A zsidó hagyomány nagy becsben tartja az életet. A Tóra azért adatott Izraelnek, hogy „éljen” a tanítások által, nem pedig azért, hogy „meghaljon általuk”. A halál értelmetlen, mert „Nem a halottak dicsérik az Örökkévalót…” (Zsoltárok 115:17.).
Ugyanakkor azonban a hagyomány reálisan gondolkodik a halálról is. „Bizony, por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Mózes 3:19.), „…a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.”(Prédikátor 12:7.) „Az ember vége a halál”, mondta rabbi Jochánán (Bráchot 17a.). Egyszerűen szólva: mindnyájan meghalunk.
A halál önmagában nem tragédia. „Tragikus halál” alatt a túlságosan korán, váratlanul vagy szerencsétlenség által bekövetkezett halált értjük. A jó egészségben, testi-lelki erőben eltöltött, jó cselekedetekben gazdag, hosszú életet követő békés halál sohasem tragikus, akármekkora veszteséget és bánatot okoz is. „Boldog az, aki a Szent Tan tudásában vált naggyá, és minden fáradozása a Szent Tanra irányult, aki teljesíti Teremtője akaratát, és jó hírnévvel növekedett fel, és jó hírnévvel távozik a világból. Róla mondja a Prédikátor[7:1.]: Jobb a hírnév a drága olajnál, és a halál napja a születés napjánál.” (Bráchot 17a.)
A világ, amelyben élünk, egy másik világba vezető folyosó. A hit, hogy a túlvilágban, egy eljövendő világban — az olám hábában — az embert megítélik, és lelke tovább él, mélyen beépült a zsidó gondolkodásba. „Egész Izrael részese a jövendő világnak.” (Misná Szánhedrin11:1.)
A halállal és a gyásszal kapcsolatos zsidó hagyományok központjában az elhunyt megtisztelése és a gyászolók szenvedésének enyhítése áll.
A temetés és előkészületei
A halálra és a gyászolásra vonatkozó vallási törvények és gyakorlati előírások két alapelven nyugszanak:
== a minden emberi lénynek — még az élettelennek is — kijáró tiszteleten és megbecsülésen (kibud hámet) és
== a túlélő gyászolók lelki, érzelmi és szellemi közérzetének javításán (nichum ávelim).
* A halottat gondosan meg kell mosdatni, majd fehér ruhába, táchrichimba kell öltöztetni. (Az egyszerű fehér halotti ruhát a talmudi időkben kezdték használni. Addig a tehetősebbeket drága öltözékekben temették, a tömegek számára viszont nagy anyagi megterhelést jelentett egy-egy temetés. A bölcsek gondot fordítottak a szegény halottak megbecsülésére is, s a fehér ruha bevezetésével hangsúlyozták, hogy a halálban szegény és gazdag egyenlővé válik.)
* A halott férfiakra tálitot is adnak, amelynek rojtjait — cicitjét — kibontják annak jelképéül, hogy a halottat nem terhelik többé földi kötelességek.
* Tilos a bebalzsamozás. A halotthoz hozzátartozik a vére is, amit vele együtt kell eltemetni, és nem szabad értéktelen hulladékként elhajítani.
* A hagyomány szerint megbecstelenítésnek számít nyitott koporsóban közszemlére tenni a halottat. A bölcsek ezt úgy magyarázták, hogy a nyitott koporsóhoz nemcsak a barátok járulhatnak, hanem ellenségek is, akik becsmérléssel vagy gúnnyal illethetik a testet, és tiszteletlenül viselkedhetnek a halottal szemben. Bár a nyugati kultúrák többségében ez a szokás a megbecsülés jele, a zsidók nem tekintik annak.
* Tilos a hamvasztás. A halottat a földbe kell eltemetni. Az előírás — „Bizony, por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Mózes 3:19.) — hangsúlyosabban is ismétlődik: „Okvetlenül temesd el…” (5Mózes 21:23.)
* Ha mégis hamvasztás történt, és a hamvakat nem a földbe temették, hanem urnában helyezték el, vagy a tengerbe szórták őket, az elhunyt családjának nem kell sivát tartania.
