Aki a ’90-es években vagy a 2000-es évek elején megfordult a Vasvári Pál utcai zsinagógában vagy egy Chábád rendezvényen, az biztosan emlékszik az Oberlander házaspár gyerekeire, köztük a vékony, nagy szemű, cserfes Mussie-ra. A kislányból mára felnőtt nő lett, kétgyermekes családanya, aki hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a feladataiba, legyen szó az iskolai munkáról, programszervezésről vagy női estekről. Feldman rebbecent a gyerekkoráról és felnőtt életéről kérdeztük. Steiner Zsófia írása
– Milyen volt egyedüli sliách gyerekekként felnőni? Milyen emlékei vannak a közösségről gyerekkorukból?
– Óriási élmény volt, nagyon szerettem az embereket, a közösséget, a nyüzsgést, ami körülöttünk volt. Igazából sztárok voltunk, az összes felnőtt velünk foglalkozott. Nagyon pozitív emlékeim vannak, jó atmoszféra volt. Nem volt hiányérzetünk, mert a szüleink jól készítettek fel minket az életre. Nem volt sok vallásos barátunk, nem minden kóser ételt lehetett kapni, de ezek nem égető hiányként jelentek meg.
– A házasságkötése után nem sokkal visszaköltözött Magyarországra a férjével. Miért döntöttek így? Mindig is ez volt a terv?
– Nem feltétlenül ez volt a terv, én mindig nyitott voltam és vagyok, hogy bárhol, bármilyen közösségben segítsek a világon. Gyerekként mindig Kínába vágytam rebbecennek… Végül, amikor eljött az idő, akkor nem tudtam elképzelni magam máshol, mint itt. Ez az én iskolám, az én közösségem, az én utcáim, az én embereim, az én otthonom. Megismerni egy új közösséget és ott beilleszkedni mégis nehezebb. Úgy tűnik, talán mégsem vagyok olyan nyitott, mint gondoltam.
– Nyitott otthonban nőttek fel, a lakásukban volt sokáig a Chábád iroda, mindenki ismerte az Oberlander gyerekeket. A mostani otthona is ilyen?
– Nyitott otthonban nőttünk fel, és ilyen otthont vezetek én is. Nincs olyan érzésem, hogy valaki bejött a magánszférámba, szívesen látok mindenkit, aki bejön. A hátránya talán az, hogy nincs privát helyem, hiszen én úgy nőttem fel, hogy a lakhelyem a közösség központja volt.
– Milyen kihívásokkal kell szembenézni a mindennapjai során?
– Számomra a legnagyobb kihívás – lehet, hogy viccesen fog hangzani – az az, hogy amikor megyek az utcán és valamelyik gyerekem elkezd sírni vagy feláll a babakocsiban, akkor érzem, hogy az emberek néznek, figyelnek, hogy lássuk csak, mennyire ügyes a kétgyermekes anyuka. Izraelben csak a támogatást érzem, azt, hogy de jó, hogy már két gyermeked van. Itthon más. Úgy érzem, kritikus szemmel néznek az utcán, amikor a gyerekek nem angyalként viselkednek, hogy milyen fiatal vagyok és már két gyermekem van és vajon képes leszek-e megbirkózni a nevelésükkel. Számomra nagy kihívás az, hogy ezzel együtt tudjak élni.
– Mennyiben lesz más a gyerekeinek itt felnőni?
– Van, amiben hasonlít, van, amiben különbözik. Manapság van iskola, kóser étel, nagy közösség, ami nekünk nem volt. Nem ők a közösség egyedüli gyerekei, hiszen ez a szerep ma szétoszlik 20 gyerek között, és nem csak négyen vannak, mint mi voltunk [Az Oberlander házaspárnak összesen 7 gyermeke született, közülük hárman fiatalabbak – szerk.]. Ami hasonlít az az, hogy ők is tudnak magyarul, ők is a Margitszigetre mennek kirándulni, mint mi is. Akkor még nem volt biztos, hogy az én gyerekeim is itt fognak felnőni és tetszik, hogy ugyanazok az élményeink vannak.
– Nagyon aktív a vallásos édesanyák között, tanít, whatsapp-csoportot szervez és így tovább. Miben tud segíteni a többi anyukának?
– Nagyon fontos számomra a közösségi élet, imádom ezt csinálni, nagyon élvezem, ez nekem olyan, mint a család. Nagy örömmel teszek bármit a közösségért. Nem mindig tudom, hogy mivel tudok segíteni a vallásos zsidó nőknek, de mindig keresem. Nem egyedül csinálom ezt, Zalmanov Chayával szoktunk erről beszélgetni, hogy miket lehetne még szervezni. Már volt néhány újdonság és jövőre is lesz még meglepetésünk, amiket remélhetőleg sikerrel tudunk majd megvalósítani.
– Milyen pluszt ad a magyarországi élet ahhoz képest, amit Izraelben vagy Amerikában élnének?
– Nagyon megerősíti az identitásunkat. Nem magától értetődő az, hogy hászid zsidók, vallásos zsidók vagyunk.
A cikk az Egység 122. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 122. szám – 2019. szeptember 1.