Esküvői szezon Újbudán

Egy zsidó esküvő mindig különleges esemény: a hüpe alatt egy lélek két darabja egyesül és megszületik egy új család. Néha azonban erre a pillanatra egy kicsit várni kell. Így történt ez Endrődi Péterrel és Pannival, akik a Bocskai úti zsinagóga oszlopos tagjai. „Akkor ismerkedtem meg velük, amikor néhány éve az ünnepek előtt meglátogattam a környéken élő zsidó családokat. Nagyon gyorsan összebarátkoztunk, és amikor újranyitottuk a zsinagógát, állandó tag­jaivá váltak” – meséli Stell rabbi, a zsinagóga vezetője.

Endrődiék több mint 50 éve házasok voltak, de nem volt zsidó esküvőjük. Amikor ez a téma fölmerült, Stell rabbi arra biztatta őket, hogy tegyék meg ezt a lépést, és legyen övék az újranyitás utáni első esküvő. Így is lett, és két héttel ezelőtt egy megható ünnepség keretében a hüpe alá álltak barátaik, rokonaik, a közösségük és nem utolsó sorban a fiuk és az unokáik jelenlétében. „A zsidó lélek két darabja a hüpe alatt egyesül újra és válik teljessé. Péter és Panni sok évtizednyi házasság után végül ezt a lelki egyesülést és átélhették. Nagyon megható pillanat volt számukra és számunkra is.”

Ezzel azonban nem ért véget az esküvői szezon a Bocskai úton! „Amikor újranyitottuk a zsinagógát, az első minjenünk sávuotkor volt, a Tóraadás ünnepén. Ennek a minjennek volt az egyik tagja Gellért István, akit korábbról ismertem ugyan, de nem tudtam a történetét” – mesél tovább Stell rabbi. – Amikor felhívtuk a Tórához, megkérdeztem, hogy csinált-e már ilyet korábban. Azt felelte, hogy igen, egyszer, a bár micvóján, ugyanebben a zsinagógában, 1958-ban.” El lehet képzelni, mennyire meglepődött a rabbi ennek hallatán. A háború után még rövid ideig működő zsinagógában talán az egyik utolsó bár micva fiú lehetett István, és íme, hat évtizeddel később újra itt hívták föl a Tórához az újjáéledő zsinagóga első tóraolvasásán. István és felesége szintén sok-sok éve voltak házasok, de zsidó esküvőjük nekik sem volt. Az esküvőről beszélve az is fölmerült, milyen szép lenne, ha ugyanebben a zsinagógában állnának hüpe alá. Múlt héten erre is sor került egy gyönyörű ünnepség keretében. A történet azonban itt nem ér véget. Kiderült ugyanis, hogy a házaspár negyvenes éveiben járó fiának, Andrásnak soha nem volt bár micvája. Ezt gyorsan orvosolni kellett, András ott az esküvőn életében először fölvette a tfilint. Ezzel az élet tényleg teljes kört írt le: abban a zsinagógában, ahova István gyerekként járt, ahol bár micvó lett, ahova visszatért felnőttként, ahol a hüpe aláállt – a fia ott lett bár micvó.

„Az emberek sokszor azt mondják, hogy nem kaptak zsidó neveltetést, számukra már késő a zsidósággal foglalkozni. Ez a két történet gyönyörűen példázza, hogy soha nem késő, a zsidó lélek mindig hazatalál.”