* A boncolást az elmúlt századok rabbinikus törvényei szigorúan tiltották. A halál után végzett vizsgálatokat a halott megszentségtelenítésének tekintették. Később engedményeket tettek, mert bebizonyosodott, hogy a boncolással olyan ismeretekhez lehet jutni, amelyek segíthetnek mások életének megmentésében. Megengedett tehát a boncolás az örökletes betegség miatt bekövetkezett halál esetén — a túlélő hozzátartozók gyógyítása érdekében –, továbbá akkor, ha az illető ország polgári törvényei szükségessé teszik, például bűncselekmény gyanúja esetén. Ha a boncolás tilalmát a fenti okok miatt nem veszik figyelembe, a következő szabályok szerint kell eljárni:
== A vizsgálathoz az ember testéből a lehető legkevesebb anyagot szabad felhasználni.
== A test összes eltávolított részét a vizsgálat után vissza kell helyezni.
== A törvényszéki boncolás kivételével a család engedélye, illetve az elhunytnak a halála előtt megadott hozzájárulása nélkül nem szabad boncolni.
Miután a különböző esetekben különböző mérvadó rabbinikus állásfoglalások lehetségesek a boncolás engedélyezését illetően, tanácsos egy kompetens rabbi véleményét kikérni.
* A halál beállta után a leghamarabb, lehetőleg már a következő napon el kell végezni a temetést. Elhalasztani csak a halott megtisztelése érdekében szabad, például ha a hozzátartozók messze laknak, esetleg a szombat vagy ünnepnap közbejötte miatt nem érkeznének meg időben.
* A halottak őrzése, a temetésre való felkészítésük és magának a temetésnek a megszervezése szent, vallási feladat, amellyel csak a zsidó közösség legérdemesebb, legjámborabb tagjait lehet megbízni. Az ezt a feladatot betöltő szervezetet szentegyletnek,chevrá kádisának hívják.
* A vallás szerint a halál fölött érzett bánatot a ruha beszakítása jelzi. A zsidóságnak ez az ősi hagyománya a bibliai időkből ered. A beszakított ruhát — szombat kivételével — az egész gyászhét, a sivá ideje alatt viselik. (A gyászszalag kitűzése nem zsidó szokás, és vallási szempontból nem helyettesítheti a ruha beszakítását, a kriát.)
* A beszakításkor a gyászoló a következő áldást mondja: Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech Háolám, dáján háemet („Áldott légy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, az igaz bíró!). Ugyanennek az áldásnak a rövid változatát mondjuk — Báruch dáján háemet –, amikor egy zsidó haláláról értesülünk.
A három gyászperiódus
* A zsidó törvény a temetést követően három, egyre terjedelmesebb gyászidőszakot ír elő, amelyekben a gyász egyre enyhébb. Az első periódus neve sivá: ezt azt jelenti, hogy „hét”, a temetés utáni első hét napra vonatkozik.
* Sivát a közvetlen rokonokért, az apáért, az anyáért, a feleségért vagy férjért, a gyermekért és a testvérért tartanak.
* Leghelyesebb, ha az egész család együtt tart sivát ott, ahol az elhunyt élt. Ez nem kötelező, és a családtagok más alkalmas helyen, akár saját otthonukban, külön is tarthatnaksivát.
* A sivá idején az alábbiakat kell betartani:
== A gyászolók nem ülhetnek rendes magasságú ülőhelyen, csak alacsonyan. Lábzsámolyt vagy díványpárnát szoktak használni.
== Sok szfárd család az ősi szokást követve a padlón ül ilyenkor. Innen ered a „sivát ülni” kifejezés — elterjedt áskenáz kiejtéssel: „süvet ülni” –, bár a gyászolónak nem kell az egész hetet végigülnie.
== A gyászoló nem viselhet bőrből készült cipőt. Posztó-, vászon- vagy gumicipőt, esetleg harisnyát hordjon.
== A férfiak nem borotválkozhatnak, nem vágathatnak hajat, a nők nem festhetik magukat a gyász alatt.
