Izrael 2019 óta egy furcsa helyzetben él – ahogy félig viccesen több helyen megjegyezték, Izrael államformája az alkotmányos választási időszak. Idén novemberben ötödik alkalommal járultak három éven belül urnákhoz a választók, azzal a reménnyel, hogy vége sikerül valakinek megnyugtató többséget szereznie. Összeállításunkból kiderül, hogy született meg Izrael Állam és a választási rendszere, mit kell tudni a Kneszetről és helyreállíthatja-e a politikai stabilitást az erős jobboldali győzelem.

 

Úton az önállóság felé

 

A brit mandátumtól az első választásig

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a mai Izrael, érdemes egy kicsit visszább lépnünk az időben, megismerkedni a brit mandátum történetével, ami elvezet bennünket Izrael első demokratikus választásáig.

Az első világháborút követően a Nemzetek Ligájának feladata volt, hogy a korábban német, illetve oszmán fennhatóság alatt levő területek feletti kontrollt más kezekbe adja. A győztes szövetséges erők (Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és Ausztrália) adminisztratív mandátumot kaptak ezekben a régiókban a saját kormányzattal nem rendelkező térségek vezetésére. A szövetségesek és az Oszmán Birodalom között 1920-ban kötött sèvres-i békeszerződés értelmében brit kontroll alá került az addig oszmán fennhatóság alatt lévő Transzjordánia (a mai Jordánia) és Palesztina (a mai Izrael, ide értve Jehudát és Somront is, valamint a Gáza-övezet).

 

Palesztina neve

A Nemzetek Ligája 1922 júliusában Nagy-Britanniát bízta meg a palesztinai mandátum létrehozásával. (Itt fontos megjegyezni, hogy „Palesztina” Izrael római korban használt neve és nem a soha nem létezett „palesztin nép” hazáját jelöli.) Nagy-Britannia feladata az volt, hogy – „elismerve a zsidó nép és Palesztina történelmi kapcsolatát” – elősegítsék egy zsidó állam létrejöttét Izrael földjén.

Nem sokkal később, 1922 szeptemberében a Nemzetek Ligája és Nagy-Britannia úgy határozott, hogy a zsidó nemzetállam nem terjed majd ki a Jordán-folyótól keletre eső, a mandátum mintegy háromnegyedét kitevő területre, ahol végül megalakult a Jordán Hasemita Királyság, vagyis Jordánia.

 

Önkormányzat

A palesztinai brit mandátum lehetővé tette a területén élő zsidó és arab közösségeknek, hogy saját belső ügyeiket maguk intézzék. A hatóságoknak nem volt könnyű dolga, mivel a növekvő arab nacionalista mozgalom tagjai teljességgel elutasították a zsidók független állam létrehozására való törekvését. A Jisuv, vagyis az államalapítás előtti zsidó közösségek összessége azonban nem tétlenkedett: létrehozta választott közgyűlését és a Nemzeti Tanácsot. A gazdaság növekedett, a héber nyelv terjedt, településeket alapítottak, megszervezték a héber nyelvű oktatási rendszert és virágzott a kulturális élet is. Mindemellett azonban komoly nehézségekkel kellett szembenézniük a Jisuv tagjainak: a brit kormányzat arab nyomásra számos vállalását semmissé tette, így többek között jelentős mértékben korlátozta a bevándorlást és a földek megszerzésének lehetőségét, arab részről pedig állandósultak a támadások. Ezek közül az egyik leghírhedtebb a hevroni mészárlás volt: Hevronban a XX. század elejére a közösség szépen felvirágzott, tagjai jó viszonyt ápoltak a város arab többségével is, bejáratosak voltak egymás otthonaiba, részt vettek egymás ünnepségein. 1929-ben azonban az arab csőcselék hatalmas vérfürdőt rendezett a hevroni zsidó lakosok körében: 67 embert – időseket és fiatalokat, férfiakat és nőket – gyilkoltak meg hidegvérrel és további számos zsidó megsebesült a gyilkos támadásban. A brit rendőrök nem avatkoztak közbe, nem siettek a zsidó lakosok segítségére, bár később menedéket nyújtottak nekik. A túlélők még egy ideig megpróbáltak a városban maradni, ám a britek az evakuálás mellett döntöttek. Több ezer év után az atyák városa zsidó lakosok nélkül maradt.

