* A kádis elmondásának szabályai
* Mi söbérách: minden alkalomra való ima
Hogyan viselkedjünk?
Minden zsidó bátran beléphet bármely zsinagógába. Mégha átutazó idegenek is lennénk valahol, a város zsinagógája legalább annyira a miénk is, mint az ottlakóké. Tudnunk kell, hogy zsidóként a világ bármely zsinagógáját magunkénak érezhetjük, ahol szívesen látnak.
A zsinagógában illendő öltözet
Férfi nem léphet be a zsinagógába fejfedő nélkül. Erre a célra bármilyen kalap vagy sapka megfelel. A legtöbb helyen kipá-t kápedli-tvagy jármulké-t (fejfedő; téves és pejorativ kifejezézsel „sábeszdekli”) viselnek, mivel kényelmes és könnyű. A legtöbb zsinagógában a bejárat mellett találhatunk ilyen fejfedőt, amely azok számára van odakészítve, akik esetleg enélkül érkeztek. Maga a kipá nem bír különösebb vallási jelentőséggel, ám a fejfedő viselete, különösen megszentelt helyen és az imák mondása közben, az Isten iránti tisztelet kifejezésének ősi zsidó formája. Bölcseink azt mondták: „Takard be fejedet, hogy az Isten iránti tisztelet megszálljon”. (Talmud, Sábát 156b.)
A nők csak akkor fedik be fejüket, ha férjnél vannak. Egy nő semmiképpen sem léphet a zsinagógába ujjatlan, elől vagy hátul merészen kivágott ruhában, miniszoknyában vagy nadrágban. A legújabb divathoz alkalmazkodó öltözet lehet hogy alkalmas egy nagyobbszabású társadalmi eseményre, de nem felel meg egy zsidónak. Viseletünket a jó ízlés és józan eszünk szabja meg. Általános szabályként a szerény öltözet mindig megfelelő.
A fent elmondottak minden alkalomra érvényesek, mind a hétköznapokra, mind a szombatra és az ünnepnapokra. Szombaton és az ünnepnapokon azonban tekintetbe kell vennünk azt a hagyományos zsidó törvényt, amely előírja, hogy a szombat tiszteletére felékítsük magunkat (Sábát 113a.) Míg a földműves vagy munkás mindennap viselt munkaruhája bizonyára elfogadható a zsinagógában való viseletre hétköznap – nem kielégítő szombaton és az ünnepnapokon.
Ne dohányozzunk (még hétköznap se), ne legyen szánkban rágógumi, és általában ne viselkedjünk illetlen módon. Az a viselkedésmód, amely tiszteletlennek tűnhet a királyi méltóságok jelenlétében, még kevésbé helyénvaló a Királyok Királyának (ahogy az Örökkévalót nevezük) színe előtt.
Az ülőhely kiválasztása
A nők külön női karzaton űlnek a templomban.
Bármely üres helyet elfoglalhatjuk, kivéve a nagy ünnepeken, amikor az ülőhelyek egy részét, a helyi hívők számára tartják fenn.
Azok a hívők, akik ugyanazt a zsinagógát keresik fel rendszeresen, általában ugyanoda ülnek. Éppen ezért, ha leültünk valahova, ám úgy érezzük, hogy valaki, aki utánunk érkezett, oda-odapillant helyünkre, ne restelljük megkérdezni, vajon véletlenül nem az ő helyét foglaltuk-e el, és mindenképpen ajánljuk fel, hogy máshová ülünk. Ezt az ajánlatunkat azonban minden bizonnyal elutasítják majd.
A legfontosabb, amire ügyelnünk kell, amikor a megfelelő testtartást felvesszük ima közben, hogy ezt a lehető legtermészetesebb módon tegyük. Amennyiben a gyülekezet hirtelen feláll vagy leül, és azt tapasztaljuk, hogy a többiekétől eltérő testtartást vettünk fel, ne tegyünk hirtelen mozdulatot. Egyszerűen változtassuk meg testtartásunkat. Észrevesszük majd, hogy a tapasztaltabb hívő, aki imáiban máshol tart, mint a gyülekezet többi tagja, nem habozik felállni, amikor a többiek ülnek.
A zsidó imarend szerint felállunk, amikor Istent közvetlenül szólítjuk, vagy olyan imát mondunk, melyben nevét megszenteljük, vagy amelynek valamilyen különleges jelentősége van. Tiszteletünket azzal is kifejezzük, hogy felállunk, amikor a frigyszekrény nyitva van és akkor is, amikor a Tóra-tekercseket körbeviszik a zsinagógában.
Mivel a teljes imarend számos előzetes és bevezető szakaszt is tartalmaz, melynek során az előimádkozóra, illetve a Tóra felolvasóra figyelünk, általában megengedett, hogy az istentisztelet nagyobb részét ülve töltsük. A Sömá imát is ülve mondjuk el.
Mindenkinek állnia kell
* amikor Báruch Söámárt, Sömone Eszrét mondunk,
* amikor a ködusá-t mondják az ámidá ismétlésekor,
* amikor a frigyszekrény nyitva van,
* amikor a Tórat kiveszik a frigyszekrényből.
A meghajlás ritka a zsidó imarendben. Négyszer hajolunk meg az Ámidá(Sömone eszré) elmondása közben; egyszer az Álénu záró ima elmondása közben, és egyszer, amikor az előimádkozó a Borchu-t mondja. Az utóbbi három esetben a derék egyszerű meghajlítása is elegendő.
