A földi időt bonyolult összefüggések fogaskerék-hajtóműve gördítio előre a nap, a hét, az évszakok, az év áttételrendszere , s a judaizmus minden egyes kerékre rányomja a maga bélyegét.
A naptár változásait három ünnep jelzi: tavasszal a Peszách, nyáron a Sávuot, ősszel a Szukot. A zsidó nép élete első ezer évében földmíves volt. Ezek a szent napok a földművelés szimbólumainak és emlékeinek jeleit viselik. A hosszú száműzetés, amely nagyrészt a városias Európábán telt, nem törölte el a földdel foglalkozó élet szimbólumait, ahogyan a Szentföldnek kedvező időjárásért való könyörgéseket sem.
Mindhárom ünnep az adakozó természet ünnepe, és mindegyik akárcsak a szombat történelmi emléknap is. Peszách természetesen az egyiptomi kivonulás ünnepe. Sávuot a sínai kinyilatkoztatás évfordulója, a Tóra-adás napja. Szukot a negyvenéves pusztai vándorlást idézi a jelképes födéllel, a szukával vagy sátorral.
A három ünnepnek majdnem egyforma az imarendje. Kisebb szóhasználati eltérések és néhány késő középkori vers jelzi az évszakok, illetve az ünnep tartalma közti különbségeket. De nagyon is különböző szertartásaik más-más, meghatározó színt adnak nekik.
Ezek a szent napok, amelyek oly ősiek, mint a zsidóság, Mózes törvényének részei, és munkaszüneti napok, akárcsak a szombat. Hasonlóak a szabályaik is, bár valamivel enyhébbek, hogy a hálaadás ünnepélyessége összeférhessen a vidámsággal.
Kitérő a zsidó naptárról
A Biblia azt mondja, hogy a zsidók a tavaszi napforduló idején, niszán hónap tizennegyedikén éjfélkor, a telehold világánál jöttek ki Egyiptomból háromezerkétszáz-valahány évvel ezelőtt. Ez tehát Peszách éjszakája.
Rögtön előáll egy időszámítási nehézség. A zsidó év mint a mohamedán is tizenkét holdhónapból áll, amelyek huszonkilenc vagy harmincnaposak. Az évszakok járását vezérlő napév körülbelül tizenegy nappal hosszabb. A rövidebb holdnaptár-számítás háromévenként mintegy egy hónapnyi különbséget eredményez. A mohamedánok rámádán ünnepe sorra járja a telet, a tavaszt, a nyarat, az őszt. De a mózesi törvény leszögezi, hogy Peszách tavaszi ünnep: a szabadság ünnepének a rügyfakadás idejére kell esnie. A régi zsidóság ezt úgy oldotta meg, hogy a Szánhedrin döntnökei néhány évenként szökőévet iktattak a naptárba: ez egy hónappal hosszabb volt, mint a többi. Amikor a száműzetés szétszórta a nemzetet, és a diaszpórában működő Tóra-központok között egyre nehezebben lehetett összeköttetést teremteni, a rabbik kidolgoztak egy tizenkilenkilenc éves ciklusú, állandó naptárt, amelybe hét szökőhónapot iktattak, hogy a Peszách mindig a tavaszpontra essék. Erre a naptárra a mai csillagászok is elismeréssel tekintenek. Az elmúlt közel kétezer évben a Peszách ideje nem tolódott el, és előreláthatólag nem is fog.
Az ősi időkben az új hónap kezdetét a jeruzsálemi központi törvényhozó testület, a Szánhedrin hirdette ki, amikor a Hold sarlója először megjelent az égen. Természetesen nem lehetett előre tudni, hogy huszonkilenc vagy harminc nap fog-e eltelni a következő újholdig. Amint kihirdették az újholdat, futárok indultak útnak a Közel-Kelet összes zugába, hogy a zsidó közösségekkel tudassák az abban a hónapban esedékes ünnepek idejét. Azokra a településekre, amelyek több mint tizennégy napi járóföldre estek Jeruzsálemtől, nem jutott el idejében a hír a Peszách pontos beálltáról. Hogy biztosan a megfelelő napon tartsák meg az ünnepet, mindkét, számításba jöhető napot megünnepelték. A kétnapos ünneplés szokása azután minden, Izraelen kívül élő zsidó közösségben elterjedt. Ma, amikor a pontos zsidó naptár évszázadokra szól, amikor Jeruzsálemből New Yorkba és Tokióba lehet telefonálni, amikor már csak az a kérdés, hogy az USA vagy a Szovjetunió lesz-e az első a Holdon (s könyvem megírása óta ez a kérdés is eldőlt)*, a nem izraeli zsidók még mindig két napig ünnepelnek. Az ilyesmiben hajlamosak vagyunk a konzervativizmusra.