 

A fejlődés évei

A brit mandátum évei minden nehézségükkel együtt lehetővé tették a mai Izrael alapjainak lerakását. Erre az időre esik az ún. harmadik, negyedik és ötödik alija (vagyis bevándorlási hullám). A harmadik alija 1919 és 1923 között túlnyomó részben Lengyelországból, Oroszországból és Kelet-Európa más államaiból összesen 35 ezer olét (új bevándorlót) hozott magával, akik a Balfour-deklaráció és a palesztinai brit térnyerés adta reménytől vezérelve, illetve az első világháborút követő pogromok elől menekülve kerestek boldogabb életet a Szentföldön. Létrehozták a leendő Izrael infrastruktúrájának és politikai berendezkedésének alapjait, megszületett a Hisztádrut, vagyis a szakszervezet, az izraeli hadsereg elődje, a Hágáná, megindult a nagy mértékű iparosodás és megerősödött a mezőgazdaság. Számos új kibuc (vagyonközösségen alapuló mezőgazdasági település) és mosáv (szövetkezeti mezőgazdasági település) alakult, melynek tagjai minden erejükkel dolgoztak az ország építésén.

1924-től, a negyedik alija folyamán elsősorban a lengyel középosztály tagjai érkeztek a brit mandátum alatt álló Palesztinába. Ennek okát részben a lengyel gazdasági krízisben és a zsidók tevékenységét korlátozó intézkedésekben kell keresnünk, részben pedig abban, hogy 1924-től nagyon erősen limitálták az Egyesült Államokba való bevándorlást. Míg korábban az Európából távozni vágyók szabadon dönthettek arról, hogy Amerika vagy Izrael felé veszik-e az útjukat, ettől fogva az előbbi döntés sokakban fel sem merülhetett. A magukkal hozott tőkéből műhelyeket, gyárakat, szállodákat, éttermeket és üzleteket hoztak létre, illetve nagyszabású építkezések indultak. Ebben az időszakban 67 ezer fővel gyarapodott a terület zsidó népessége.

FORRÁS: AZ IZRAELI HADSEREG ARCHÍVUM

Az ötödik alija

Az államalapítást megelőző aliják közül az utolsóra, az ötödikre már a világgazdasági válság és a készülődő háború árnyékában került sor, még mindig a brit mandátum idejében. Az angolok korlátozásai ellenére 1929 és 1939 között nem kevesebb, mint 250 ezer zsidó telepedett le Izrael földjén, akik jelentős mértékben átformálták a Jisuv, az államalapítás előtti izraeli letelepedés arculatát. 1933-ban, Hitler hatalomra kerülésével özönleni kezdtek a legális és illegális bevándorlók. A Németországból és Ausztriából érkező zsidók, akik az ötödik alija teljes számának mintegy negyedét tették ki, nagy mértékben lendítették előre a fejlődést. Ők voltak a nyugat- és közép-európai új bevándorlók első képviselői.

E folyamatokkal párhuzamosan egészen az állam függetlenedéséig folyt az alija bét, vagy más néven a háápálá, az „illegális”, vagyis titkos bevándorlás. Kezdetei – akárcsak a legális alijáké – az oszmán uralom utolsó évtizedeire nyúlnak vissza, mivel a törökök 1882-től szigorúan szabályozták, hogy hányan és milyen körülmények között telepedhetnek le a Szentföldön Kelet-Európából.

1916-tól a brit adminisztráció, illetve a néhány évvel később létrejött palesztinai brit mandátum idején szintén meghatározott kvóták vonatkoztak a bevándorlásra. Hitler hatalomra kerülését követően – a kvótákat és a britek éberségét kijátszva – egyre többen próbáltak be­jutni az országba. A második világháború kitörése előtt több ezer embert sikerült a különféle, részben földalatti szervezeteknek Izraelbe juttatni.

 

Menekülés a háború előtt – és után

A háború idején a britek többszörözött erővel őrizték a partokat és fordították vissza vagy süllyesztették el a menekülőket szállító hajókat. Végül 21 hajónak sikerült partot érnie, fedélzetükön összesen nagyjából 15 ezer menekülttel. Emellett szárazföldi úton is egyre nagyobb számban érkeztek a Szentföldre a közel-keleti országokból menekülő zsidók.