Az ámidá közben szükséges megfelelő meghajlást a következőképpen tegyük: a báruch mondásakor hajlítsuk be kissé térdünket, az átá szónál pedig hajoljunk meg derékből. Az Ádo-náj kimondásakor pedig ismét álljunk egyenesen.
Ha valakinek nehezére esik a meghajlás végrehajtása az előírt módon, elegendő ha meghajtja fejét vagy kissé előredől.
A valaha gyakori testhelyzet, a leborulás, napjainkban meglehetősen ritka. A térdepelés szinte teljesen hiányzik a zsidó imarendből, kivéve amikor a leborulás részeként tesszük. Jelenleg csupán a nagy ünnepek idején borulunk le, Rós Hásánánapján egyszer, és Jom Kipur napján négyszer. Ezeken az napokon akkor teszünk így, amikor a Muszáf Ámidá ismétlésekor elmondjuk az Álénu-t, illetve JomKipurkor az ávodá (a Szentélyben tartott istenszolgálat leírása) alatt háromszor.
A hajlongás talán a legelterjedtebb és leginkább a zsidó imarendhez társított mozdulatok egyike, annak ellenére, hogy a zsidó törvények ezt nem írják elő, s még csak nem is általában javasolt szokás. Vannak, akik csak kissé hajlonganak imáik elmondása közben, míg mások testük gyors és szinte túlzott mozgásával teszik ugyanezt. S megint mások, köztük nagy és jámbor zsidók, szinte mozdulatlanul imádkoznak.
Ábudráhám szerint a hajlongás a Zsoltárok egyik verssorát idézi: „Minden testrészem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint Te, Örökkévaló” (Zsoltárok35:1.)
A chászidizmus megalapítója, rabbi Jiszráél Báál Sém Tov (1698–1760) úgy vélte, hogy megértéssel kell fogadnunk a túlzott hajlongást. „Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyolódunk akár rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyolódnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hiszen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből próbál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imáira összpontosítsa gondolatait.”
A háláchá szerint a hajlongás szokása attól függ, hogy mennyire befolyásolja az imák elmondását. Sokak számára a hajlongás segít a figyelem összpontosításában, míg másokat zavar, mivel elvonja figyelmüket. Bármi, ami segít az imákra való koncentrálásban, megengedett (Sulchán Áruch, Orách Cháim48.).
Az imakönyvben (szidur) való kiigazodás semmivel sem nehezebb más könyvben való eligazodásnál. Először is tudnunk kell, mit keresünk. A könyv általában tartalmaz egy tartalomjegyzéket amely, útmutatással szolgál a keresett részt illetően. Meg kell ismerkednünk az oldalak tetején olvasható héber fejszöveggel és rá kell szoktatnunk magunkat arra, hogy rá-rápillantsunk, hiszen ez mutatja, hogy melyik imarend, s annak mely része található azon az oldalon. Amikor az imakönyvet lapozgatjuk, ezek a fejszövegek állandó útmutatásul szolgálnak.
Az imakönyv első részében a hétköznapi istentiszteletek rendjét találjuk:
* מנחה לחול Minchá – hétköznapi délutáni istentisztelet.
* ערבית לחול Árvit – hétköznapi esti istentisztelet.
Az imakönyv következő része a szombati istentiszteletek rendjét tartalmazza, általában a következő sorrendben:
* קבלת שבתKábálát sábát – a szombat köszöntése.
* ערבית לשבת וליום טוב A szombat és az ünnepek esti imarendje.
* שחרית לשבת וליום טוב A szombat és az ünnepek reggeli imarendje.
A szombati gyertyákra mondott áldást általában a szombati imarendet tartalmazó rész elején találjuk. A szombati kidus áldást és a szombati dalokot (zömirot), pedig az esti és a reggeli imarend után találhatók. A legtöbb imakönyv magába foglal egy teljes Misná traktátust, a Pirké Ávot-ot („Az Atyák bölcs tanitásai”), amely a szombat délutáni imarend után következik.
Az imakönyv harmadik nagy egysége, amely a szombati imarend leírása után következik, azokat az imákat tartalmazza, amelyek csak az ünnepeken hangzanak el. Ezek a következőek:
* הלל Hálél, dicsőitő zsoltárok
* מוסף לראש חודש Muszáf (kiegészítő) Ámidá Ros Chodes (újhold) napjára
* מוסף לשלוש רגלים Muszáf (kiegészítő) Ámidá az ünnepekre
A Muszáf Ámidá előtt vagy után találjuk azokat az imákat, melyeket kizárólag az ünnepeken mondunk: az ünnepnapokon mondott kidus, a Kohánita Áldás, a Szukkot ünnepi áldás (a luláv-ra és a hosánot szertartás során mondott áldás), a harmatért és esőért könyörgő imák, a Szimchát Torá imarendje, a Mázkiremlékező istentisztelet, és az Ómer számláláshoz kapcsolódó imák és áldások.
A nuszách nem csupán az istentisztelet zenei motívumaira vonatkozik, hanem az egyes gyülekezetek vagy zsinagógák által követett imarendre, azaz az imák elmondásának sorrendjére és azok szavaira is. A két legfontosabb ritus azaskenáz nuszách (amely a közép-, kelet- és nyugat-európai zsidók és leszármazottaik körében terjedt el), illetve a szefárd nuszách (amelyet a spanyolországi zsidók Észak-Afrikában és a közel-keleti országokban letelepedett leszármazottaik követnek).