Peszách
A Peszách központi és legfestőibb rítusa, a peszáchi bárányáldozat evése, nem létezik többé. A Templom pusztulásával, mint oly sok minden, ez is kiveszett a judaizmusból.
A bárányt a Jeruzsálemi Szentély udvarán kellett levágni, és éjszaka, nagy, családi ünnepség keretében elfogyasztani. A peszáchi ünnepeken vidám zarándokok hada lepte el Jeruzsálemet. A Templomban a papok futószalag-rendszerű üzemben biztosították, hogy egész Jeruzsálem és az összes zarándok is időben megkapja a rituáléhoz szükséges peszáchi bárányt.
A judaizmussal foglalkozó írók udvariasan elhallgatják a tényt, hogy a Templom részben vágóhíd volt de hát bizony az volt. Nem magától értetődő dolog hitünkben, hogy elvegyük az állat életét, hanem Isten adománya, amit az emberi törvényhozás mint a későbbiekben szó lesz róla szigorúan szabályoz. A papoknak és lévitáknak járó húst nagy figyelemmel és a tisztaságot szem előtt tartva készítették elő. A hívők hálaáldozataiból és engesztelő áldozataiból a hús egy részét a Templom személyzete kapta, a többit elégették az oltáron. Mózes és a próféták állandóan rámutatnak, hogy az Örökkévaló számára nem maga az áldozat fontos: az csakis az ember odaadásának és tisztaságának jelképeként érdekli őt. Maimonides odáig megy, hogy azt sugallja: az áldozás rendszere a primitív kultúrának tett engedmény volt (A tévelygők útmutatója). Egy talmudi megállapítás azt sejteti, hogy a messiási időkben az újjáépült Templomban a hálaáldozatokon kívül nem fognak áldozatokat bemutatni.
A zarándokok a Tóra előírása szerint, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel ették a bárányt. Noha a bárányevés rituáléja mára megszűnt, a nagy családi ünneplés, a kovásztalan kenyér, a keserű fű továbbra is része maradt a juadizmusnak. A törvény szerint az idősebbek az ünnepen kötelesek elmondani a gyermekeknek a kivonulás történetét, hogy ébren tartsák a nagy szabadulás emlékét. Ez az intézkedés több mint háromezer éve érvényben van. Nem sok zsidó gyerek van, aki nyolcéves koráig ne tudna mindent az egyiptomi kivonulásról, és ne érezné át, hogy az saját történetének eltéphetetlen része.
A Talmud a maga rendszerező módján kialakított egy rendet héberül szédert a peszáchi szertartás lefolyására. Idővel a széder vált az ünnep közismert nevévé. A széder a kivonulás történetéről szóló elbeszélés színjátéka, amelyet a család és vendégei adnak elő az ünnepi asztalnál. Vannak benne felnőtt- és gyermekszerepek, kórus, dalbetétek és szimbolikus ételek sokasága, a szabadulástörténet előadásának kellékei. A darab forgatókönyve egy közérthető héberséggel írott, csodálatos kis könyvecske, amelyet Hágádának, „elbeszélésnek” hívnak, s a kivonulás meséjét mondja el némi talmudikus cifrázattal és elemzéssel.