A háborút követően a túlélők nagy számban igyekeztek elhagyni szülőföldjüket és letelepedni az Ígéret földjén. Az őket szállító hajók többségét megállították a britek, az utasokat az atliti menekülttáborba, később Ciprusra kényszerítették. A szabad bevándorlásért vívott küzdelem 1947 nyarán érte el csúcspontját az Exodus híres útjával.

A britek tiltásainak és korlátozásainak kijátszásával 1934 és 1948 között mintegy 115 ezer máápil, titkos illegális bevándorló jutott el a Szentföldre. Rajtuk kívül nagyjából 51 ezren várakoztak ciprusi menekülttáborokban, ők csak a függetlenség kikiáltása után juthattak be Izraelbe.

 

Út a függetlenséghez

Miután az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én elfogadta a felosztási tervet, Anglia bejelentette a palesztinai brit mandátum lejártát, melynek 1948. május 15-ével kellett életben lépnie. Mivel ez szombatra esett, a független Izrael Állam létrejöttét már pénteken nap közben, 1948. május 14-én (ijár hónap 5.) bejelentette Dávid Ben-Gurion, Izrael leendő első miniszterelnöke, azzal a kitétellel, hogy csak este, a mandátum hivatalos lejártával lép életbe.

Ezzel párhuzamosan létrejöttek azok az intézmények, melyek feladata az új állam igazgatása volt. Ezek azonban nem demokratikus választások útján megválasztott szervek voltak: tagjaik a Zsidó Ügynökség és a Zsidó Nemzeti Tanács korábban megválasztott vezetői közül kerültek ki. Ezt a Függetlenségi Nyilatkozat tette lehetővé, melyben a következő szerepelt:

Kijelentjük, hogy a Brit mandátum lejártával, 1948. május 15-től fogva és míg az állam megválasztott hatóságait a Választott Alkotmányozó Közgyűlés által elfogadott alkotmánynak megfelelő módon nem hozzák létre legkésőbb 1948. október 1-jén, az Ideiglenes Állami Tanács működik átmeneti államtanácsként és ennek végrehajtó szerve, Izrael átmeneti kormánya alkotja majd az Izrael nevet viselő zsidó állam átmeneti kormányát.

Mivel azonban az állam létrehozásával egyszerre megkezdődött a függetlenségi háború, a választásokat nem lehetett megtartani az előírt időpontig. Hogy ez miként alakult, megtudhatják a következő cikkünkből.

 

Nők a Szentföldön

A palesztinai Brit Mandátum ideje alatt több ezer, felsőfokú tanulmányokat végzett nő érkezett Európából a Szentföldre. Így történt, hogy a világon itt volt a legmagasabb a női orvosok aránya a férfiakhoz képest. Szinte minden, felsőfokú képzést megkívánó munkakörben voltak nők és az egyetemeken is viszonylag magas számban tanultak, noha hozzá kell tenni, hogy a felsőfokú oktatási intézményekben nem fogadták őket jó szívvel. A harcos nők kitartásának jutalmaként 1926-ban a nők választójogot kaptak és választhatóvá is váltak. Az 1948-as államalapításkor már természetes volt a nők szavazati és választhatósági joga. Az első Kneszet 120 tagja között összesen 11 nő volt. A Kneszet első ötven évében a nők aránya tíz százalék körül volt, viszont Izrael olyan eredménnyel büszkélkedhet, amilyennel sok más demokratikus ország nem: 1969-ben nő lett Izrael Állam miniszterelnöke. Ő volt Golda Meir.

A Mandátum ellen tiltakozó zsidók Jeruzsálemben, 1939

Az első választás

A független zsidó államot 1948. május 14-én kiáltották ki, azonban még nyolc hónapnak kellett eltelnie az első parlamenti választások megtartásáig. Ebben az átmeneti időszakban a brit mandátum alatt a zsidó közösséget képviselő Zsidó Ügynökség (Szochnut) és Zsidó Nemzeti Alap intézményei irányították a többfrontos háborút vívó Izraelt. A Függetlenségi Nyilatkozat október elsejére írta ki az első választást, ám a harcok miatt kétszer is módosítani kellett ezen a dátumon, és végül 1949. január 25-én járulhattak először az urnákhoz a fiatal állam polgárai. A nehéz körülmények ellenére a részvételi arány közel kilencven százalékos volt.