== A gyászolók nem dolgozhatnak. Egyes, indokolt esetekben a rabbitól kell megkérdezni, hogy lehet-e kivételt tenni.
== Tartózkodni kell a kellemes dolgoktól:
@ Nem szabad a jó közérzet érdekében fürödni vagy zuhanyozni. Tisztálkodási céllal szabad mosakodni, ha nem azért tesszük, hogy a piszok okozta kellemetlen érzést elhárítsuk.
@ Nem szabad szexuális érintkezést folytatni.
@ Nem szabad új vagy frissen vasalt ruhát fölvenni.
@ Nem szabad Tórát tanulni, kivéve a gyász törvényeivel foglalkozó fejezeteket vagy a gyötrelmekről és szenvedésről szóló könyveket, például Jób könyvét, Jeremiás siralmait ésJeremiás könyvének egyes részeit.
* A sivá ideje a hetedik napon a reggeli istentisztelet után ér véget. A temetés napja számít első napnak.
* Ha a hetedik nap szombatra esik, a sivá annyi idővel a szombat bejövetele előtt ér véget, amennyi a szombati előkészületekhez szükséges. (A közhit szerint a sivá pénteken vagy az ünnep előestéjén éjfélkor fejeződik be, ennek azonban semmi alapja nincs.)
* Ha a sivá ideje alatt szombat van, a gyászt fel kell függeszteni, és a szombat kimenetele után kell folytatni. A szombat ilyenkor beleszámít a hét napba.
* Bibliai ünnepek alkalmával be kell fejezni a sivát, és az ünnep után sem folytatódik.
* Ha a temetést Peszách vagy Szukot hetében tartották, a sivát meg kell tartani, de csak az ünnep befejezése után lehet elkezdeni. A diaszpórában az ünnep utolsó napja a siváelső napjának számít.
* Aki későn értesül a halálesetről, mert távol volt, vagy másik városban lakik, annak a hír vételekor kell megkezdenie a gyászolást. Ha a család többi tagja még tartja a sivát abban a helységben, ahol a halál vagy a temetés történt, csatlakozhat hozzájuk, és velük együtt fejezheti be a sivát. Ha ez nem lehetséges, vagy a sivá hete már elmúlt, a gyászhír vételének napja számít a sivá első napjának.
* Aki a haláleset napjától számított harminc nap után értesült a gyászhírről, annak nem kell sivát tartania, csak cipőjét levetve egy órán át alacsonyan ülnie, jelképes gyászként. A gyászoló áldását — „Áldott légy … igaz bíró!” — el kell mondania. Ha szülője halt meg, ruháját is be kell hasítania.
* A második periódust slosimnak nevezik. Ez „harmincat” jelent, és a sivábefejezésétől a temetést követő harmincadik napig tart. Ez alatt az idő alatt még nem zenés összejövetelen is tilos részt venni, és tilos esküvőt tartani, borotválkozni és hajat vágatni is. Ezzel zárul a rokonokért viselt gyász ideje, kivéve az anya vagy az apa gyászolását.
* A slosim időszaka a harmincadik nap reggelén ér véget. A temetés napja számít első napnak.
* Ha fő ünnep — a három zarándokünnep egyike, Ros HáSáná vagy Jom Kippur — szakítja meg a slosimot, a gyászt befejezettnek kell tekinteni. Az ünnep után nem folytatódnak a vele járó korlátozások.
* A harmadik időszakot, amelyben az anya vagy az apa gyászolását folytatják, egyszerűen ávelutnak, „gyásznak” hívják. A halálozás napjától a zsidó naptár szerinti tizenkét hónapon át tart. A slosim befejezése után kezdődik, és a halál első évfordulójának napján fejeződik be. A gyászév idején nem szabad vidám eseményeken, zenés vacsorán részt venni, színházba, hangversenyre járni. Az elhunytak fiainak tizenegy hónapon át mindennap Káddist kell mondaniuk. Az év elteltével tilos bármit tenni, ami a gyász folytatását jelentené.