A kelet-európai askenázi zsidóság chászid közösségei átvették a szefárd hagyomány egyes elemeit, s így a szefárd zsidóság által követett ritus némileg eltérő szefárd nuszách fellelhető az askenázi zsidók között is. A szefárd nuszáchegyik változata, melyet a lubavicsi chászidok követnek, a nuszách háÁri, amely a 16. századi cfáti kabbalista, Jichák Luria rabbi (Ári) rendelkezései alapján alakult ki.
Vannak más, kevésbé ismert liturgiák is, mint például az ősi jemeni közösség által követett nuszách Témán.
Napjainkban az ima nuszách-ja szinte alig kapcsolódik a héber kiejtés (hávárá) két változatához, a szefárd és az askenázi kiejtéshez. Gyakran megesik, hogy a szefárd nuszách imarendjét követő gyülekezet az askenázi hávárá-t használja (például a diaszpóra chászid csoportjai), míg az askenáz nuszách-t követők a szefárd hávárá szerint mondják imáikat (például az askenázi eredetű izraeliek).
Imáink nyelve: a héber?
Jogos kérdésként merülhet fel azokban, akik nem tudnak héberül, hogy hogyan törekedjünk áhítatra imáink elmondása közben, ha nem ismerjük, nem értjük a szavak jelentését? Hiszen a zsidó törvények külön hangsúlyozzák, hogy mennyire fontos az imák szavainak megértése. Bölcseink maguk úgy rendelkeztek, hogy néhány imát, mint a Kádis-t, a nép által beszélt arámi nyelven mondják, hiszen sokan nem értették a héber szavakat (Bráchot 3a.) Noha a zsidó imák elmondásának kívánatos nyelve a héber, nem kell feltétlenül héberül imádkoznunk. A Háláchá úgy rendelkezik, hogy bármilyen nyelven amelyet értünk elmondhatjuk az előirt imákat (Sulchán Áruch Orách Cháim 101:4.)
Ámi fontos, hogy maga a gyülekezet kollektívan héberül imádkozzon (OráchCháim 101. Misná Brurá 13.)
Noha a zsidó ima nem meditáció, és a szavakat ki kell ejteni, az imádkozás nem csupán szavakból áll. Az imához bizonyos hangulat, bizonyos érzelem szükségeltetik. Így eshetett meg az, hogy jámbor őseink hosszú időt töltöttek csupán azzal, hogy az ima spirituális hangulatát elérjék. Ha olyan imát mondunk, amelynek szavait nem értjük teljeséggel, ám szívünk alázatos Isten előtt, és gondolatainkat a Mennybéli Atya felé irányítjuk, megértésre talál szándékunk, s aligha lesznek imáink másokénál alábbvalóak.
A héber ámén szót a világ szinte valamennyi nyelve átvette és az egyik legismertebb szóvá vált. Ez az egyik legősibb szavunk, melynek eredetét a Tórában találjuk, ahol az egyetértés kifejezése. 5Mózes könyvében (27:16–26.) olvashatjuk a leviták kijelentéseit, melyre a nép így felelt: „Ámén”.
Amikor kiejtjük az ámén szót, kinyilvánítjuk egyetértésünket az elhangzottakkal, és kifejezzük abbéli meggyőződésünket, hogy amit hallottunk, igaz. Elismerjük azonosulásunkat az imával vagy az áldással, mintha mi magunk mondtuk volna. Amikor az ámén áldást vagy könyörgő imát követően hangzik el, jelentése: „úgy legyen”.
A Talmud bölcsei nagy jelentőséget tulajdonítottak e szónak. Chániná rabbi hangsúlyozta, hogy az ámén szót alkotó három betű az Él Melech Neemán (Isten Hűséges Király) szavakat jelképezi, és ilyeténképpen az ámén kimondása az Isteni Királyság fennhatóságának elismerése (Sábát 119b.)
A háláchá úgy rendelkezik, hogy valahányszor azt halljuk, hogy valakai áldást mond, ámén-t kell mondanunk az áldás befejezése után (Orách Cháim 215:2., 124:6.)
Báruch hu, uváruch sömo
Az ámén nem az egyetlen felelet, amelyet a gyülekezet mond a zsidó imákban. A báruch hu, uváruch sömo („áldott legyen Ő s legyen áldott Neve”) egy másik lehetséges válasz. Ez a helyes felelet, amikor Isten nevét halljuk egy-egy áldás elején (Báruch átá Ádo-náj) (Orách Cháim 124:5.)
Nem felelünk a báruch hu, uváruch sömó szavakkal ima közben mivel ez félbeszakítaná azt, csak az Ámidá ismétlésékor.
Még az olyan egyszerű válasz esetében is, mint az ámén, figyelembe kell vennünk bizonyos szabályokat:
* Nem mondhatunk ámén-t arra az áldásra, amit magunk mondunk el. Ez alól egyetlen kivétel van: az étkezés utáni áldás harmadik áldása (birkát hámázon). Más imák, például a Kádis, a mi sebérách, az Él málé ráchámim és a hónapra mondott áldás esetében az, aki az imát elmondja gyakran mond ámén-t, nem válaszként, hanem azért, hogy felszólítsa az imát hallgatókat: vöimru ámén (és mondjátok rá: ámén).
