Én és a kisöcsém…
Néhány könnycsepp Slomo Krausz sírjára
Nemrég részt vett Slomó, felesége, Ruchámá társaságában, egy temetésen. Egy idős, rokkant, egyedülálló hölgyet temettek, akinek egyetlen hozzátartozója a Hét Tükre nagy „családja” volt. Minden utazáson részt vett és Slomó úgy kezelte, mintha a nagymamája lenne.
Miután befedték a sírt, és a gyér közönség szétszéledt, csak Slomo és Ruchámá maradtak a sír mellett. Hosszan álltak ott, míg végül Slomó elmondta a kádist. Mivel nincs, aki kádist mondjon utána, mondta később.
Ez is, úgymond, egyfajta szolgáltatás volt, amit Slomó törzsutasainak adott. Ezért szerették annyira, ezért csüggtek rajta, és mentek utána, tűzön-vízen át.
Ilyen volt a ponyevicsi gyermekotthonban is, kedélyes és kedves jó gyerek. Kfár Chábádban is, ahol Bátjá bátyjának családja szívébe zárta; kilencedik gyerekének tekintette, és ahol az asztalos mesterséget tanulta. Aztán persze nem lett asztalos. Ilyen volt katonai szolgálata során a Cháféc Chájim kibucban is, ahol a lányok bolondultak utána; persze, hogy nem maradt kibucnyik sem.
Nyugtalan természet lévén nem maradt meg sokáig egy helyen, mindig valami újat, érdekeset keresett. Nem volt a könyökvédős tisztviselő típus, nem is lett bankfiú, mint két idősebb bátyja, hanem inkább az izgalmasat, az újságírást kereste – és találta meg. Így lett a Bné-Brák majd a Hét Tükre főszerkesztője – ezekben útjaink találkoztak. És talált közös nevezőt az ultraortodox város lakosaival és politikusaival is.
Amikor megvette és felélesztette a Hét Tükrét, akkor ismerte meg az írás örömét. Eleinte fordították cikkeit, majd amikor elkezdett Magyarországra járni, és oda turistacsoportokat vinni – újra megtanulta a feledhetetlen magyar nyelvet, és cikkeit, interjúit ezentúl már anyanyelvén írta. Példásan együttműködött Abádi Sárival, a lap híres alapító főszerkesztőjének özvegyével – aki Slomó hosszú távollétei során vigyázta a lap színvonalát, nem kevésbé hazafias, nemzeti irányzatát.
Példás családi élete során – Ruchámá és a három „gyerek”, ma felnőtt emberek – Slomó-Lacika mindig a ráció embere volt, mindent logikusan csinált, és, lévén aranyszájú, sokakat képes volt meggyőzni sok mindenről. Egyszer egy konkurense azt mondta rá, hogy Slomó „képes az eszkimóknak frizsidert eladni”, és a kisöcsém (210 cm magas) jóízűt nevetett.
Csak egy dologban volt illogikus, utolsó tettében, hogy itt hagyott bennünket, alig hatvan évesen. Amikor a kora reggeli imádkozók láttak a falon a gyászjelentést, odajöttek hozzám, és azt mondták: Nem is tudtuk, hogy van idősebb bátyád… Pedig Slomó a legfiatalabb öcsém volt…
A zsidó hagyomány azt tartja a legnagyobb tragédiának, amikor egy apa temeti el gyerekét, és mond Kádist utána. Ehhez hasonló történt velünk, az elárvult Krausz fivérekkel, akik most fiával, Usival, együtt mondják a kádist Slomó, a „kicsi” után.
Chávál ál döávdin – kár azokért, akik elmentek – mondják bölcseink. Ehhez nincs mit hozzátenni, legfeljebb néhány diszkrét könnycseppet Slomó-Zeév ben Dvorá sírjára.
Megjelent: Egység Magazin 13. évfolyam 50. szám – 2014. augusztus 3.