Vigasz a gyászban
* A gyászolók vigasztalásának kötelezettsége a temetés után lép érvénybe. Addig engedni kell, hogy a hátramaradottak átadják magukat érzéseiknek: a részvétet sem szabad nyilvánítani. Néhány közösségben szokás temetés előtt részvétlátogatást tenni a gyászoló családnál. Ez nem fér össze a zsidó szokásokkal. Csak a legközelebbi hozzátartozók és barátok — akiknek segítségére a temetés vagy más intéznivalók miatt szükség lehet — látogathatják meg az elhunyt családját a temetés előtt.
* A temetést követően a gyászolók első étkezésük alkalmával nem ehetik saját ételeiket. A szomszédoknak, a barátoknak vagy a rokonoknak kell ellátniuk őket. Ez a szokásEzékiel próféta könyvének 24:17. szakaszából ered, amely elítélően szól az akkori gyászolási gyakorlatról: „…ne edd a gyászolók kenyerét!” Ezért a szomszédok és barátok számára micváaz első étkezéssel, „vigaszétellel” ellátni a gyászolókat. Hagyományosan kemény tojást is adnak ilyenkor, a gyász és a részvét szimbólumát. A tojás gömbölyűsége az élet folyamatosságát jelképezi, s azt sugallja, hogy a kétségbeesést megújhodás és öröm követi. Az étellel kapcsolatban nincsenek különösebb korlátozások, de vigyázni kell, hogy az étkezésnek ne legyen összejövetel jellege. Csöndben kell enni, és tekintettel kell lenni a gyászolókra. Az ennivaló nem a látogatóké!
Nem szolgálnak vigaszétellel, ha a gyászolók szombat vagy ünnep előtti napon, késő délután érkeznek meg a temetésről, de Peszách és Szukot közbülső napjain — chol hámoédkor — szokás adni, ha nem tartanak is sivát.
* A gyászoló házba lépve nem szabad üdvözlő szavakat mondani. Ha nem tudjuk megfelelő módon kifejezni együttérzésünket, s legfeljebb semmitmondó szavakat találnánk, jobb, ha semmit sem mondunk. A hagyomány úgy kívánja, hogy a látogató ne kezdjen társalogni a gyászolóval, hanem várjon, míg az kezdeményez beszélgetést.
* Illik az elhunytról beszélgetni, felidézni emlékét, emlegetni szeretetre méltó tulajdonságait. Aki azt hiszi, hogy ha nem beszél az elhunytról, akkor elvonja a gyászoló figyelmét bánatáról, az nem ismeri a szenvedés lélektanát. A közömbös dolgokról való csevegés sokkal kevésbé vigasztaló, sokkal fájdalmasabb a gyászoló számára, mint a halottra való emlékezés.
* A sivá hetében a gyászolóktól az együttérzés hagyományos szavaival szokás elbúcsúzni: Hámákom jönáchém etchem bötoch sár ávélé Cion viJrusálájim („Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért!”)
* Ezenkívül semmit nem kell mondani, de ha a látogató úgy érzi, hogy a gyászolóknak jólesnék még néhány vigasztaló vagy reménykeltő szó — és megtalálja a megfelelő szavakat –, ezeket is hozzáteheti.
* A szülőjét gyászoló fiú a temetés napjától kezdve tizenegy hónapon keresztül mindennap köteles a napi istentiszteleten elmondani a Káddis imát. Ezzel tiszteli meg halott szülőjét.
* A Káddis elmondásához minján, tíz felnőtt férfiból álló gyülekezet szükséges. Aki egyedül imádkozik, nem mondhat Káddist.
* A Káddist állva, összezárt lábbal, tiszteletteljes tartással kell mondani. Vannak gyülekezetek, ahol egy ember mond Káddist a többi gyászoló helyett is, a legtöbb helyütt azonban az összes gyászoló kórusban mondja. Az imára a gyülekezet többi tagja így válaszol:Jehé semé rábá mevorách leolám ulálméj álmájá! („Áldassék nagy Neve örökkön-örökké!”), majd „Ámén!-t” mond.