* Ha olyan imát mondunk, amelyet nem lehet félbeszakítani, nem mondhatunk ámén-t.
* Ámén-t csak azután mondunk, hogy az áldást befejeztük. Az áldás utolsó szótagját nem nyelheti el a válasz (Orách Cháim 124:8.)
* Napjaink rabbijai úgy rendelkeztek, hogy akkor is ámén-t kell mondanunk, ha az áldást élő televíziós adás vagy rádiós közvetítés során halljuk.
* A kádis sohasem mondható el önmagunkban. Csak a minján jelenlétében elhangzó zsoltár vagy ima után mondható el. (Sulchán Áruch Orách Cháim 54:3., Römá).
* Az, aki mondja a kádis-t, minding áll. A többi jelenlévő a helyi gyülekezet szokásának megfelelően áll, vagy ül.
* A gyászoló kádis-t tizenharmadik évét (bár micvá) be nem töltött fiúgyermek is mondhatja, ha egyik szülőjét elvesztette.
* A gyászoló kádis-t tizenegy, a héber naptárnak megfelelő hónapon át kell mondani. Ezt a halál napjától számítjuk. Ez a szökőévekre is érvényes, amikor a zsidó naptár tizenhárom hónapot tartalmaz. Jahrzeitkor szintén elmondjuk.
* Kádis-t nemcsak szüleinkért, hanem más rokonainkért is mondhatunk. Egy apa elmondhatja elhúnyt gyermekéért, a testvérek is elmondhatják egymásért, a vő elmondhatja anyósáért s apósáért. Illő, hogy az örökbefogadott fiúgyermek az őt felnevelő nevelőszülei után kádis-t mondjon.
Ki lehet előimádkozó?
A közösségi imát irányító férfit söliách cibur-nak (a gyülekezet küldöttének) nevezték. Az idők folyamán ezt az előimádkozót különféle nevekkel illették: sác (asöliách cibur héber betűszava), báál tfilá (az ima mestere), illetve cházán (kántor). Az utóbbi elnevezést napjainkban azokra használják, akik hivatásos söliách cibur-ként szolgálnak. A „gyülekezet küldötte” azonban nem feltétlenül hivatásos kántor vagy rabbi. A gyülekezet bármely felnőtt férfi tagja betöltheti ezt a tisztet. A „küldött” nem közvetít a gyülekezet és Isten között, csupán a közösség által meghatalmazott személy, aki megbízásukból elmondja az imákat (Bráchot 34b.) Az istentisztelet folyamán szerepe annyi, hogy bizonyos pontokon megadja a végszót és ezáltal összehangolja a gyülekezet imáit, és megadja azt a ritmust, melyet a többiek követhetnek.
A csók a szeretet egyetemes jele, kifejezése, nem csupán férfi és nő, szülők és gyermekeik között, hanem a rituális tárgyak és az azokkal összefüggő vallási kötelezettségek esetében is.
Vallási törvényeink nem írják elő, hogy a rituális vagy szent tárgyat csókkal kell illetnünk. Ez csak az évszázadok során kifejlődött szokások erejét mutatja. A zsidóknál a csók különböző formái a vallási odaadás kifejezésévé válttak az alább felsorolt esetekben:
* A táliszt megcsókoljuk, mielőtt magunkra öltenénk.
* A tefilint megcsókoljuk, amikor kiemeljük tokjából és mielőtt visszahelyeznénk.
* A ciciszeket megcsókoljuk a Báruch söámár elmondása után és a Sömáelmondása közben.
* Az ajtófélfán lévő mezuzá-t szokás megcsókolni ha ki- vagy belépünk a házba. Ezt úgy tesszük, hogy a mezuzá-t megérintjük ujjunkkal, majd megcsókoljuk azokat az ujjakat, amelyekkel megérintettük.
* A Tórát is csókkal illetjük, amikor körbeviszik a zsinagógán. Ez esetben is ujjjainkkal megérintjük a Tóra köntösét és ujjainkat csókoljuk meg. Néhányan a tálisz szegélyével érintik meg a Tórát, s a táliszt csókolják meg.
* A Tórát olyankor is megcsókoljuk, mielőtt áldást mondanánk rá. Ilyenkor a tálisz szegélyével érintjük meg a tekercset, majd megcsókoljuk a táliszt. Sokan a táliszt azokra a szavakra helyezik, ahol a hetiszakaszat éppen olvasni kezdik.
A Tóra-tekercset semmiképpen sem érinthetjük meg puszta kezünkkel; ennek tiltását bölcseink külön rendeletben szabályozták (Sábát 14a., Orách Cháim147:1.)
* Mielőtt kinyitnánk a frigyszekrényt, vagy becsuknánk a Tóra-tekercsek visszahelyezése után, megcsókoljuk függönyét (párochet).
* Az imakönyvet és a Chumást (Mózes Öt Könyve) megcsókoljuk, mielőtt elraknánk őket. Ezeket a szent könyveket akkor is megcsókoljuk, ha véletlenül leejtenénk őket.
