Fiatalon sikeres vállalkozó volt, majd felépítette az EMIH catering részlegét, az utóbbi években pedig az EMIH rendezvényszervezésének megújításán dolgozik. Most épp a december 8-i Hanukavásárra készül csapatával, amelyet az Óbudai Zsinagógában tartanak neves kiállítók részvételével. Erdős Judit számára fontos, hogy csapatban tegyen közös ügyekért, éppen ezért elszomorítja, ha mások szekértáborokban gondolkodnak. Interjú.
Mindkét ágon zsidó családból származol, de úgy tudom, nagyon eltérő volt, ki hogyan élte meg nálatok a zsidóságát.
Erdős Judit: Az apukám, Erdős György családja apai vonalon vallásos volt. Túlélték a háborút, és ez megerősítette a hitüket. Az anyukája családját viszont deportálták, és ebbe teljesen belerokkant, elfordult a vallástól. Anyai oldalról világi, kommunista családból jövök, az anyukám nem is tudott sokat a zsidóságáról, egészen addig, amíg édesapámmal meg nem ismerkedett. Apukám mindig is büszke zsidó volt, bemutatkozáskor rendszeresen azt mondta magáról:
„két dolgot kell tudni rólam, zsidó vagyok és a kedvenc ételem a rakott krumpli”.
Nem volt akkoriban gyakori, hogy valaki ilyen nyíltan vállalja a származását. Mi segítette őt ebben?
E. J.: Az édesapámban nagyon erős volt a bizonyítási vágy, az életszeretet. Pedig ő is borzasztó dolgokon ment keresztül. 1937-ben született, megélte, hogy azok a gyerekek, akikkel együtt focizott leköpték, miután már sárga csillagot kellett hordania. Csak egy légiriadó mentette meg attól, hogy belelőjék a Dunába. Ennek ellenére gyerekkoromban rendszeresen kocsikázott velem a Duna-parton ott, ahol korábban meg akarták ölni, és azt mondogatta:
„megmondtam, hogy megmutatom”.
Ekkor már sikeres ügyvéd volt, Újlipótvárosban laktunk a Zsilip Zsinagóga közvetlen szomszédságában. Nagyon sokat hallottam tőle a holokausztról, de ez az erős bizonyítási vágy és a sikerei segítették abban, hogy feldolgozza a traumákat. Egész életében kereste az elismeréseket.
Akkor ti vagytok az a kivételes család, ahol nincsenek a holokausztból hozott traumák?
Szerintem igen. Apukám mindig nyíltan beszélt a múltról, a zsidóságunkról is, nincsenek bennem frusztrációk. Szóval én egy „normális” identitású zsidó vagyok. Mindig ki tudtam állni magamért, ha támadás ért, és talán épp ezért ritkán tapasztaltam valódi antiszemitizmust. Érezni lehetett rajtam, hogy engem nem lehet ezzel bántani. Ugyanezt látom akkor is, ha a kipát viselő mostani férjemmel, Szalai Kálmánnal sétálok az utcán. Sokkal több jó, mint rossz visszajelzést kapunk. Persze valószínű hozzájárul ehhez az is, hogyha valaki nyíltan vállalja a zsidóságát, akkor kevésbé mernek előtte nyíltan zsidózni.
Ez az erős családi háttér mennyire határozta meg a baráti körödet? Tartottátok-e otthon a zsidó szokásokat?
E. J.: Csak a nagyobb ünnepeket. Apukámmal jártam is a Dohány utcai zsinagógába, de anyukám számára a vallás nem volt fontos kérdés, mindig azt mondta, nem a származás alapján kell megítélni az embereket. Persze ezzel én is egyetértek, de számomra a közösséghez való tartozás mégis nagyon lényeges. Az Eötvös Gimnáziumba jártam középiskolába, ahol sok zsidó értelmiségi családból származó gyerek volt, innen kerültek ki a barátaim, és az újlipótvárosi élet is ezeket a kapcsolatokat erősítette. Nagy társasági életet éltem egészen az anyukám elvesztéséig. Óriási csalódás volt, hogy a szüleim barátai egyáltalán nem álltak ekkor mellettem.
Ez nagyon fájdalmas lehetett egy ilyen traumatikus helyzetben. Miként hatott ez a további életedre?
E. J.: Tinédzser voltam, amikor anyukám megbetegedett, és aztán sajnos meg is halt. Ekkor nagyon egyedül maradtam, nem számíthattam a családomon kívül senkire, és ez sok évre eltávolított a pesti zsidóktól, megcsömörlöttem a közegtől. Tudatosan arra törekedtem, hogy én más legyek, mint azok, akikről úgy éreztem, cserben hagytak életem legnehezebb időszakában. Talán ösztönösen ez is közrejátszhatott abban, hogy keresztény férjet választottam. A férjem, Bohus Gábor kürtművész volt, két gyerekünk született, Dalma és Ádám, és a válásunkig tartó nyolc évben nem is nagyon érintkeztem zsidókkal.
Az eltávolodáshoz képest most oszlopos tagja vagy a zsidó közösségnek, holott korábban vállalkozóként dolgoztál. Elég volt a szabadságból?