A Hágádá, a talán legközkedveltebb zsidó szertartásrend megszámlálhatatlan kiadást ért meg. A legtöbb jelentős zsidó művész készített Hágádá-illusztrációkat. A peszáchi ételeket készítő cégek ingyen küldenek szét Hágádákat. Vannak egyszerűek, és vannak gazdagon díszített, drága példányok. Időnként akadnak jóakaratú modernizálók, akik rövidített, átdolgozott kiadásával próbálkoznak. De a zsidó tömegek szemében a régi maradt a legnépszerűbb. Mindenki érzi, hogy egy közel húsz évszázados műben elkél, sőt különleges értékkel bír némi archaizmus.
A Peszáchim című talmudi traktátus a kovász, vagyis az élesztő megsemmisítéséről szól. Peszách előtt minden kovászt vagy kovászos ételt ki kell takarítani a házból. Az erre vonatkozó rabbinikus szabályozás szinte kórházi sterilizálást ír elő. A zsidó háziasszonyok, akik hosszú nemzedékeken át gyakorolták a szigorú szabályok betartását, megszokták, hogy rituális tavaszi nagytakarítást rendezzenek: az ünnep előtti héten az utolsó sarkocskától a ruhazsebekig, a pincétől a padlásig mindent ragyogóra pucolnak. Az evőeszközöket kifőzik, elzárják az év közben használatos edényeket, és előveszik az ünnepre tartogatott külön étkészletet.
A kovászos megsemmisítése és a mácá a kovásztalan kenyér, a macesz evése Peszách kulcsjelképe. Ez a családi életben is megnyilvánul. A gyerekek, akik a Peszách előtti estén apjukkal együtt gyertyafénynél végigjárják a házat, hogy az utolsó kovászosdarabkákat összeszedjék amelyeket persze a gondos mama dugdosott el itt-ott, miután fényesre sikálta a házat , soha nem felejtik el ezt az élményt. A kenyér eltűnik az asztalról, furcsa, száraz ostyalapok kerülnek a helyébe: jelentős változás történt. Attól, hogy nélkülözzük a megszokott ételeket, a különleges alkalom még jobban megmarad emlékezetünkben.
Ha a jelkép jelentését megfelelő szavakkal le lehetne írni, akár egy gépalkatrészt vagy egy detektívregény megoldását, akkor éppen a költészet hiányoznék belőle, ami által élővé válik. Persze teljesen rendjén való bizonyos lehetséges jelentéseket felételezni. A kenyérféle változása szemmel látható jele a rabszolgaságból a szabadságba lépésnek. A zsidók Peszáchkor lemondanak a kenyér puhaságáról mert az az élesztőnek köszönhető , és egy héten át vízből és lisztből készült, kemény lepényt esznek. A Hágádá úgy nevezi: „a sanyarúság kenyere, amelyet őseink Egyiptom országában ettek”, mert ezt ették az első Peszách-estén, a kivonulás éjszakáján.
A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az első Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kősivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz. A Biblia elbeszéli, mennyit panaszkodtak Mózesnak, emlékezetébe idézvén a húst, az uborkát, a hagymát, amivel a felügyelők ellátták őket Ramszesz építkezésein. Az ostorcsapások persze nem voltak kellemesek. De emlékük hamar elhomályosult, amint a sebek behegedtek a száraz sivatagi levegőn. Csak az elveszett biztonság emléke maradt meg.
A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció: ennek nyomait őrzi az amerikai Dél is. Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülővé válik: az áthárítás és erőmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A kancsuka marása ahhoz elég, hogy a nemtörődöm, tehetetlenkedő rabszolga fölvegye társainak lomha tempóját. Ennél többre nem alkalmas. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte őket: nem tudtak egy csapásra megszabadulni a meggondolatlanságtól, a gyávaságtól és a bálványimádástól. Minden egyes embernek, aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon.
