Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség a pesti gettó felszabadulásának 76. évfordulójáról egy rendkívüli, 76 órás online műsor keretében emlékezett meg. Az ötletet a koronavírus-járvány korlátozása szülte, de így a megvalósítás végül tízezrekhez juthatott el. Az alábbiakban a programból idézünk néhány részletet.
A jelenlegi járványügyi korlátozások mellett nem lehetett az eddigi évekhez hasonló, a Dohány utcai Gettófal-emlékműnél tartott emlékünnepséget tartani. Idén, a szervezőknek közösség nélkül kellett volna gyertyát gyújtani, így pedig az emlékezés mellett nem érvényesülhetett volna az emlékeztetés elve. Nem lehetett volna iskolás csoportokat gondolatébresztő beszélgetésekre hívni vagy éppen egy interaktív sétára vinni a történelmi zsidó negyedben, mint ahogy ezeket az előző évek gyakorlata megkívánta volna. Márpedig az ifjabb generációk emlékeztetése, s így való informálása és tanítása pedig nem csekélyebb fontosságú, mint az érintettek megemlékezése.
Sajnos egyre kevesebben vannak velünk azok, akik a holokauszt borzalmait túlélték, és erről valamiféle tudatba és lélekbe hasító „tanmesét” tudnának mondani. Lassan megtérnek Teremtőjükhöz a túlélők, akik egész életükben ott cipelték a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a gettó és a koncentrációs táborok okozta sebeket. Azonban ezek a megemlékezések nem nekik, hanem róluk szólnak, akikből a következő generációk is fakadnak, zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt. Számos túlélő visszaemlékezését rögzítették, melyek dokumentálása fontos feladat volt, de azok terjesztése egyenesen kötelességünk. Ilyen jellegű kötelességének tett eleget az EMIH, amikor megszervezte az idei emlékünnepséget.
A 76 órás megemlékezés több szálra volt felfűzve. A program fő kapcsolódási pontját az élő közvetítések adták Sipos Szilvia és Réczei Tamás műsorvezetésével.
A Sorsok háza
Január 17-én este Sipos Köves Slomó rabbit köszöntötte, aki a sokakat foglalkoztató Sorsok Házáról beszélt. Elmondta, hogy a cél, hogy egy olyan hely jöhessen létre, amely kellő érzékenységgel értelmessé és tartalmassá teszi a holokausztra való emlékezést 76, 90 vagy 100 év távlatában is. Mindeközben a történelmi hitelességre teszik a hangsúlyt. Külföldi történészek és múzeumfejlesztők bevonásával létrejött egy új kiállítási forgatókönyv, Surányi András rendező vezetésével pedig több száz túlélővel és életmentővel készítettek életút-interjúkat.
Az EMIH öt alapelvet tekint elengedhetetlennek, melyek a következők: a történelmi kontextus, a zsidó szempont, a személyes megszólítás, az érzelmi bevonódás és a naprakész nyelvezet. Köves rabbi elmondta, hogy a Sorosok Házára nem egyszerűen holokausztmúzeumként tekint, tehát a történet elbeszélése nem a második világháborúval, illetve az azt megelőző évek zsidóellenes törvényeinek korszakával kezdődik. Hiszen, hogy megértsük, mi vezetett el a holokauszthoz, ahhoz szükséges megismerni az áldozatokat, azok kapcsolatát Európával és a mi esetünkben Magyarországgal, a hazánkkal. Ettől függetlenül nem az ezer éves magyar zsidó történelmet fogják bemutatni, kezdőpontnak az emancipáció évét határozták meg, a végpont viszont a napjaink, ami folyamatosan frissül, naprakész.
A rabbi hangsúlyozta, hogy „fontos, hogy az ide ellátogató diákok, akik közül sokaknak ez lesz az első találkozása a zsidókkal, ne úgy ismerjék meg őket, mint tehetetlen, akár szánalomra méltó áldozatokat, hanem szembesüljenek azzal, hogy a magyar zsidó közösség kulturális, civilizációs, sőt nemzetközi értéket képvisel. Önmagában az áldozatiság nem hoz létre empátiát. Ám a valós hiányuk felismerésével felébreszthetjük bennük az empátiát. […] Egy olyan társadalomról beszélünk, amely magán hordozza azt a sok frusztrációval, hallgatással, szorongással, tabusítással teli történetet, amire nekünk, a Sorsok Házával muszáj egy katarzissal felemelő megnyugvást adni. A mi elbeszélésünknek ez a célja.”
Az élő beszélgetések többségét a Sorsok Házában vették fel, de voltak kültéri forgatások is, például a Klauzál téren és a környező utcákban, ahol Dombi Gábor zsidó kultúratörténész avatta be a nézőket a gettó kevésbé ismert tényeibe.