* A Káddis nem héber, hanem arámi nyelvű ima. Az emberek többsége ezt a nyelvet beszélte, így a tanulatlanok is értették az ima szavait.
Szövege a következő:
Jitgádál v jitkádás s’mé rábá b’álmá di v’rá chiruté; v’jámlich málchuté* b’chájéjchon uvjoméichon uvchájéj d’chol bét Jiszráél, báágálá uviz’mán káriv, v’imru ámén.
Jihé s’mé rábá m’vorách l’olám ul’álméj álmájá.
Jitbárách v’jistábách v’jitpáár v’jitromám v’jitnászé v’jithádár v’jitále v’jithálál s’mé d’kudsá b’rich hu, l’élá min kol bir’chátá v’sirátá, tusb’chátá v’nechemátá, dáámirán b’álmá, v’imru ámén.
J’hé s’lámá rábá min s’májá, v’chájim álénu v’ál kol Jiszráél, v’imru ámén.
Osze sálom bimromáv, hu jáásze sálom álénu v’ál kol Jiszráél, v’imru ámén.
*A nuszách szfárdban — a szfárd liturgiában — hozzáteszik:
„Magasztaltassék és szenteltessék meg nagy Neve a világban, amelyet akarata szerint Ő teremtett. Alapítsa meg birodalmát életedben és idődben, Izrael egész házának életében, mihamarabb, nemsokára; s mondjuk: Ámen!
Legyen áldott nagy Neve örökkön-örökké!
Legyen áldott, dicsért, magasztalt, fennkölt, dicshimnuszba foglalt, becses, rajongott és dicsőített az Egyetlen Szent Neve, áldassék, kivel nem ér fel semmi áldás, himnusz, dicsének és dal a világon; s mondjuk: Ámen!
Áradjon béke az égből életünkre és egész Izraelra, s mondjuk: Ámen!
Ki békét teremt az egekben, hozzon békét ránk és egész Izraelre, s mondjuk: Ámen!”
* Megengedett, sőt dicséretes, hogy a tizenharmadik évét — vallási nagykorúságát — be nem töltött fiú is mondjon Káddist elhunyt szülőjéért.
* Ha az elhunytnak nincs fia, a gyülekezetnek egy jámbor tagja szokott érte Káddist mondani. Az élőnek azonban nem szabad másra hárítania ezt. Az élőnek kötelessége az elhunyt lelke számára érdemeket szerezni, és ezt nem teljesítheti helyettes útján. Inkább a fiú mondjon naponta egyszer Káddist, mintsem egy idegen akár százszor is.
* A lélek érdemeit növeli, ha az istentisztelet alkalmával a gyászoló előimádkozik, és aKáddis elmondásán kívül a Misná-tanulásban is részt vesz.
* Szabad a szülőkön kívül más rokonokért is Káddist mondani, de nem helyénvaló akkor, ha a gyászoló szülei élnek.
* A hátramaradott gyermekek igaz, jó cselekedetekkel teljes, Isten iránt elkötelezett életmódjától függ, hogy elhunyt szüleik Isten kegyelmében részesülnek-e, emlékük becses marad-e. A szülők életének megítélésekor sokat nyom a latban, hogy milyen példát követnek gyermekeik. A gyermekek élete tehát bizonyítékul szolgál a szülők földi éveinek értékelésében.
* A Zohár így mondja: „Ha a fiú görbe úton jár, szégyent és megvetést hoz apja fejére. Ha az egyenes utat követi, és tettei becsületesek, dicsőséget szerez apjának nemcsak az emberek világában, hanem Isten eljövendő világában is.”
A sírkőállítás
* A zsidóságnak az ősatyák idejéből eredő szokása sírkövet állítani az elhunytak sírjára, az irántuk érzett tisztelet jeléül, emlékük megőrzésére és végső pihenőhelyük megóvására.
* Van olyan közösség, amelyben csak a temetés után egy évvel szoktak sírkövet állítani. Ennek egyik oka az, hogy az első évben a gyászolók amúgy is naponta megemlékeznek az elhunytról, ezért nincs szükség sírkőre. A sírkőállítás idejére vonatkozóan nincsenek szabályok: a vallás szempontjából az a helyes, ha a lehető leghamarabb megtörténik. Izraelban általában a harmincnapos gyászidő, a slosim után azonnal intézkednek a sírkőállításról.
