Élménybeszámoló a Pilisi Hétvégéről

Élménybeszámoló a Pilisi Hétvégéről

Áldott legyen az Örökkévaló, mert aka­ratából Pilisen lehettem, s életemben először, ó’seim hagyománya szerint fo­gadhattam, ünnepelhettem és búcsúztat­hattam a sábeszt. Köszönettel tartozom a lubavicsi rebbe tanítványainak, akik lelkes, fáradhatatlan tevékenységükkel, tudatában küldetésüknek, családi, ünne­pi hangulatot teremtettek, segítségükkel imádkozhattam, s megízlelhettem őseim kiapadhatatlan forrásának ízét, megis­merkedhettem a magyar és az egyete­mes zsidóság időszerű kérdéseivel.

Felemelő érzés volt átérezni, hogy egy közösséghez tartozunk, olyan bará­tok között lehetek, akikkel mintha min­dig is együtt lettem volna.

Miként történhetett meg, hogy amikor az a megtisztelés ért, hogy a Tóra elé állhattam, csak egy rabbi segítségével mondhattam el az imát, hiszen Zentának, annak a városnak a szülöttje va­gyok, amelyet méltán tekintettek a Tör­vények leghűségesebb követőinek és híveinek? Mentségemre csak azt hoz­hatom fel, hogy a vészkorszakban meg­semmisült e példás közösség, a kisszá­mú túlélő között volt anyám és apám. Még 1948-ban, születésem évében ma­radtak annyian, hogy életem nyolcadik napján megkötetett a szövetség.

Az előbb jelzett évben szétszóródott a világban Zenta zsidóságának maradé­ka, mindössze öten-hatan nem távoztak, s mire betöltöttem 13. életévemet, elmaradt a hagyományos ünnep, amelynek örömét 59.-ik életévemben érezhettem át, áldott legyen az Örökkévaló, mert nem feledke­zik meg azokról, akiknek szívében sosem alszik ki őseik hagyományához való ra­gaszkodás, ha nem is állt módjukban meg­ismerniük és betartaniuk a Törvényeket.

Amikor Pilisen testvéreim körében megtartottuk az elmaradt ünnepet, érez­tem ujjaim enyhe remegését, olyan iz­galmat, mint néhány évvel ezelőtt, ami­kor külföldről elküldték címemre egy esküvőt megörökítő fényképet, amelyen felismertem az akkor 10-15 éves anyá­mat és nagyanyám, született Harstein Gizella elmosódott arcát. Évekkel ezelőtt tűz ütött ki a zentai irattárban, megsem­misültek a nagyanyámra vonatkozó ok­mányok. Nincs semmi nyoma, hogy élt. Elmosódott, mint arca a fényképen. Fel­ismerni vélem a menyasszony közelében ülő dédnagymamámat, továbbá az egyik nagybátyámat.

Hogy miért dobogott hevesebben a szí­vem, mind testvéreim körében, mind a fénykép láttán, holott Pilisen ünne­peltünk, saját ünnepemet, s a fénykép derűt, jókedvet sugárzó arcú csoportot örökített meg? Mert a legközelebbi hoz­zátartozóim jelenléte alapján a többiek is közeli rokonaim lehettek, a menyasszony és a vőlegény, a velük egy sorban ülő, a mögöttük álló kaftános, szakállas, pajeszos bácsik és fiatalemberek, akik mintha Sólem Aléhem regényéből lép­tek volna ki, hogy lefényképezkedjenek. Csak annyit tudok róluk, ragaszkodtak hitükhöz, mint messze földön híres rab­bijuk, akinek emlékét példabeszéde örö­kítette meg. Ennek lényege, ha a siva­tagban oroszlán támad rád, bízd magad a Teremtődre.

Valamennyien nagyon kötődtek szü­lővárosukhoz, ha nem látták a városhá­za tornyát, elbizonytalanodtak, iránytű nélkül maradtak. Ha nem kényszerül­tek rá, ki sem tették lábukat a város­ból. Többségük, közöttük hozzávetőleg nyolcvan közelebbi és távolabbi roko­nom, legmesszebbre a lengyelországi átkozott pályaudvarig jutott, és onnan nem tért vissza.

Az egyetemet Újvidéken fejeztem be, e városban telepedtem le, alakítottam családot, tagjai vagyunk a zsidó közös­ségnek, feleségemmel rendszeresen el­járunk a hétfői találkozókra. Egy olyan országban, mint amilyen a felbomlott Jugoszlávia volt, ahol 22 nemzet, nem­zetiség élt, a zsidó zsidó lehetett, nem várták el tőle, hogy szerbnek vagy horvátnak, esetleg magyarnak vallja magát. A népszámlálásokkor csak a nemzetisé­get tüntették fel, a zsidó származás nem járt sem előnnyel, sem hátrányos követ­kezményekkel, tábornokok, nemzetközi hírű orvosok, jó tollú újságírók, színé­szek kerültek ki sorainkból. Jugoszlávi­ában – ellentétben a népi demokrácia többi országával – nem rendeztek anti­cionista pereket, nem söpört végig anti­szemita nullám, a nacionalizmus minden megnyilvánulását csírájában elfojtották.

Nem vontuk le a tanulságot szét-szóródásunk történetéből, szellemileg, anyagilag gyarapodtunk, s noha zsidó­nak vallottuk magunkat, elkényelmesedtünk, elhanyagoltuk vallásunkat. A vész­korszakot túlélt nemzedék – részben az átélt traumák miatt – tudata alá szorítot­ta a hagyományokat, amelyek szépsé­gével, gazdagságságával nem ismertet­tek meg bennünket, a vészkorszak utáni nemzedék tagjait.

Aztán a múlt század 80-as éveinek vé­gén fellángolt a nacionalizmus, színre lépett ikertestvére, az antiszemitizmus, éspedig olyan városokban is, ahol soha­sem élt zsidó, bizonyítva azt, hogy az an­tiszemitizmus burjánzásához nem szük­ségeltetik zsidó.

Az előbbi téma azonban már nem kötődik a Pilisen eltöltött sábeszhez, részletezése beárnyékolná azt a fen­séges érzést, örömet, hogy testvéreim között lehettem, azoknak a Törvények­nek szellemében élhettem, amelyek­hez Zenta zsidó közössége mélységes meggyőződéssel, rendíthetetlen hittel ra­gaszkodott.

Ismételten köszönetet mondok Oberlander Báruch rabbinak, valamennyi vendéglátómnak, s reményemnek adok hangot, hogy Báruch rabbival a kapcso­lat tartós marad, s ha valamiben szolgá­latára lehetek, szívesen megteszem.