- fejezet
A rebbe, akit rablók segítettek Magyarországra
Az üldözött munkácsi pap az akkori erdélyi országos főrabbihoz, rabbi Panéth Ezékielhez fordult, aki iskolatársa s kebelbarátja volt, elpanaszolva neki, hogy a környékbeli chászidok nem hederítenek szavára, és bosszantják őt.
Olyannyira elkeserítették a más rebbék után szaladó chászidok, s olyannyira lealázták őt, hogy végre is otthagyta Munkácsot, s elköltözött Dynówba, Galíciába.
Voltak azonban jámbor tisztességes chászidok is, akik minden cádiknak megadták az őt megillető tiszteletet. Így aztán évente sok cádik jött be Galíciából, mint például rabbi Élimelech Rudnikból, akit nagyon megbecsültek, s tiszteltek, továbbá rabbi Sálom Rokéách Belzből, aki sokszor fordult meg hazánkban, s aki mindig nagyrabecsülésének adott kifejezést a magyarhoni zsidók iránt, imígy nyilatkozván róluk:
A Synhedrion tagjai
„Sehol sem találtam oly istenfélő, jámbor zsidókat, mint Magyarországon, s biztosra veszem, hogy amennyiben a jeruzsálemi Synhedrion tagjainak a választásáról volna szó – amely testületbe tudvalevőleg csakis istenfélő, igazságos, önzetlen, erkölcsös, tudós s bölcs egyéneket hívhatnak meg –, úgy a tagok túlnyomó része Magyarországról kerülne ki.” (Erre a kijelentésre még napjainkban is jogosan büszkék a magyar zsidók.)
Külön érdekességgel bírnak az oroszországi rabbi Mechele Kurimába történt jövetelének rémregénybe illő körülményei. –, a szent Báál Sém unokája, híres rebbe volt Oroszországban, de a denunciálások s feljelentések orosz földön annyira zaklatták, hogy több ízben elhatározta, miszerint végképp hátat fordít Oroszországnak, s kivándorol Magyarországra. 1831-ben végérvényesen eltökélte magát az elutazásra. Váratlanul azonban egy újabb feljelentés történt ellene, s ezúttal Szibériába való deportálásra ítélték, ahonnan akkor soha senki élve vissza nem tért.
A chászidok persze nem maradtak tétlen, belátták, hogy itt gyorsan kell cselekedni, s cselekedtek is. Nagy titokban megtanácskozták a dolgot, s arra a meggyőződésre jutottak, hogy csak egy módon lehet a cádikot megmenteni.
Tudták, hogy a szokásos kíséret, amely a deportáltakat kíséri, csak nyolc emberből áll; ismeretes volt előttük továbbá az is, hogy a Szibéria felé vezető út egy bizonyos erdőn vonul át, amely erdő sűrűjébe egy rettegett rablóbanda fészkelte be magát. Az volt tehát a chászidok terve, hogy felbérelik az erdőbeli rablókat, álljanak lesben, s az ott a deportálttal elvonuló kíséretet fegyverezzék le, s eresszék szabadon a cádikot, akit ők, a hívek majd kiszöktetnek Magyarországra.
A tervet közölték a cádikkal is, aki hozzá is járult, azzal a kikötéssel, hogy a támadóakció folyamán a zsiványok ártatlan vért ne ontsanak, hanem csupán fogják el a fedezet embereit, tartsák nyolc napig őrizet alatt, amíg a cádik már a határon túl lesz, aztán eresszék őket szabadon.
„Zsidónak álcázott rendőrök”
A chászidok kiválasztottak néhány embert, akik a rablókkal tárgyaljanak s megállapodásra jussanak. Addig keresték a rablókat az erdőben, amíg a tanyájukat meg is találták. A rablók azonban gyanúperrel éltek, hogy a láthatáron feltűnt alakok zsidó álruhában rejtőzködő rendőrök (mivel a hatóság így szokta lépre csalni a különböző rablóbandákat). Amint tehát észrevették az általuk rendőröknek hitt chászidokat közeledni, hirtelen minden oldalról megrohanták őket, körülfogták, s erősen megkötözték, s betuszkolták barlangjukba, hogy ott aztán féktelen dühükben leszámoljanak velük…
Az ily módon kelepcébe került chászidok váltig esküdöztek, hogy ők bizony nem rendőrkémek, s kérlelték a zsiványokat, hogy legalább hallgassák meg idejövetelük okát, de a feldühödött haramiák oda se hederítettek a jajveszékelésükre s esdeklésükre, hanem éles gyilkolószerszámjaikat kirántva előkészületeket tettek a „leszámolásra”…
A chászidok otthon maradt része egybegyűlve türelmetlenül s dobogó szívvel várták a deputáció visszatérését, hogy a rablóbandával folytatott tárgyalások eredményét megtudják, mikor hirtelen, nagy izgatottan betoppant rabbi Mechele, s többször egymás után felkiáltott: „Ét cárá! Ét cárá! (Veszedelmes óra! Veszedelmes óra!) Hamar, siessetek a rablók tanyájához az erdőbe, mert halálos veszedelemben forognak szegény testvéreitek! Ó, siessetek, siessetek!”