* Különbséget kell tenni a sírkőállítás ősi kötelezettsége és a sírkőavatásistentisztelettel kísért szertartása között. Az avatási szertartást nem szabályozza sem rituális, sem halachikus törvény, és az újabb korban alakult ki szokása. Ezek az istentiszteletek is a kegyelet lerovásának alkalmai, de a vallás szerint nem kötelező hivatalos avatási szertartást rendezni. A család a sírkő felállításával és a sír látogatásával eleget tett vallási kötelezettségének.
* A halálozási évfordulót jiddis szóval járcejtnak nevezik, és a zsidó naptár szerint tartják számon. A járcejt a halálozás napjának évfordulója. Ha a temetés három vagy több nappal később történt, az első járcejtot a temetés évfordulóján tartják.
* A hátramaradott fiúnak az évforduló napján Káddist kell mondania. Ha lehet, ő legyen az előimádkozó, és úgy intézze, hogy szólítsák a Tórához.
* Szokás emléklángot gyújtani az évforduló előestéjén, amely huszonnégy órán át ég. Ezt a Példabeszédek 20:27. szakaszában megjelenő gondolat alapján teszik: „Az ember lelke az Örökkévalótól kapott mécses…” A gyertyaláng helyett szabad elektromos örökmécsest használni.
* Az évforduló napja különösen alkalmas jótékonykodásra és adományozásra.
Külön szabályok a kohén számára
* A kohénnak, a papi törzs leszármazottjának, tilos halottal érintkeznie. Ez a tilalom nemcsak a fizikai kontaktusra vonatkozik: tilos a halottal egy helyiségben tartózkodnia, függetlenül a helyiség méreteitől. Ha a szobából vagy teremből nyílás, ajtó vagy átjáró vezet egy másik helyiségbe, a tilalom az összes, egymással összeköthető helyiségre érvényes.
* Ha a holttestet kivitték a szobából vagy az épületből, a kohén beléphet, mert a „tisztátalanság szelleme” a testtel együtt már eltávozott.
* A kohén a szabadban sem mehet négy ámotnál — körülbelül 180 cm-nél — közelebb sírhoz. A temetési menettől azonban nem kell négy tefáchimnál — körülbelül 38 cm-nél — távolabb tartania magát.
* Megengedett a kohén számára, sőt vallási kötelessége, hogy rokonainak hét kategóriájával „megszentségtelenítse” magát: feleségével, apjával, anyjával, fiával, lányával, fivérével és hajadon testvérével; ezeknek temetéséről intézkedhet, abban segédkezhet, azon részt vehet.
* A „megszentségtelenítés” tilalma a kohén családokban csak a férfiakra vonatkozik, a kohén feleségére és lányára nem.
Miért nincs zsidó „tetszhalott”?
Miből áll egy zsidó temetés? Elsősorban abból, hogy langyos vízzel kívül-belül alaposan megmossák a halottat. Ez nagy micvának számít, és minden valamirevaló zsidó közösségben a közösség tiszteletben álló férfiai végzik: nem bérmunkások, és nem is nem zsidók. Ezt a műveletet magyar zsidóul „miszászekolásnak” hívják, a héber mitászék, „foglalatoskodik”, „foglalkozik” elferdítésével. A halott körmeit is gondosan kitisztítják. Dr. Kálmán Ödön több mint ötven évvel ezelőtt kiadott szakkönyve, A rabbi könyve büszkén közli: „A körömtisztításról megjegyzik a szakkörök, hogy ennek következménye, hogy a zsidóságban alig fordul elő tetszhalott eltemetése.”
