„És meghalt József, meg mind a testvérei és az az egész nemzedék.” – Ezzel a rövid, de sokat mondó idézettel kezdi a Biblia második könyve az izraeliták egyiptomi szenvedéseinek leírását. Nem véletlenül. A nép fizikai szenvedésének előzménye a gyökértelenné válás, a hagyomány szálának megszakadása.

„Olyan, mint egy fa, amelynek sok az ága, de kevés a gyökere. Ha vihar kerekedik, gyökerestül kitépi és felfordítja…” – tanítják a talmudi zsidó bölcsek. Nagy Sándor szúzai menyegzője, Sztálin krími tatárai, a ceausescui falurombolás, mind-mind azoknak a diktátoroknak a tettei, akik a leigázott alattvalóikat gyökereiktől akarták megfosztani, és ezzel hatalmukat megerősíteni. 

Nem volt ez másképp a Rákosi rendszer első éveiben sem. Az internálás, a kitelepítések mind-mind ezt a célt szolgálták.

A Holokauszt után megmaradt zsidó közösséget kétszeresen is sújtotta ez a csapás. A zsidó törvények és a deportálások által megfélemlített zsidók nagy része menekült saját múltjának árnyékától: Minderre a rezsim lelkiismeretlen szenvtellenséggel rezonált. Cinikus íratlan társadalmi szerződést ajánlott a hatalom a zsidóknak: „ne legyetek zsidók és mi garantáljuk hogy nem lesz zsidó üldözés”. A halál torkából szabadító szovjet csapatok friss emlékeivel bíró magyar zsidóság joggal gondolhatta, hogy nincs más út. A múltat ki kell törölni! El kell felejteni gyökereinket! Meg kell szabadulni mindentől ami tegnap volt, és ezzel együtt el kell fogadni, hogy a rezsim aktívan a gyökereket is kitépje. Zsinagógákat államosítson, iskolát zárjon be, ifjúsági szervezeteket semmisítsen meg, rabbit rabosítson és a kitörölhetetlen fájdalmas emlékeket is a saját politikai céljaira, saját hatalmi legitimációjára használja fel. A kommunista rezsim ugyanis saját legitimációját gyökereztette abban, hogy magát, mint az embertelenség ellen egyedül fellépő, és az emberi egyenlőséget egyedül biztosító ideológia rendszerét mutatta fel, és ezzel összes saját bűnét kísérelte meg palástolni.

 

Nem csoda tehát, hogy megszoktuk: a Holokauszt és annak emlékezete, mindig valamilyen politika, – hogy a manapság sokszor félrevezetően használt terminológiával éljek –„emlékezet-politika” része. Csakhogy rajtunk múlik, hogy mi is átengedjük-e az emlékezés ügyét egy méltatlan játszma területére.

A hónapok óta tartó hangos „emlékezet politizálás” után, érdemes lenne zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt feltenni a kérdést: Mit jelenthet még az emlékezés aktuális kötelezettsége, a sajtóban kifulladásig használt „bojkott – nem bojkott”, „megegyeztek – nem egyeztek meg” paradigmán túl?

Igaz, sokan fájdalmasan tapasztaljuk hogy a magyar közbeszéd és a politika időnként nem képes túllépni a történelmi felelősség maszatolásán. Sokan értetlenül értesültünk egy olyan köztéri szobor felállításának ügyéről, amely mind esztétikájában mind üzenetében, minimum félreérthető. Sokan szorongva figyeljük a Mazsihisz és Schmidt Mária konfliktusát egy olyan új holokauszt múzeum tartalmi hitelességéről, melynek tartalma még alakulófélben van. Azonban mindez nem mentesíthet bennünket az alól, hogy végiggondoljuk, milyen tényleges, tevékeny kötelességeink vannak a magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján? Az elmúlt félév eseményeinek, parttalan diskurzusainak, öncélú megnyilatkozásainak rengetegében a közmondásos bábák közt csak a gyermek veszett. Mindenről esett szó, csak és kizárólag a holokauszt még élő áldozatairól, a túlélőkről nem.

 

„És mondani fogja a későbbi nemzedék, fiaitok, kik támadnak utánatok… És mondják majd mind… : Miért tett így az Örökkévaló?” (5Mózes 29:21-23.)

 

A Holokauszt hetvenedik évfordulója nem csupán egy üres, tartalomnélküli évforduló, hanem egy korszakváltás szomorú időszaka. Az elmúlt hét évtized kerek dátumai közül feltehetőleg ez a mostani az utolsó, amelynek értékelhető számban részesei még élő szüleink, nagyszüleink, dédszüleink: a magyarországi holokauszt-túlélők.

 

Ez a tény két olyan tevőleges kötelességet mindenképp ró ránk, amelyről egyáltalán nem esett szó az elmúlt hónapokban:

  1. Kötelességünk végiggondolni, hogy hogyan lehet a túlélők szociális és egészségügyi életfeltételeit javítani;
  2. Magunknak és „fiainknak, a nemzedéknek, aki utánunk jön” teszünk jót azzal, ha a személyes tapasztalatokat és emlékeket megörökítjük. Minél többet kell megismernünk első kézből abból, ami már nem lesz elérhető 5-10 év múlva.