A parlamenti választás lebonyolítását népszámlálás előzte meg 1948 novemberében, melyet egy hét órán át tartó kijárási tilalom alatt bonyolítottak le. Összesen félmillió választásra jogosult embert találtak. Összehasonlításul: a tavaly novemberi, 25. voksolás alkalmával ez a szám elérte a 6,79 millió főt.

Ahogy azóta is mindig, az első választás munkaszüneti nap volt, mert a szombati pihenőnap szabályai nem teszik lehetővé a részvételt, a hét többi napján pedig dolgoznak az emberek.

Az első választást valódi ünnepként élték meg az emberek. A városok terein a különböző pártok tartottak nagygyűléseket, voksolásra biztatva a tömeget. Bár a politikai paletta akkor is rendkívül megosztott volt és a szélsőbaloldali erőktől a radikális jobboldali pártokig, ultraortodoxoktól a harcos ateistákig számtalan csoport állított listát, a voksolás napja békésen zajlott, nem jegyeztek fel incidenseket.

Dávid Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke és a szociáldemokrata Mápáj (Izrael Földje Dolgozóinak Pártja) vezetője arról a reményéről beszélt, hogy a háború lezárta után békés viszony alakítható ki a szomszédos államokkal, a mandátum területén kijelölt arab állam létrehozását pedig az arab államok belügyének tekintette. Mose Dáján ezredes, aki abban az időben Jeruzsálem katonai parancsnoka volt, kijelentette, hogy Izrael sohasem fogadhatja el Jeruzsálem nemzetközi várossá minősítését, és szorgalmazta a Jeruzsálemtől nyugatra eső területek teljes visszafoglalását, ahol új települések alapításával kell összekötni Izrael többi részét a fővárossal.

Menáchem Begin, későbbi miniszterelnök, a jobboldali Cherut (szabadság) párt vezére szintén a zsidó települések alapításának felgyorsításáról beszélt, nem máshol, mint a Cherut mozgalom által frissen alapított Rámát Rázielben, a jeruzsálemi hegyekben.

Az első választások során még elég volt egy százalékot elérni a bejutáshoz (ma 3,25 százalékra van szükség ehhez), ami a 21 induló pártból tizenkettőnek sikerült. Első helyen a Mápáj végzett, ők 46 helyet kaptak a 120 fős törvényhozásban. A második erő a marxista Mápám lett 19 mandátummal, majd az Egyesült Vallásos Front következett 16 képviselői székkel. Ebben a frakcióban együtt ültek a vallásos-cionista Mizráchi és a háredi Águdát Jiszráel tagjai. A Cherut 14 mandátumhoz jutott, a kommunisták négyhez. A Kneszetben erős baloldali többség jött létre, az első jobboldali kormányra egészen 1977-ig, Begin győzelméig kellett várni. Az első törvényhozásba mindössze egyetlen arab párt jutott be, mely a Mápáj irányítása alatt állt és két helyet kapott. A legkisebb, a voksok egy százalékát, összesen 4399 szavazatot megszerző párt a Jemeniek Szövetsége volt, mely a Jemenből bevándorolt zsidókat képviselte. Frakciót alapíthattak továbbá a középen álló Általános Cionisták, a liberális Progresszív Párt, a Szfárádi és Keleti Zsidók pártja, a revizionista Harcosok Listája és a cionista nőszövetség, a WIZO.

Izrael első parlamentje először Jeruzsálemben, a Zsidó Ügynökség központjában ült össze, majd a város ostroma miatt egy ideig Tel-Avivban, egy mozi épületében, ezt követően pedig egy szállodában működött. A függetlenségi háború után a Kneszet visszatért Jeruzsálembe. Ma is használt, ikonikussá vált épületét 1966-ban adták át.        

Sir Edmund Allenby érkezése Jeruzsálembe, 1914.

Chana Deutsch írása