A kelesztés így hát ebben az értelemben a rabszolgaélet erkölcstelenségét képviseli. Ám a jelkép szerteágazik. Bölcseink az emberi szenvedélyekre mondták, hogy „élesztő a tésztában”. Az élesztő különös, mindent átjáró szubsztancia. Élő és halhatatlan. Észrevétlenül ott van a levegőben: a lisztet kenyérré erjeszti, a szőlőt borrá. Az élet masszájának savanykás, piszkosszürke paradigmája. Egy tavaszi héten át, a vetés és érés idején a függetlenségüket ünneplő zsidók a kovásznak még a nyomát is kitörlik az életükből. Soha senki nem tudta pontosan megmagyarázni ezt a megrázó jelképet.*
Az utóbbi időben Amerikában egyre kevésbé ütközik nehézségekbe az előírások betartása, s egyre elterjedtebbé vált a Peszách megünneplése. A peszáchi termékek előállítása iparággá nőtt. Szinte minden közismert kovászos vagy feltehetően kovászos élelmiszert lehet kapni kovásztalan változatban. Aki az első széderesti macesszal és nótázással befejezte a Peszách megünneplését, az semmi többet nem tett, mint megemlékezett egy régi népszokásról. Peszách hatalma és, mondhatom, az, ami igazán jó benne, akár az Örökkévalót szolgáljuk, akár egy nagy nép életbenmaradását ünnepeljük általa abban van, hogy niszán tizennegyedikén estétől huszonkettedikén besötétedésig betartjuk a kovászos törvényét.
Peszách első és utolsó két napja teljes ünnep. A közéjük eső időben, az ünnep hetében a munka ugyanúgy folyik, mint máskor.
Sávuot
Peszách második napjának reggelén a régi időkben a közösség egymértéknyi egy omer árpát vitt a Templomba, hogy köszöntse a föld termékenységének újjáébredését. Az árpa korán érő gabonaféle. Ezzel az omerral az aratás ideje is megkezdődött. Palesztinában csak az árparítus befejezése után ettek az új termésből. A búza mintegy hét héttel később ért be. A judaizmusban ez a periódus, „az omerszámlálás ideje”, az egyik legnagyobb időjelképpé lett. Attól a naptól kezdve, amelyen az első mértéknyi árpa a Templomba érkezett, hét teljes hetet számoltak ki. Az ötvenedik napon ünnepelte a nemzet a nyárünnepet, Sávuotot. Megint tömegek zarándokoltak Jeruzsálembe: ezúttal a föld első termését és gyümölcseit vitték áldozatként.
Ezek a tények az ünnep nevét is megmagyarázzák. Sávuot héberül „heteket” jelent. A görög pentekosztesz annyit tesz: „ötvenedik nap”.*
A nyárünnep egy napig tart, Izraelen kívül kétnapos. A Templom idejében sok aratási rítus is szerepelt benne. Ma szombati és egyéb ünnepi előírásokon kívül nincs megkülönböztető jelképe. A Talmud Áceretnak nevezi, vagy „az utolsó gyülekezet napjának”, arra utalva, hogy ez az ünnep zárja le a Peszáchkor kezdődött vallási szokásrendet. Az egyiptomi kivonulással kezdődött a sor, amelynek tetőpontja a sínai Tóra-adás.
A bölcs rabbik, Mózes második könyvének szövegét elemezve úgy találták, hogy a sínai kinyilatkoztatás pontosan a Peszách második napja utáni ötvenedik napon, Sávuot idején történt. A nyárünnep így a sínai kinyilatkoztatás ünnepe is lett. Az aratási fesztivál helyett egyre inkább a törvény átvételének megünneplése került a nap központi helyére. A többi ünneppel ellentétben a zsidó művészet és törvényhozás kevés figyelmet fordít erre a napra. A Talmud nem foglalkozik vele külön traktátusban. A megtartására vonatkozó utalásokat a mezőgazdaságra és a Templomra vonatkozó törvények közt elszórva találjuk meg.
Régi hagyomány, hogy az ünnepi lakomán tejes ételeket esznek. Ennek a szokásnak köszönhetőek a különböző nagyszerű zsidó ételspecialitások, amelyeket azok is értékelnek, akik sok egyebet nem tartanak nagyra őseik hitéből. A Templomban és Jeruzsálem utcáin halmozódó zsengék, kalászok és gyümölcsök visszfényeként szokás Sávuotkor virágokkal és ágakkal megrakni a zsinagógát és a lakást.