Családi történektől a túlélők emlékéiig
Oberlander Báruch rabbi saját családja túlélésének történeteit – így édesapja megmenekülését az újpesti és pesti gettókból, valamint édesanyja gyötrelmeit a strasshofi és bergen-belseni táborokban – is beleszőtte a háláchikus témákat is érintő, A gyász és az emlékezés a zsidó vallásban című előadásába. Oberlander rabbi itt elhangzott legfontosabb tanítása triviálisnak hangzik, de sokak számára megfontolandó: „ember embert ne gyűlöljön”.
A műsorsorozatban az EMIH megszólított néhány ismert holokauszttúlélőt is, hogy osszanak meg pár gondolatot. A nem olyan régen a 100. évét betöltő Keleti Ágnes olimpiai bajnokról például kiderült, hogy nem akar emlékezni a háborúra, csak arra, ami kellemes, és ezt üzente a nézőknek is: „Az ember keresse azt, ami jó, kellemes.” Korda György énekes pedig elmondta, hogy nincs felejteni valója, mert emlékezni nagyon jó, legalábbis bizonyos dolgokra.
Emlékezés a filmművészet eszközeivel
A műsorvezetők olyan szerzőket is megszólítottak, akik maradandó műveket alkottak a holokauszt-emlékezésben és a múltunk közös feldolgozásában. Így például beszélgetőpartner volt Mohácsi János színházi rendező, kinek A Dohány utcai seriff és az e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY című darabjai máig sokakat elgondolkoztató munkák, vagy Oláh Katalin filmrendező, kinek két dokumentumfilmjét, A bármicvó fiúkat és a Beágyazott emlékeinket is megtekinthették a 76 órás megemlékezés követői. Pécsi Katalin író pedig a nők és a holokauszt kapcsolatáról beszélt.
Láthattuk a megemlékezésre készített részletet a Kint sincs senki című darabból, melyet Kallós Viola rendezett és eredetileg 18 gimnazista ad elő. A darab olyan kérdéseket feszeget, mint például: kik azok, akik választhatták a szabadságot? Kik azok, akik kockázatot vállaltak már a születésükkel vagy azzal, ha gyermeknek adtak életet? Mik azok a pillanatok, amikor átléphetünk egy határvonalat?
Az erre az alkalomra készített élő közvetítéseken és felvételeken kívül a 76 óra meghatározó részei voltak a témát egyértelmű vagy rejtett formában érintő filmek, mint például az első magyar holokauszt-játékfilm, A budapesti tavasz Máriássy Félix rendezésében vagy Gárdos Péter: Hajnali láz, Nemes Jeles László: Saul fia, Török Ferenc: 1945 vagy Elek Judit: Sziget a szárazföldön című mozgóképeinek vetítése. Az egészestés filmeken kívül a Zsidó mesék című kisfilmek mélyítették a programot, melyben 54 magyar híresség osztotta meg a saját zsidóságával vagy a zsidókkal való élményeit.
A megemlékezéssorozat 6–7 órás blokkokra osztva megtekinthető a zsido.com archívumában.
Az emlékezés napja
Január 17-én, késő éjszaka, éjfél után pár perccel két katona erősen megdöngette a gettó Wesselényi utcai bejáratát. A gettó lakói összerezzentek a két fegyveres láttán, akikről ekkor még nem sejtették, hogy nem gyilkolni jönnek. A szovjet tiszt és őrmestere a felszabadulásuk hírét hozták meg: először megkérdezték, hogy mire lenne szükségük – élelemre és kötszerre, volt a Wesselényi utcai zsidó iskolában kialakított ideiglenes kórház válasza –, majd közölték, hogy szabadok, elhagyhatják a gettót, bár egyelőre nem javasolják még, mert a fasiszták nem tették le a fegyvert. Január 18-án reggel, sok hónap után először, a boldogság érzése futott át a mintegy 68 000 emberen, azokon a túlélőkön, akik társaikkal, szeretteikkel ellentétben nem haltak éhen vagy valamilyen betegségben, nem fagytak halálra és nem estek áldozatául a gettóban időről időre betörő nyilas hordáknak sem.
A holokausztnak több emléknapja van Magyarországon is. Egy 2000-ben hozott kormányzati határozat szerint a hazai áldozatok emléknapját minden év április 16-án tartjuk, miután 1944-ben azon a napon kezdődött a gettósítás, az akkori Magyarországhoz tartozó Kárpátalján. Saját emléknapjai vannak az egyes vidéki zsidó közösségek maradékainak is, melyek sorában találjuk a budapesti gettó felszabadulásának emléknapját, január 18-át.
Katzburg Sámuel írása
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 138. szám – 2021. január 3.