Az Arutz7 elemzése Eliezer Melámed rabbi által írt Pninéj Háláchá című sorozatból idéz.
Az elmúlt évezredek során nem egyszer előfordult, hogy zsidó testvéreinket elrabolták, és hatalmas árat követeltek elengedésükért. Bölcseink hangsúlyozták, hogy a pidjon svujim, a foglyok kiszabadítása rendkívül fontos micva és amit csak lehet, meg kell tennünk a kiszabadításukért, ám azt is meghatározták, hogy mi az, amit még megtehetünk az érdekükben. A Gitin traktátusban (45a) olvassuk, hogy
„A társadalom érdekében értéküknél többet nem szabad fizetni a foglyokért”.
A túlzottan magas összeg megfizetése ugyanis elsősorban további túszok ejtésére ösztönzi ellenségeinket, és azt is megemlítik, hogy az esetleg túl nagy terhet ró a közösségre, mely így képességein felül kénytelen adakozni. Ha azonban nagyon gazdag embert fognak el, aki képes saját pénzével kiváltani saját magát, bármekkora összeget kifizethet (ez nem vonatkozik a gazdag emberek családtagjaira, csakis őrá).
A rothenburgi Meir rabbi (1215-93) például nem egyezett bele, hogy közösségének tagjai megfizessék a Rudolf herceg által érte követelt, rendkívül magas váltságdíjat, nehogy ezzel arra ösztönözzék a kegyetlen uralkodót, hogy további bölcseket raboljon el, illetve nehogy törleszthetetlen adósságokba verjék magukat miatta a közösség tagjai. Így végül a börtönben halt meg, hétévnyi fogság után.
Bölcseink azt a kérdést is felteszik, hogy mi a helyzet akkor, ha a túszok élete is veszélyben forog. Bár vannak, akik ez esetben megengedik csillagászati összegek kifizetését is, mások, köztük a Rámbám is, úgy vélekednek, hogy ez esetben is fennáll a tilalom, mivel azzal csak további emberrablásokra ösztönöznénk ellenségeinket. A kérdésben azonban nincs egységes döntés a rabbik között.
Izrael állam 1948-as megalapítása óta több alkalommal előfordult, hogy arab terroristák zsidó túszokat ejtettek, és azzal fenyegettek, hogy hacsak Izrael nem enged el meghatározott számú bebörtönzött terroristát, meggyilkolják a fogva tartottakat.
Mit mond ilyen esetekben a háláchá?
Láttuk, hogy azokban az esetekben, amikor a túszok élete veszélyben forog, döntéshozóink megosztottak: egyesek szerint mindent el kell követni az életveszélyben levő túszok kiszabadításáért, mások szerint az csak további embereket sodorna életveszélybe. Háború esetén világosnak látszik, hogy ha engedünk a terroristák követeléseinek, azt a gyengeség jelének tartják, és még nagyobb erővel támadnak majd.
Korábban már megtapasztalhattuk, hogy ahányszor engedtünk a terroristáknak, az további gyilkosságokra motiválta őket.
Ráadásul ha meghajlunk a terroristák akarata előtt, akkor többé nem kell aggódniuk azon, ha elfogják őket. Tudják, hogy egy következő fogolycsere alkalmával szabadlábra kerülnek. Bizonyított tény, hogy az elengedett terroristák igen magas arányban követnek el újra merényleteket. Ennek okán, akármilyen fájdalmas és iszonyatos is kimondani, nem szabad engednünk, nem fizethetünk többet, mint az elfogadott embert emberért „árat”.
Háború esetén nem engedünk az ellenség követeléseinek – ha akár csak egyetlen zsidó túszt is ejtenek, háborúba megyünk a kiszabadításáért. Így tettek őseink, így tett például Dávid király is, amikor ámálek népe foglyul ejtette a ciklági nőket: előzetes tárgyalások nélkül azonnal hadba vonult a kiszabadításukért (Smuel 1:30). A háború végeztével, a tűzszünet megkötése után azonban bármennyi ellenséges foglyot elengedhetünk és olyan rabbik is vannak, akik szerint a katonai foglyokért az izraeli hadsereg mint „gazdag ember” bármekkora mértékű fizetséget megadhat.
Történelmi tapasztalataink szerint a korábbi fogolycserék csak további merényletekre ösztönözték ellenségeinket, a szabadon engedett terroristák jelentős része újabb merényleteket követ el. Rabbijaink éppen ezért úgy vélik, hogy eltúlzott árat nem szabad megfizetni fogolycsere keretében. Ugyanakkor Izrael államnak vitathatatlan kötelessége a katonai szolgálat idején foglyul esett katonák kiváltása, bármi áron, az ország biztonságának vagy gazdaságának figyelembe vétele nélkül.