A tálisz, más néven imakendő (imasál), egy négyszögletes ruhadarab, melynek szegélyeihez ún. szemlélőrojtokat (cicisz-eket) erősítettek. Ezek adják e ruhadarab vallási jelentőségét. A ciciszeket azért erősítik a szegélyekhez, hogy emlékeztessen Isten parancsolataira. Ez megfelel annak a bibliai szakasznak, amelyet 4Mózes könyvében (15:37–41.) olvashatunk, és amely egyben a Sömáima harmadik szakasza is.
* A táliszt minden zsidó férfi köteles felölteni a reggeli imák alatt, szombaton és hétköznap (kivéve Tisá böÁv napján). A táliszt nem viselik a délutáni vagy az esti istentisztelet alatt, kivéve a délutáni imát Tisá böÁv napján és Jom Kipurelőestéjén.
* Ha saját tálisz nélkül lépünk be a zsinagógába, nézzük meg, talán van felesleges, általunk igénybevehető darab. Ha igen, vegyük el és az istentisztelet után adjuk vissza.
* Ha olyan zsinagógában találjuk magunkat, ahol azt látjuk, hogy fiatal férfiak tálisz nélkül imádkoznak, bizton feltételezhetjük, hogy nőtlenek. A legtöbbáskenáz közösségben az a szokás, hogy a fiatal férfiak csak az esküvőjük után öltenek először táliszt. Ám akit felhívnak a Tórához, vagy felkérik, hogy vezesse le az istentiszteletet, felölti a táliszt.
* A táliszt nem hagyhatjuk magunkon, ha az illemhelyet használjuk. Amennyiben az illemhelyet igénybe kell vennünk az istentisztelet alatt, a táliszt le kell vetnünk, és az illemhelyen kívül kell hagynunk.
A hagyomány Mózesnek tulajdonítja azt a szokást, hogy szombaton, ünnepnapokon és Ros Chodes napján a Tóra egy-egy részét nyilvánosan felolvassák (Jeruzsálemi Talmud, Mögilá 4:1.)
A Tóra rendszeres felolvasása szombatonként a felnőtt zsidók számára művelődést is jelentett, hiszen a Tórát nem egyszerűen felolvasták, hanem magyarázták is.
Amikor a hébert már nem beszélték a zsidó nép tömegei – a babilóni fogságból való visszatérés után, amikor a köznyelv az arámi volt – tolmács-fordítót, ún. meturgemán-t alkalmaztak, aki mondatról mondatra fordította az elhangzott szöveget. Még később, a talmudi korban, szokássá vált, hogy a rabbik hosszas magyarázatokat fűztek egy-egy szövegrészhez, melyben az elhangzottakat értelmezték.
A Talmud szerint Ezra, az írnok honosította meg azt a szokást, hogy hétfőn és csütörtökön, valamint szombat délután is felolvassák a Tóra egy-egy szakaszát(Bává Kámá 82a.)
A Talmudban megmagyarázza a két hétközbeni felolvasás szellemi hátterét. Bölcseink a vizet a Tórához hasonlitották. Ami a víz a testnek – az élet, a felüdülés forrása –, ugyanaz a Tóra a léleknek. Mikor Ézsaiás próféta így szólt: „Mindnyájan, kik szomjúhoztok, menjetek vízért” (Jesájá 55:1.), szavait nem szó szerint kell értenünk, hanem képletesen. Azokhoz szólt, akik a lélek után sóvárognak, mondván, hogy szomjukat a Tóra vizével csillapíthatják.
Bölcseink az Tórának azt a részét, amelyben arról olvashatunk, hogy a zsidók megfáradtak a sivatagban, mivel „három napon át mentek… és nem leltek vízre” (2Mózes 15:22.), világos tanulságnak tartották. A fáradtság, magyarázták, abból adódott, hogy már három napig nélkülözték a Tóra lelket fenntartó erejét. Bölcseink szerint ez az oka annak, hogy a Tórát a szombaton kívűl még hétfőn és csütörtökön is fel kell olvasni. Ez a rendelkezés biztosította, hogy ne teljen el három nap a Tóra nyilvános felolvasása által biztosított lelki támasz nélkül.
Szombat délután, hétfő és csütörtök reggel, és a rákövetkező szombat reggelén a Tóra felolvasását ott kell folytatni, ahol a megelőző szombat reggelen abbahagyták (Megilá 31b.)
A babilóniai zsidóság körében a Tórát ötvennégy részre (ún. párásijot-ra) osztották, a szökőévben lévő hetek számának megfelelően; később ez a szám vált a háláchikus normává a zsidóság egészének körében. Azokban az években, amelyekben csak ötven hét van, bizonyos szombatokon két egymás után következő részt olvasnak fel, hogy Mózes öt könyvének felolvasását az éves ciklus leteltével befejezzék. A Sömini Áceret második napjára eső Szimchát Tóraünnepnek ez az eredete.
A Tóra felolvasásának folyamatosságát csakis az szakíthatja meg, ha egy ünnep szombatra esik. Ebben az esetben az arra az ünnepre rendelt szakasz elsőbbséget élvez a hetiszakasszal szemben.
Mit tegyünk ha felhívnak a Tórához?
A Tórára mondandó áldás megtiszteltetését álijá-nak hívják, ami annyit jelent: „felmenetel”, mivel arra utal, hogy az ebben a megtiszteltetésben részesülő személy fellép a bimá-ra, ahol a Tórát olvassák.
