályba zsúfolva éltek, a másik pillanatban már a nyugati világ napsütésében hunyorogtak.
Németországban és Franciaországban a zsidók, mihelyt észrevették, hogy lehetővé vált számukra az új tanítás megszerzése, gyors és szörnyű lázadást robbantottak ki a befalazók ellen. Amint a kerítés eltűnt, a fiatalok tömegestül áradtak a jesivákból a világi iskolákba. A jesivában Talmud volt, Sulchán Áruch, kommentár és szuperkommentár: a tanítás vaskos anyaga egyre súlyosabbá vált a körkörös, mind aprólékosabb disztinkciók folytán. Reménytelen volt, hogy a nehéz jogászi gondolkodáson pallérozódott, fiatal elmék figyelmét lekösse mindez, ha egyszer ott van az új szemlélet.
Németország, a régi iskola erőssége, ahol az egyik legszilárdabb zsidó közösség élt, a kitérés központjává vált. Járvány tört ki, mint a hellenizáció idején. Művelt zsidók odadobták a vallásukat, a tudásukat, még a nevüket is. Csapatostul váltak hitetlenekké meg keresztényekké, vagy olyanná formálták a régi hitet, hogy a lehető legkevésbé tükrözze a zsinagógai judaizmust, és amennyire csak lehetséges, a keresztény templomjáráshoz hasonlítson.
Lengyelországban és Oroszországban ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a zsarnoki rendszer nem szabadította fel a zsidókat. De a gettóba szorult jesivánövendékek valami módon mégis hírét vették az új tanoknak. Megszerezték a tilalmas könyveket, becsempészték a tanházba, és a Sulchán Áruch fóliánsaiba csúsztatva, tudássszomjtól űzve „a pad alatt” olvasták őket. Nem mondja-e a Példabeszédek is, hogy „minden erőddel törekedj a tudásra”? A tanáraik szerint ez a kommentárok kommentárjaira vonatkozott, csakhogy ők nem hitték el. Mit sem törődtek vele, ha a rabbik epikureusnak, ateistának, „falbontónak” titulálták azt, akit rajtakaptak, hogy a hászkálá, a felvilágosodás irodalmát tanulmányozza: sőt, kezdték megtisztelőnek tekinteni ezeket az antik epitetonokat. Az ő soraikból kerültek ki a modern cionizmust megteremtő szellemek. Izrael államában máig érezteti hatását, hogy a cionizmus bölcsőjét a régi jesivák szeparatista tanításai elleni lázadásban ringatták.
Nagyon közeli még ez a zsidó élet fölött elvonult hurrikán. Szinte azt mondhatnánk, most ült el, még csak most mászunk ki a romok alól a szélben hánykódó roncsok közé. Köztünk élnek a régi iskola tanítói, akik még mindig kárhoztatják a modern tanokat, a zsidó vallás elpusztítóit. Köztünk élnek a fehér hajú forradalmárok, akik rosszul lesznek, ha rabbit látnak. Köztünk élnek, de múlt idők terepasztal-háborúit vívják. A történelem túlhaladt rajtuk, és ma egészen más, mélyebb kategóriákban vetődik fel a fennmaradás kérdése.