A jelen volt chászidokban elhűlt a vér, lélegzetük is elállott, amikor a cádik vészkiáltását hallották, s lóhalálában elvágtattak az erdőbe, ahol addig kutattak, amíg a haramiákat megtalálták. Nagy nehezen sikerült nekik a haramiavezért rábírni, hogy meghallgassa őket, s miután az megengedte nekik, hogy jövetelük célját előtte kifejtsék, arra a meggyőződésre jutott, hogy ez egyszer tévedett a feltevésében, s alkudozni kezdett velük. Aztán tanácsot ült bandája tagjaival, s egyhangúlag megkötötték az egyezményt a chászidokkal, akik a megállapított bért előre ki is fizették. Utána pedig a mentési tervet minden részletében kidolgozták. Az erdei út ama pontját, amelyen a kíséretnek a deportálttal okvetlenül el kell haladnia, nagy ívben körülállják majd a chászidok, akik a cádik kíséretében lesznek, tettetni fogják magukat, mintha búcsút vennének szeretett mesterüktől, s ennek tiszteletére a Jom ze mechubád mikol jomim… című énekre fognak rázendíteni – s ez lesz a jel, hogy a haramiák rajtaüssenek a kísérő katonákon.
„Most segíts, szent Atyám!”
A chászidok eddig fogva tartott testvéreikkel együtt visszatértek, s jelentést tettek rabbi Mechelének, aki természetesen mindent jóváhagyott. Másnap jött a kíséret, s elhurcolta a sápadt, aggódó cádikot…
Engedelmével több chászid csatlakozott a szomorú menethez, hogy a cádikot az erdőig elkísérjék. Már az erdőben haladnak lassan előre… már az útnak megbeszélt pontján vannak… A cádik s híveinek a szíve hevesen dobog, felette izgatottak… „Ácind helf, heiliger Fóter! (Most segíts, szent Atyám!)” – fohászkodott rabbi Mechele, ég felé emelve nedves szemeit. A chászidok pedig e pillanatban belefogtak a Jom ze mechubádba.
„Hurrá, hurrá!” – visszhangzott erre körös-körül a haramiák csatakiáltása, s a sűrűségből előretörve, kettesével rajtaütöttek a kíséret minden egyes katonáján. Ezek nagy meglepetten azonnal tisztában voltak azzal, hogy itt minden fegyveres ellenállás hiábavaló volna, s azt meg sem kísérelték.
Mialatt a haramiák a katonákat ártalmatlanná tették és megkötözték, addig a chászidok rabbi Mechelével a titokban előre előkészített kocsin vágtatva elhajtottak – egyenesen a magyar határ felé.
Mikor sok viszontagság után Kurima falu határába értek, rabbi Mechele így kiáltott fel: „Itt maradok!” – s ott is maradt, s ezért később a világ csak úgy ismerte, hogy „reb Mechele Küremer”. Minden évben sziván hó 15-én, amely napon sikerült volt elmenekülnie Muszkaországból, hálaadó örömlakomát rendezett, s azon el szokta beszélni életének fent leírt kalandos epizódját.
Húsz esztendeig lakott rabbi Mechele Kurimában, s nagy hírnévre tett szert. Messze vidékekről keresték föl a chászidok, hogy áldásában részesüljenek. De azért ott sem élhetett teljesen nyugodtan, mert mindig voltak kellemetlenségei. Olykor-olykor följelentették, hogy nem magyar születésű honpolgár, s több efféle. Végre kieszközöltek részére a császártól egy engedélyt, hogy joga van Magyarország bármely vidékén lakni. Ettől az időtől fogva csak derűs napokat látott a sok megpróbáltatáson átment cádik.
Híveinek száma napról napra növekedett, s jó hírneve mind messzebbre jutott el. Rabbi Mechele Kurimában halt meg, s ott is van eltemetve.