Számos olyan alkalom adódik, amikor valaki elnyerheti az álijá-hoz való jogot. Ezek az alkalmak, amelyeket ez a megtiszteltetés még jelentőségteljesebbé tesz, a következők: amikor a fiúgyermek betölti tizenharmadik évét (bár-micvá),mielőtt a férfiember megházasodik (aufruf – ez a jiddis eredetű szó is azt jelenti: „felhívás, felszólitás” [a Tórához]), amikor a leánygyermeknek nevet adunk, ajahrzeit (a szülő halálának évfordulója) előtti szombat. Kérhetünk álijá-t a születésnap, egy évforduló vagy betegségből való felgyógyulás alkalmából is.
Szombaton a Tóra felolvasását hét részre osztják, és hét álijá-ra van lehetőség. A tóraolvasás egyéb napjain (hétfő, csütörtök, ünnepek, stb.) a felhivottak száma változik. Nem szabad kevesebb személyt szólítani, mint az előírt szám, és szombat (valamint Szimchát Tóra ünnepének) kivételével nem szabad több személyt se felszólítani (Megilá 21a.)
Az első álijá joga mindig a kohanitát illeti, amennyiben van ilyen személy a gyülekezet tagjai között, a második a levitát, míg a többi álijá-t a gyülekezet többi tagja között osztják szét, akiket egyszerűen „Izrael”-nek hívnak.
A további áliják elnevezése azonos a sorszámnevek héber megfelelőivel:sölisi („harmadik”), rövii („negyedik”), chámisi („ötödik”), sisi („hatodik”), sövii(„hetedik”).
Ha csak egyetlen álijá-val toldják meg az előírt hetet, ennek neve ácháron(„az utolsó”). Amennyiben több álijá is van még, minden egyes további álijá nevehoszáfá („hozzáadás”), és csak az utolsó hoszáfá-t nevezik ácháron-nak.
Amikor felhívnak, megkérdezik héber nevünket, amihez atyánk héber nevét is hozzá kell tennünk. Ha Mósénak hívnak, és atyánk neve Jichák, így mondjuk:„Móse ben Jichák”.
Bármelyik áliját is kapjuk meg, a teendők ugyanazok. Fellépünk a Tórához. A tóraolvasó rámutat arra a szóra vagy sorra, amelyet olvasni fog. Fogjuk megtáliszunk szegélyét, érintsük hozzá a tekercshez, ahhoz a szóhoz, amellyel a felolvasandó rész kezdődik, és könnyedén illessük ajkunkhoz. Csukjuk össze a Tórát és mondjuk el a következőt:
A gyülekezet erre a következőképpen felel:
Ezután elmondjuk az első Tóra-áldást:
Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser báchár bánu mikol háámim, vönátán lánu et Toráto. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá. [Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki kiválasztott bennünket mind a népek közül, és nekünk adta Tóráját. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.]
Amikor a tóraolvasó befejezi a nekünk szánt Tóra-szakasz felolvasását, mondjuk el a második áldást:
Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser nátán lánu Torát emet, vöchájjéj olám nátá bötochénu. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá. [Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki nekünk odta az igazság Tanát és öröklétet ültetett belénk. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.]
Miután elmondtuk a második áldást, másvalakit hívnak fel a Tórához. Ekkor megint meg kell mondanunk nevünket, hogy elmondhassák a személyünkre szólóMi söbérách… kezdetű áldást.
Maradjunk a bimá-n, ameddig az, akit utánunk szólítottak, el nem mondja a második áldást. Ekkor lelépünk a bimá-ról és visszamegyünk helyünkre.
Szokás, hogy a bimá-ra jobboldalt lépünk fel, és baloldalt lépünk le. Ehhez hasonló hagyomány, hogy a lehető legrövidebb utat választjuk ülőhelyünktől a bimá-ig, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldalt lépünk fel, ám a hosszabb utat választjuk, amikor visszatérünk helyünkre. Ez a Tóra iránti tiszteletünk kifejezése: a lehető legrövidebb út választása azt a lelkesedést jelképezi, amellyel megköszönjük Istennek a Tórát, míg a hosszabb út azt a habozást, amellyel megválunk a Tórától.
A Mi söbérách kezdő szavai a következők: „Aki megáldotta őseinket, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, áldja meg …”. E szavakat nem követi egy kialakult szöveg. A folytatás az alkalomtól és a szándéktól függ.
Ezt az imát mondják, miután az, akit felhívtak a Tórához, az olvasás befejeztével elmondja a Tóra-áldást. Ez esetben a szavak a következők:
Áldja meg …-t … fiát, aki jött, hogy megtisztelje az Örökkévalót és a Tórát. A Szent, áldott legyen, hárítson el tőle minden bajt és betegséget, s adjon neki áldást és szerencsét minden vállalkozásában, testvéreivel, Izrael egészével együtt, s mi mondjuk: ámén.
Ezt az imát beteg személy számára is elmondják. Bárki megkérheti, hogy mondják. Ez esetben a nyitó-formulát követő szavak a következőek:
… áldja meg Ő …-t … fiát/leányát, ki beteg. A Szent, áldott legyen Ő, legyen kegyelmes iránta, hogy meggyógyítsa és felépítse, hogy megerősítse tökéletes egészségben, és hogy küldjön neki gyors felépülést, mind testben, mind lélekben, és mondjuk rá: ámén.