E. J.: Nem a szabadságból volt sok, hanem a közösség hiányzott, az, hogy másokkal együtt dolgozzak egy közös ügyért. A válásunk után újra és újra felbukkantak régi kapcsolatok, zsidó barátok, aztán egy családi ünnepi miatt elmentem Radnóti Zoltán rabbi zsinagógájában, a Bét Shalomba, ahol megismerkedtem a mostani férjemmel, Szalai Kálmánnal. Ő akkor már szombattartó volt, és a lányával, Sárival együtt jártak oda rendszeresen. Ez rám is hatással volt, egyre aktívabban részt vettem a közösség életében, majd 5-6 évvel később néhány családdal együtt váltottunk, elkezdtünk Köves Slomóhoz járni az Óbudai zsinagógába. Először csak látogatóként mentünk, aztán Kálmán lányának, Sárinak ott tartottuk a bát micváját. Erre az alkalomra én állítottam össze a programot, a dekorációt, az ételeket, és ez annyira jól sikerült, hogy Köves Dvora rebecen felkért, segítsek a zsinagógai programok szervezésében. Először a Hanna Klub évi öt rendezvényét vittem Dvora és Oberlander Batsheva mellett, később pedig felépítettem az EMIH cateringjét, az Óbudai Kosher Cateringet. Kemény, de nagyon kreatív munka volt. Ezután kezdtem néhány éve kifejezetten a közösség rendezvényeivel, majd a kommunikációval foglalkozni. Nagyon jó érzés, hogy egy jó csapat részévé váltam, ráadásul zsidó közegben. Tizenketten dolgozunk szorosan együtt a rendezvény kommunikációs csapatban. Egytől egyig minden munkatársam csodás ember és jó szakember. Bár rengeteg a feladatunk, mégis minden nap inspiráljuk egymást abban, hogy egyre jobbak legyünk.
Rengeteg programot szerveztek egész évben. Mivel készültök a mostani Hanukavásárra?
Nagyon büszke vagyok rá, hogy idén számos magyar iparművész fog kiállítani a hanukavásáron. Lesznek beton ékszerek, bőrtermékek, kerámiák, beton hanukiák, gyöngy ékszerek, divattervezői kalapok férfiaknak és nőknek, ezüst ékszerek, történelmi társasjátékok és dizájner táskák is, illetve közösségünk egyik oszlopos tagja, Ambrus Klári kézzel készített, egyedi hanukai kipáit több méretben is be lehet majd szerezni. Sőt idén először az egyik hazai legszuperebb könyvesbolt, a Pagony is elhozza a gyerekek kedvelt fejlesztőjátékait és könyveit.
Mennyire volt könnyű megszokni az ortodox világot?
E. J.: Én már a 1989-es Budapestre költözésükkor kapcsolatba kerültem Oberlander Báruch rabbival és a feleségével, Bathsevával, mert az apukám készítette el jogászként a Chábád-Lubavics hazai alapító okiratát. Tanítottam őket magyarra, ők pedig engem héberre, és néha a családom is ellátogatott egy-egy zsidó programra. De persze sokakhoz hasonlóan bennem is voltak előítéletek. Idegennek, nehéznek éreztem az ünnepek szigorú rendjét, vagy akár a kóserságot. De aztán rájöttem, hogy nincs semmilyen szigorú elvárás, a rabbik, a rebecenek nagyon toleránsak, nem erőltetnek semmit, nem írják elő másnak a teljes életmódváltást, hagyták, hogy a saját tempómban fejlődjek. Sokat tanultam tőlük a zsidóságról, ami végül be is épült az életembe akár az öltözködés, az ünnepek vagy az étkezés terén.
A munkád során rengeteg emberrel kell együttműködnöd. Hogyan viseled a zsidó közösségen belüli ellentéteket?
E. J.: Sosem szerettem a táborokat, klikkeket, nem voltam semmilyen csapatnak a szurkolója. Engem a munkám során mindig a minőség vezérelt. Azt gondolom, hogy a jó dolgok mindenki javára válnak. A catering vezetésekor az volt a vízióm, hogyha jók vagyunk, a neológ zsinagógák is fognak tőlünk kóser ételt rendelni. Ugyanez motivál a rendezvények esetében is: a zsidóságot ünnepeljük minden egyes helyen, nem az számít, hogy a szervezők a zsidóság mely irányzatához tartoznak. A verseny engem motivál, és a riválisok számomra nem ellenségek.
Jó lenne eljutni oda, hogy nem az határozza meg egy programon való részvételt, hogy az illető egyébként mit gondol a zsidóság adott csoportjáról. Lehet, hogy ez naivitás, de én ebben hiszek.
És a tapasztalatom is azt mutatja, hogyha valaki végül eljön hozzánk, a zsinagógákba, a rendezvényekre, akkor jó élményekkel távozik. Hiszek abban, hogy a rabbijaink, rebecenjeink kedvessége és nyitottsága előbb-utóbb áttöri a falakat. Ebben teljesen elhivatott vagyok.
Mit látsz a magyar zsidóság legnagyobb erényének és nehézségének?
E. J.: Ma szerintem virágzik a zsidó élet Magyarországon, nagyon sok szervezet van jelen, rengeteg program közül lehet választani, és egyre többen kapcsolódnak be a zsidó életbe, tartanak otthon is szokásokat. Ez nagyon nagy dolog. De az előbb említett belső feszültségek engem elszomorítanak, mert nekem alapszükségletem, hogy együtt dolgozzam másokkal fontos ügyekért. Arról nem beszélve, hogy sok érdeklődőt visszatartanak attól, hogy jobban bekapcsolódjanak a zsidó életbe, és rontják a megítélésünket a külvilág szemében is. Ezen mindenképp fontos lenne változtatni.