 

A hiányos orvosi ellátás és a nehéz szociális helyzet nem csak a Holokauszt túlélők közösségében ró feladatokat a társdalomra. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy hetven évvel a tömeggyilkosság után is fokozott morális felelősségünk van túlélőinkkel szemben. A túlélők  lehetőségein az elmúlt húsz évben lezajlott kárpótlási folyamatokban sem sikerült maradéktalanul javítanunk. Erkölcsi kötelesség, hogy a magyar Kormány által meghirdetett példátlan erőforrásokat rendelkezésre bocsájtó sok-milliárdos emlékprogramban erre is gondoljunk, és közösen, a helyzetüket segítő lehetőségeket kidolgozzuk.

 

A 2013 december végi adatok szerint 7764 túlélő él ma Magyarországon. Közülük 67-en múltak el száz évesek, 1295-en töltötték be a kilencven és 4167-en a nyolcvan évet. A következő kerek évfordulón sokan feltehetően már nem lesznek velünk. Az évfordulónak ezt a felbecsülhetetlen értékét nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint ahogy azt sem, hogy Magyarország az egyetlen ország ahol a zsidó közösség tagjai, mind hazai túlélők (vagy azok leszármazottai), nem pedig a háború után ide települt menekültek. Magyarország az egyetlen európai ország, ahol a Holokauszt után, a tömegmészárlás után is számottevő hazai zsidó közösség maradt helyben. Ez az emlékezést is nehezebbé, az emlékezőket érzékenyebbé teszi, de egyben egy olyan érték, amit nem lehet szem elől téveszteni. Utolsó lehetőségünk, hogy a túlélők számára morális elégtételt nyújtsunk. Táplálkozzunk abból a tudásból és abból a tragikus élettapasztalásból, amelyet számukra, számunkra a Holokauszt jelent. A fiatal nemzedék figyelmének felkeltéséhez tán’ legjobb eszköz a túlélők személyes elbeszélésének és a túlélők személyes élettörténetének integrálása az emlékezésbe.

 

Végezetül térjünk rá még egy szóval az emlékezés mikéntjére:

Talán nem tévedek ha azt gondolom, egyetlen történelem-ismerőnek sem lehet kétsége afelől, milyen mértékű volt a magyar államigazgatás részvétele a Horthy rendszer zsidótörvényeiben, a ’44-es deportálásokban és a háború több százezer emberéletet követelő tragikusan fiaskós harci eseményeiben. Milyen nagy volt az egész társadalom és véleményformáló elitje felelőssége. Ez nem egy szaktörténészi, hanem egy morális kérdés. Azonban csak úgy ahogy az egyes-ember számára, úgy a nemzet egésze számára sem könnyű a múlt feldolgozása, különösen nem, ha az több évtizedes hallgatással van terhelve. Megítélésem szerint, a zsidó közösség a feladata ennek a nehéz szembenézési folyamatnak a segítése, lehetséges könnyítése, katalizálása.

Rendelkezésünkre áll ehhez azonban egy fontos támaszték, ami segítheti a múlt megértését: ez pedig annak a keveset emlegetett ezeréves együttélésnek a feldolgozása, amely szebb és kevésbé szép szakaszaival együtt, összességében meghatározó értékeket teremtett, mind a magyar zsidóság, mind pedig a magyar nemzet egésze számára. Nincs alkalmasabb időpont az ezeréves együttélés és a magyar zsidóság múzeumának meghirdetésére, mint a mostani évforduló. A „magyar zsidó élet házának”, vagy az „ezer éves együttélés múzeumának” – általam, az év elején felvetett – gondolatához térnék vissza..

Az azóta „bojkottokkal eltelt pár hónap” nem hiszem, hogy elvette volna aktualitását és jelentőségét ennek a kezdeményezésnek. A zsidó életet, a vallás és a kultúra szokásait, a magyar zsidó hagyományokat, a magyar zsidóság valamikori és mai mindennapjait, az együttélés fényesebb és árnyasabb időszakait egyaránt megismertető múzeum egyben azt is megmutatná micsoda nemzeti értéket képvisel Európa egyetlen olyan zsidó közössége, amely a középkor óta megszakítás nélkül hazájában él.

Egy ilyen –előzetes minél több résztvevővel kidolgozott, konszenzusos –  múzeum helyszínére mi sem lenne alkalmasabb, mint a kevesek által ismert Mátyás király korabeli budavári zsinagóga. Az 1460-as években épült, 250 négyzetméter alapterületű, hét méter belmagasságú, impozáns gótikus zsinagógát 1965-ben Budai Auriél és Zsolnay László tárta fel a Várnegyedben, a Táncsics Mihály utca 23 alatti lakóház udvarán. Nem kellett hozzá egy év, és az Egyházügyi Hivatal utasítására ismét be kellett temetni homokkal a világviszonylatban is egyedi kulturális értéket. Azt a zsinagógát, amely a magyar nemzet integritását talán leginkább kifejező történelmi negyedünkben, a Budai Várban, a magyar zsidóság nemzethez-tartozását is a lehető legméllyebb értelmű szimbólumban fejezi ki.

Mátyás király, Mendel nevű zsidó prefektusa által építetett zsinagóga, ha majd egyszer ismét előkerül a föld alól, mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy „akinek nincs múltja annak jelene sincs”. Mi ennek szellemében és képviseletében szeretnénk odaülni kedden a Zsidó Közösségi Kerekasztalhoz.

 

Dr. Köves Slomó

EMIH

Vezető rabbi

A fenti cikk Köves Slomó írása, mely a Magyar Nemzetben is olvasható.