Ilyenkor meg kell adnunk a beteg személy s anyjának héber nevét. Amikor a betegekért imádkozunk, más könyörgő imákhoz (töchiná) hasonlóan nem az apa, hanem az anya nevét adjuk meg. Ez a szokás a zsoltárok egyik versszakából eredeztethető, amelyben Dávid könyörög az Őrökkévalóhoz és így szól: „A Te szolgád vagyok, a Te szolgálóleányodnak fia” (Zsoltárok 116:16.) Úgy tűnik, az anya imáját őszintébbnek érezték és talán úgy vélték, inkább elfogadásra talál. Ha az ima férfiért szól, kinek neve Jákov, s anyja neve Rivka, így mondjuk: „Jákov ben Rivká”. Ha leány vagy asszony, kinek neve Sosáná, s anyja neve Rivká, így mondjuk: „Sosáná bát Rivká”. Ha nem tudjuk az anya nevét, használhatjuk az apáét is.
Az a személy, aki álijá-ban részesül, általában családjára és barátaira kéri a Mi sebérách áldást. Szokás, hogy áldás kérését követően, az aki kérte, ígéretet tesz valamely adományra („senóder”, sönádár), általában a zsinagóga javára.
Régi kiadású imakönyveket lapozgatva szemünkbe tűnik a Mi söbérách…egy változata, „az uralkodóházért és a hazáért” mondott ima, amelyben a királyra, pl. I. Ferenc Józsefre, családtagjaira és Magyarországra kérték az Örökkévaló áldását, amivel ki nem mondott hivatalos elvárásnak tettek eleget.
A zsinagógai megtiszteltetés után
Amikor visszatérünk ülőhelyünkre az álijá-t, vagy bármely más megtiszteltetést követően, azt tapasztaljuk, hogy néhányan kezüket nyújtják, s számunkra talán érthetetlen szavakat mormolnak. Ilyenkor jisár koách-t mondanak, amelynek szó szerinti jelentése: „gyarapodjon az erőd”, ám tulajdonképpen a „gratulálok” megfelelője. Viszonzásképpen ugyanezekkel a szavakkal válaszolhatunk, s ebben az esetben ugyanez a kifejezés a „köszönöm”. Mondhatjuk azt is, hogy báruch tihje, melynek jelentése: „legyél áldott”. Különösen illő, hogy kohanita mondja ezt a választ a papi áldás után, mikoris jisár koách-hal köszöntik azért, hogy elmondta az áldást.
Minden fejlett emberi cselekvés saját nyelvezettel rendelkezik, amelyet a beavattottak jól ismernek, ám félelmet kelthet az újonnan jöttekben. A zsinagóga világa és a héber imák aligha tekinthetőek kivételnek. Előfordulnak olyan héber szavak, nevek, kifejezések, amelyeket szerte a világon használnak azok, akik rendszeresen járnak zsinagógába. Ezek közül néhány nem eredeti héber szó, mivel a jiddis nyelvből kerűlt át. Ezeket csak az askenázi közösségből származó zsidók használják, míg a szefárd zsidók inkább e szavak héber megfelelőjét alkalmazzák. E jól körülhatárolható szókincs ismerete „bennfentessé” tesz minket ebben a világban is.
* Az álija – héber „felmenetel”; a Tóra elé járulás.
* Az ámud alacsony pulpitus a bimá és a frigyszekrény között az askenázi zsinagógákban. Általában alacsonyabb, és a következő versszak iránti tiszteletet fejezi ki: „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram” (Zsoltárok 130:1., Bráchot 10b.) Az istentiszteletet az ámud-ról vezetik, a Tórát a bimá-n olvassák. A szefárd zsinagógákban az egész istentiszteletet a bimá-ról vezetik.
* A báál kore az a személy, aki a Tórát olvassa.
* A báál tokéá az a személy, aki Ros Hásáná napján megfújja a sófárt.
* A bráchá (askenázi kiejtése: bróche) jelentése „áldás”, többesszámabráchot.
* A bimá az az emelvény, ahol a Tórát olvassák. Hagyományhű templomokban középen áll. Az istentisztelet egy részét, vagy egészét innen vezetik
* A bencsolás annyit jelent, mint áldást mondani. Az ige szótári alakja abencsolni. Ez is jiddis eredetű, és ha magában használják, az étkezés utáni áldást jelenti. Ez a szó is latinból történt átvétel (benedictio, „áldás”).
* A chol hámoéd szószerinti jelentése „az ünnep hétköznapja”, „félünnep”. Ez Peszách és Szukkot ünnepének közbeeső napjaira vonatkozik, vagyis az ünnep első és utolsó két megszentelt napja közé eső többi napot jelenti.
* A davenolás annyit jelent, mint imádkozni. Az ige szótári alakja a dávén(héberül löhitpálél). A szó jiddis átvétel, s nem az ige héber formáját adja vissza. Minden bizonnyal a latin divinus („isteni”) szóból származik. A davenolás az Istenihez való imádkozást jelenti.
* Az erev Sábát (askenázi kiejtése: erev Sábosz) jelentése „a szombat estéje”. Ez nem péntek estére vonatkozik, amely már maga a sábesz, hanem a pénteki nap egészére, amely napnyugta előtt van.
* Az erev Jom Tov szintén az ünnepnap beköszöntét megelőző nap egészére vonatkozik.