A Peszách és Sávuot közötti „számlálás” időszaka, a szfirá, a száműzetés után a nemzeti gyász idejévé vált. A hagyomány összekapcsolja a bánkódást egy pestisjárvánnyal, amelyben rabbi Ákivá taníványainak ezrei puszultak el. A számlálás és várakozás idején a félgyász tartásának kialakulásához a száműzetésben élő zsidóság mélabús felhangokkal teli jelképe is hozzájárulhatott. A vallásos zsidók nem rendeznek szertartásokat a szfirá idején. Az esedékes esküvőket a harmincharmadik napon, Lág BáOmerkor tartják: a hagyomány szerint ezen a napon ért véget a járvány. Ezen a napon a zsidó iskolákban tanítási szünet van, és a gyerekek rendszerint kirándulni mennek.
Szukot vagy sátorosünnep: az őszi ünnep
Újból a telehold süt ránk, az őszi napforduló holdja: tisri hónap tizenötödike van. Minden a raktárakban tornyosul, amit a föld egész évben termett: a gyümölcs, a gabona, a bor, az olaj sárga, zöld és vörös halmai, bíborral és arannyal csordultig telt tartályai. Az ősi izraeli gazdák, mint minden idők földmívesei mindenütt, összegyülekeznek az őszi hálaadásra. A telihold Palesztinában minden férfit, nőt és gyermeket a szabadban talál. Senki nem húzódik födél alá. Mózes törvénye szerint minden zsidónak hét napon és hét éjszakán át zöld ágakkal, pálmagallyakkal vagy zsúppal ritkásan fedett kunyhóban, szukában kell laknia. Ezekben a gyönge építményekben ünnepelnek, énekelnek, vendégeskednek és alszanak a családok. Az időjárásnak kiszolgáltatva úgy élnek, mint őseik a sivatagban a függetlenség első negyven évében, mielőtt elfoglalták Kánaán országát. A Szukot kimagaslóan vidám és szórakoztató ünnep, annyira, hogy a Talmudban egyszerűen az ünnep a neve. A gazdag mezőgazdasági országban élő, a termés kazlaiban gyönyörködő nép önelégültségét a szuká hagyományának segítségével lehetett kordában tartani. A szeles, esős időben sátorban töltött éjszakák nem tesznek jót az egészségnek. A hézagos tetőn át besütő hold baljóslatú látványa a szerencse forgandóságára int. A csillagok amelyeknek a törvény szerint a tetőn keresztül látszaniuk kell emlékeztetnek, hogy az élet még a leggazdagabb pillanatokban sem egyéb, mint mulandó szikra a rejtélyes sötétben. Így is lehet érteni. Mózes mindössze annyit mond, hogy a kunyhókban lakván Izrael évente egyszer a sivatagi sátrakra emlékezik, amelyekben élt. Ahogyan a szétszóratásban hidegebb éghajlatú vidékekre került a zsidóság, a szuká hagyományai megváltoztak. Vannak hívő zsidók, akik, ha az időjárás megengedi, ma is a sátorban alusznak, de a legtöbben csak az ott evés és imádkozás kötelezettségének tesznek eleget. Az amerikai zsidó életben, különösen a kertvárosokban élő közösségek megerősödésével, a Szukot kezdi visszanyerni régi fényét és élénkségét. Mert az aratási sátor régi szóval „tabernákulum” a gyermeknevelés jó szemléltető eszköze. Akik hiányolják szokásaink közül, mondjuk, a karácsonyfát, azok még soha nem gondolkodtak el a szukán, vagy talán nem is hallottak róla. Mindenki építhet sátrat az udvarában. Vannak előregyártott, hordozható szukák, amelyekkel nem sok munka van. A sátorhoz nem kell több, mint három vagy négy fal, néhány deszka a