A közvetlen hozzátartozók ruhájának megszaggatása ősi zsidó szokás, a gyászt fejezi ki. Aki ettől viszolyog, az semmibe veszi a hagyományt, és nem adja meg halottjának az illőzsidó tiszteletet. A hangsúly a „zsidón” van, hiszen egy zsidó ember haláláról és temetéséről van szó. (NK)
Marc Chagall: Temetőkapuk
Egy „égető” probléma
A halottégetést nemcsak a zsidó vallási törvény, a háláchá, hanem a jó ízlés is tiltja. Ennek a pogány szokásnak zsidó átvétele nem egyéb, mint egy nem zsidó, velejéig felháborító és undorító gyakorlat majmolása. Magyarországon a kommunista rendszer propagálta a hamvasztást, hogy ezzel is csökkentse a vallás, az egyházak befolyását a népre.
Nekünk, zsidóknak, Auschwitz után, ahol milliókat égettek el, még vitatéma sem lehet ez a zsidótlan és ízléstelen gyakorlat, hiszen évezredeken keresztül nagy önfeláldozással mindent megtettünk, hogy az elhunyt zsidók kéver Jiszráélt, vagyis zsidó temetést kaphassanak. Ez elkülönített zsidó temetőt jelent, a zsidó törvények és szokások szerint az anyaföldbe való eltemetést. Amikor nem így temetik el, vagy Isten őrizz, elégetik az elhunytat, akkor a hozzátartozóknak nem kell sivát (gyászhetet) tartaniuk, mert ez a barbár szokás semmissé teszi a zsidó gyász előírásait.
Talán fölösleges mondani, hogy a zsidó törvények tiltják a halott cicomázását, kifestését, nyakkendős-elegáns ünneplő ruhába öltöztetését, ezeket az Amerikából Európába is betüremlő primitív szokásokat. Előírás a tálit kitli — a fehér halotti ruha –, az alapos mosdatás és a minél hamarabbi eltemetés. A temetést csak akkor szabad elhalasztani — legfeljebb egy nappal –, ha közeli hozzátartozó érkezésére várnak. Különben a halotttisztelete megköveteli, hogy mielőbb, lehetőség szerint még aznap, temessék el. Izraelben az elesett katonák kivételével mindenkit koporsó nélkül temetnek, és Jeruzsálemben nem hagyják a halottat éjszakára temetetlenül. Ez azt jelenti, hogy szombat vagy ünnep kimenetele után akár éjjel is temetnek.
Zsidó nem lesz öngyilkos!
A zsidóság ellenzi és tiltja az öngyilkosságot. Az életet Isten adja, és csakis Ő veheti el. A bibliai Jób, mikor hírül vette, hogy fiai és lányai meghaltak, „felállt, megszaggatta köntösét és megnyírta fejét, majd azt mondta: ť…Az Örökkévaló adta és az Örökkévaló vette el, áldott legyen az Ő neve!” (Jób 1:20–21). Egyébként is sok gyászszokást tanultak bölcseink a Jób könyvében írottakból.
Az öngyilkost a temető árkába szokták temetni, hacsak nem nyilvánvaló, hogy megbánta tettét, és halála előtt megtért. Chátám Szofér döntvénye szerint a halála előtti pillanatokban szinte minden öngyilkos megbánja, amit tett és így rendesen eltemethető.
Öngyilkosságnak számít az is, ha a beteg sietteti a halálát, nem veszi be a gyógyszereket, vagy megpróbálja befolyásolni az orvost, hogy vessen véget az életének.
a vallási szaktekintélyek között Izraelben is nagy halachikus viták folynak arról, hogy melyik pillanatban áll be a halál: amikor a szív megáll, vagy amikor az agy megszűnik működni. Ezt azért kell feltétlenül tisztázni, mert ha a halál beállta előtt ültetnek át egy testrészt vagy szervet egy beteg testébe, az közönséges gyilkosságnak minősül.
Az exhumálást, illetve a halottak fölösleges bolygatását is ellenzi a zsidó vallás, és csak abban az esetben engedi meg, ha a halottat Erec Jiszráélba akarják vinni. (NK)
Chászidok zarándokolnak a nagy cádikok sírjához
Az ősök sírja a Machpéla-barlangban, Hebronban
Megjelent: Egység Magazin 5. évfolyam 21. szám – 2014. július 29.