* A jámim noráim jelentése „Félelmetes Napok”, s mind Rós Hásáná-ra, mind Jom Kippur-ra vonatkozik. Általánosabb értelemben használják a két ünnep közötti tíz napra, beleértve a két ünnepnapot is.
* A kádis – halotti ima (lásd 40. oldalon).
* A lejnolás annyit jelent, mint olvasni, és a zsinagógában a Tóra olvasására vonatkozik. Ez is jiddis eredetű, és valószínűleg a német lesen („olvasni”) szóból ered. Héber megfelelője a kriát háTorá.
* A menóra a gyertyatartó héber elnevezése. A bimá-t általában menóra dísziti, de az ámud-ra is állítanak gyertyatartót. A hajdani Szentélyben álló menóra hétkarú volt. A Chánuká gyertyatartónak nyolc ága van.
* A nér támid jelentése „örökmécs”, és annak a lámpának az elnevezése, amely a frigyszekrény (áron hákódes) előtt látható. A pusztai Hajlékban örökké világító fény emlékét idézi (2Mózes 27:20–21.), s egyben emlékeztet arra a lángra, amelynek állandóan égnie kellett az oltáron, s amelyet tilos volt kioltani (3Mózes 6:6.)
* A sálos szöúdót, melyet gyakran sálessűdesz formában ejtenek ki, jelentése „három étkezés”, de valójában a harmadik szombati étkezésre vonatkozik, melyet általában a szombat kimenetele előtt fogyasztanak el. Szokás, hogy ezt a zsinagógában szolgálják fel, egyszerű ételek formájában. A nyelvtanilag helyes forma a szöúdá slisit, melynek jelentése „harmadik étkezés”.
* A sámesz – héber sámás, templom zsolga, a zsinagógiai funkciok egyik legfontosabbika.
A hegedűművész minden nap órákon keresztül kell hogy gyakoroljon hangszerén. Ha csak egy órát elmulaszt, már ugy érzi, hogy teljesítménye hiányos. A teljesítmény tökéletesitésén túl, mi tényleges hasznot húz a művész ebből a szünet nélküli gyakorlatból? A gyakorlás rászoktatja ujjait, hogy majdnem ösztönszerűen tudja kivitelezni azt, amit a zenemű megkövetel tőle. A koncert-pódiumon nem létezik számára más, mint a zene. A gondolat, hová kell tennie ujjait s azoknak mit kell tenniök, nem vonja el a figyelmét a zenedarabtól, mert azok a szüntelen gyakorlatozás okozta fegyelem folytán majdnem maguktól működnek s így a hegedűművész szabadon fejezheti ki önmagát.
Mily jó volna, ha teljesen magunktól, előkészületek és gondolkodás nélkül tudnánk alkotni, egyszerűen fellépni a pódiumra a zenekar elé – és játszani! Az emberben annyi érzés gyülemlik fel – miért ne tudná azt közvetlenül visszaadni? De még oly nagy zenészek is, mint Jasa Heifetz vagy Isaac Stern is kénytelenek gyakorolni.
Nehezebb e egy igazi bensőséges imához jutni, mint tökéletes teljesítményhez a koncertpódiumon? Úgy vélem, hogy nem bízhatjuk magunkat a spontán cselekvésre, a szellem hajtóerejére, valahányszor fel akarjuk azt kelteni. Emlékszem, egyszer egy családdal felkerestem kórházban fekvő apjukat, aki súlyos operáció előtt állt. A gyerekek megcsókolták és minden jót kivántak neki, míg közben arra gondoltak, hogy talán nem látják többé viszont. Aztán eljöttek velem a templomba, hogy a betegért imádkozzanak, de csak ültek ott némán, kielégületlenül, s nem tudtak még egy szót se kiejteni. Igaz, az Isten a szívbe lát; nincs szüksége szóba öntött imára; de azok a fiatalok igenis szerették volna szavakba önteni érzelmeiket, kifejezést adni fájdalmuknak, aggodalmuknak – és reményeiknek. Itt lett volna alkalom spontán, szívből jövő fohászra; ez volt a szerető gyermekek „koncert-pódiuma”, de sajnálatukra nyomott némaságra voltak itélve.
Igaz, imánk minden nap és többször is egy nap ugyanazokból a szavakból áll, s így tovább, évtizedeken keresztül. Számláljuk össze, hányszor mondtuk el az „Ásré” kezdetű imát, mire húsz (negyven, nyolcvan) évesek lettünk. Azt mondják, hogy még a palacsinta is elveszti az ízét, ha naponta háromszor esszük. Hogy várhatunk el friss inspirációt, ha ugyanazt az imát ismételjük több ezerszer? De egy nap, váratlanul, előzetes bejelentés és készülődés nélkül értelmet kapnak a szavak! Egyszerre „szólni” kezdenek hozzánk. Az ember érzi, hogy tágul a szíve, hogy ez az igazi ima, mely által kapcsolatba kerül Istennel. Mikor mosolyog ránk a szerencse, hogy ilyesmit átéljünk? Ezt persze nem lehet tudni, így hát tovább imádkozunk, s mikor eljön annak az ideje, akkor ráébredünk, hogy minden addigi erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, mert másképp sose lettünk volna képesek eljutni ahhoz a perchez.
Zalman I. Posner