tetőre és az ágakból, gallyakból, szénából, zsúpszalmából álló födém, meg hogy odabent férjen el egy asztal székekkel. Jó játék a sátor feldíszítése különböző gyümölcsökkel, zöldségekkel, virágokkal és egyéb színes dolgokkal. A kisgyerekek ki-be rohangálnak, fogócskáznak, rabló-pandúrt játszanak, ahogyan nyilván harminc évszázada is tették Júdea hegyei között. A nagyobb gyerekek segítenek a díszítésben, vagy maguk építik az egész sátrat, és roppantul élvezik a munkát. A gyümölcsök, virágok, magvak, dísztökök halmai egyre fogynak az asztalon. A sátor csupasz falai eltűnnek a sárga, skarlát, zöld élő mintázat mögött. Leszáll az este. Odakint a gyertyák és a hold fényénél vacsorázik a család a különös kunyhóban, amelyet betölt az aratás illata. Az ősi ünnepi dallamok itt úgy hangzanak, mintha újak volnának. Lehet akár olyan hideg is, hogy nagykabátban kell vacsorázni. Lehet, hogy jó idő van, és idillikus a szabadban enni a sátor illatos félhomályában. Néha elered az eső, és félig bosszús, félig jókedvű tülekedés kezdődik a ház felé. A megszokással való szakítás, a családi élet új, színpompás formája hétnapos piknikké, a jelképeknek szentelt, jelképekkel telített gyönyörűséggé varázsolja a Szukotot. A városban nehezebb a Szukot örömeit felidézni. A legtöbben nem is tudják másképp megoldani, mint közös sátorban a háztetőn vagy a zsinagóga udvarán. Ám így is emlékezetükbe idézik, mit jelent a Szukot. A Szukot törvénye előírja: „Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek… az Örökkévaló előtt!” (3Mózes 23:40.) Ez nem az alkalmi díszítésre vonatkozó tanács, hanem a judaizmus egyik leglátványosabb jelképének, a pálmaág rítusának alapja. Az etrog a Szentföldön honos, illatos, sárga, gyümölcs. Hasonló a citromhoz, csak nagyobb, a hegyén barnás csomócskával, az összeszáradt virág maradványával. A hívők egyik kezében zöld pálmaágból, fiatal fűzfavesszőből és mirtuszból font csokor, a másikban a sárga etrog: az ősök aratási jeleivel vonul a zsinagógában a szertartásos menet, és hallelujázva lengeti őket. Majdnem minden országban van fűz és mirtusz. De Koppenhágában például nem találni pálmaágat, és Quebecben sincs etrog. Jóval Szukot előtt megkezdődik hát ezeknek az árucikkeknek a nemzetközi kereskedelme. Mire beáll az ünnep, minden zsidó hozzájuhat a pálmaág rítusának kellékeihez. Bármily messze vagyunk időben és térben Dávid és Salamon Szentföldjétől, a pálmalengetéssel kísért héber ének hatalmas múlt visszhangjaként kel föl a zsinagógában a hosáná menete alatt, amelyben a kántor, karjában a Tóra-tekerccsel, vezeti körül a csokrok és gyümölcsök tulajdonosait. A régi időkben többnyire csak a leggazdagabbaknak volt saját lulávja, vagyis pálmaága és etrogja. A hitközség tagjai közösen vették meg a négy kelléket, és felváltva mondták az áldást, lengették a csokrot. Ma Amerikában és Izraelben még inkább a zsinagógákban hajladozó pálmaágak tömege és az etrog mindent elborító illatfelhője kíséri az egyik legkedvesebb zsidó rituálét. A gyerekekre különösen nagy hatással van mindez. Mint a Peszách, a Szukot is egész héten át tart, de csak az első és utolsó két nap teljes ünnep.
