Megölhetjük-e a pöttyös lámpáshordó kabóca vagy más invazív faj egyedeit, teszi fel a kérdést a chabad.org írása. A kérdés azért különösen fontos, mert az Egyesült Államokban már figyelmeztetést adtak ki, miszerint ez a rovar több millió dolláros károkat okozhat a közeljövőben az amerikai mezőgazdaságnak. De vajon ez a zsidóság útja is? A kabócák nem Isten teremtményei?
A zsidó törvények szerint ok nélkül tilos megölni egy teremtményt és tilos fájdalmat okozni neki.
Ha azonban ez hasznot hoz az embereknek, például mert az állat fájdalmat vagy jelentős problémákat okozott, akkor megengedett. Sőt, bizonyos helyzetekben egyenesen micva megölni egy állatot, például ha meghatározható veszélyt jelent vagy ha kóser húsra van szükségünk szombatra vagy ünnepnapra. Ebből következik, hogy amennyiben az invazív faj egyedeit kármegelőzés céljából irtják, akkor ez megengedett.
Isten teremtményeinek megölését azonban nem szabad félvállról venni. Egy zsidó bíróság például csak akkor olthatja ki egy állat életét, ha egy 23 tagú bíróság úgy dönt, hogy ez a megfelelő lépés (amennyiben nincs szó közvetlen életveszélyről). Sok rabbiról és kabalistáról tudjuk, hogy nagyon odafigyelt, nehogy megöljön egy állatot. A Talmud (Bává meciá 85a) elmondja, hogy egyszer egy levágásra szánt borjú haladt el a Misna összeállítója, rabbi Jehuda, a fejedelem mellett. A borjú hirtelen összeomlott, fejét a rabbi köpenye alá dugta, és fájdalmasan sírt. „Menj” – mondta rabbi Jehuda. „Mit tehetnék érted? Ezért lettél teremtve.” Mivel nem mutatott együttérzést, az Égben úgy határoztak, hogy rabbi Jehuda 13 éven át szenved majd fájdalmas betegségektől. Egy napon a cseléd éppen a házat söpörte, amikor észrevette, hogy néhány menyétkölyök heverészik a padlón. Ki akarta söpörni őket, de rabbi Jehuda megállította: „Hagyd, hogy éljenek, ahogy írva van (Zsolt. 145:9): »Jóságos az Örökkévaló mindenekhez, és irgalma rajta van mind az ő művein«”. Abban a pillanatban kihirdették az Égben: „Mivel már van benne együttérzés, legyünk mi is együttérzőek vele” – és meggyógyult.
A nagyszerű kabalista, az Árizál néven ismert Jicchák Lurija rabbi még akkor is tartózkodott a rovarok megölésétől, ha azok zavarták őt. Az ötödik lubavicsi rebbe, Sálom Dovber rabbi még akkor sem ölte meg a szúnyogot, ha az éppen megcsípte őt, éppen csak elhessentette a csípős rovart a kezével.
A növények is az isteni teremtés részei, ezért velük is elővigyázatosan kell bánnunk. Amikor a hatodik rebbe még kisfiú volt, gyakran sétált a természetben apjával, az ötödik rebbével. Egy ilyen alkalommal, éppen amikor apja arról beszélt, hogy még a legkisebb fűszál legapróbb rezdülése is a hatalmas isteni terv része és az isteni gondviselés vezeti, át sem gondolva, mit cselekszik, letépett egy levelet és morzsolgatni kezdte az ujjai között. Apja megszidta: „Hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen az Örökkévaló által teremtett világ iránt? Ezt a levelet a Mindenható egy bizonyos céllal teremtette, és isteni életerő itatja át. Teste és élete van.
Hogyan lehet e levél ’énje’ kevesebb a te énednél?”
Mindezek azonban nem azt jelentik, hogy jobb, ha nem ölünk meg invazív fajokat. Először is, fontos szabály, hogy a szent életű emberek tettei nem feltétlenül jelentenek számunkra, egyszerű emberek számára instrukciót. Továbbá ha az ember többet szeretne megtenni, mint törvényeink előírják, akkor sem teheti azt mások kárára. Mivel a fent említett kabócák ökoszisztémákat tesznek tönkre és másoknak pénzbeli károkat okoznak, az emberek iránti figyelmesség és érzékenység azt diktálja, hogy segítsünk nekik megszabadulni tőlük. Emellett sok rabbi véli úgy, hogy jobb, ha nem puszta kézzel ölünk meg egy állatot, mert ez kimeríti a az érzéketlen kegyetlenség fogalmát. Jobb rovarirtót vagy csapdát használni, olyanokat, melyek a lehető legkevesebb fájdalmat okozzák.