Smini Áceret: a nyolcadik nap
Szukot végén a nyolcadik nap, amelyet a Biblia Áceretnak nevez, külön ünnep, sátor, pálma és gyümölcs nélkül. Ez az egyik legvidámabb ünnep a zsidó év során. Mózes ötödik könyvének utolsó fejezetével befejezzük a heti Tóra-szakaszok olvasását, hogy újra elkezdhessük a Teremtéssel. Ezért lett ennek a napnak külön neve: „a törvény örömünnepe”, Szimchát Torá. Az Izraelen kívül élő zsidók az ünnephez szokás szerint hozzáadott, kilencedik napon tartják. Aki látott már zsinagógát a törvény örömünnepe idején, annak nem kell elmondani, milyen ez a nap. Aki még nem részesült ebben az élményben, annak minden leírás sápatag a valósághoz képest. Az ünneplés a chászid közösségek egzaltált tombolásától az elegáns manhattani hitközségek illedelmes táncmulatságáig a legkülönbözőbb módokon folyik. A lényeg mindenütt ugyanaz: az egyébkor ünnepélyes imádság helyét nyüzsgés, zene, mulatság, vigalom tölti be. Hétszer hordják körül énekelve a zsinagógában az összes Tóra-tekercset. A gyerekek zászlókat lobogtatva, jókedvű zűrzavarban masíroznak a körmenet végén. Évről évre ugyanazok a szakállas mókák fakasztanak hahotát. Ilyenkor adják át a díjakat azoknak, akik tanulással, adakozással, a közösségért végzett munkával kiérdemelték. Aki az utolsó Tóra-szakaszra mondja az áldást, az „a Tóra vőlegénye”. Utána „a Teremtés vőlegénye” mond áldást a Biblia B’résit, „Kezdetben…” nyitású első fejezetére, amellyel a templomszolga folytatja az olvasást. Leírhatatlan jókedv keríti hatalmába a zsinagógát. Eljön a perc, amikor maga a rabbi is táncra perdül, karjában Tóra-tekerccsel. Rezervált és méltóságteljes nagyapám még kilencvenéves korában is eljárta ezt a táncot: tett néhány botladozó, remegő lépést, s arca örömtől ragyogott, miközben öreg karjai átölelték a Tórát.
A természetünnepi ciklus összefoglalása
A természetünnepek ma már Izraelben is csupán megemlékezések, egykori önmaguk idézetei. A gargantuózus zarándoklat Jeruzsálem útjain, a zsúfolt, csillogó díszekkel ékes szent város, az Örökkévaló nagy Temploma a fehérbe öltözött papok soraival, ezüst harsonáival, arany kapuival, gyönyörű dallamaival mindez régi könyvek szavaivá halványult. De Mózes Tórája, amely rendelkezik az ünnepekről, a körmenetekről, a papságról és a Templom ünnepélyességéről, megjövendölte, hogy a tündöklés rövid életű lesz, mert a nép a nagy jólétben el fogja veszíteni törvényét és országát, s száműzetés lesz a sorsa. Ezért azt is elrendelte, hogy a nemzetnek meg kell ülnie az ünnepeket, akárhol éljen is, minden időben. Így is teszünk. Sok ezer éve él népünk a hitben, hogy eljön az idő, amikor az Örökkévaló visszatelepíti a népet földjére, s a régi ünnepek akkor visszanyerik ősi erejüket és szépségüket. Időközben de milyen hosszú idő közben! a szent napok, még ha megfogyatkozott tartalommal és pompával is, védőbástyáivá lettek a száműzetésben élő zsidóságnak. Izraelben még a nem vallásosok számára is a legnagyobb nemzeti ünnepekké váltak. Aki nem törődik velük, az nem gondozza a gátat, amely a feledés óceánjának mindent elsöprő hullámait szorítja vissza, és saját magát is kellemes és tanulságos tapasztalatoktól fosztja meg. A szavak szárazak és unalmasak a kovászoskeresés vagy a pálmaágas felvonulás cselekvő élményeihez képest. Száz előadást is meghallgathatunk, negyven könyvet is elolvashatunk a judaizmusról, mégis kevesebbet tudunk meg róla, mint ha egyetlen évben megüljük az ünnepeket, a velük járó kötelezettségekkel és örömökkel együtt.
LÁBJEGYZET *Az USA győzött. Háromszoros hurrá a piros-fehér-kékeknek! H. W. (1982)
LÁBJEGYZET *A Biblia természetesen megemlíti, hogy a zsidóknak az Egyiptomból való gyors távozás miatt nem volt idejük kenyeret keleszteni. A jelkép titokzatossága a kovászos teljes eltávolításának rendkívül könyörtelen előírásában rejlik. H. W. (1985)
LÁBJEGYZET *Ebből ered a magyar „pünkösd”. M. K.
