Háláchikus állásfoglalás
Oberlander Báruch rabbi
Köves Slomó rabbi
Zsinagógák visszavásárlása – fordított tendencia
A magyar és közép-kelet európai zsidó közösségek reneszánsza új távlatokat nyitott meg a közösségi és imahelyek létrehozásában és kialakításában. Míg korábban a zsinagógák bezárása volt a jellemző, az utóbbi időben egyre több helyen mutatkozik igény új központok megnyitására vagy a régiek életre keltésére.
A téma Magyarországon is ismét előtérbe hozta – a holokauszt felfoghatatlan pusztítására a mai napig emlékeztető – elhagyatott és megalázott vidéki és budapesti zsinagógák sorsát. Szent státuszúnak (kdusát bét hákneszet) tekinthetők-e ezek az egykori fényes múltat idéző monumentális épületek? Törekednünk kell-e az ilyen zsinagógák megmentésére?
Alábbi tanulmányunkban kifejezetten a háláchikus források és szaktekintélyek írásaiból merítve kíséreljük meg áttekinteni a zsinagógák eladásának, államosításának majd visszaszerzésének, visszavásárlásának kérdéskörét.
Zsinagógát eladni csakis szent céllal
A kérdéssel már az egészen korai források is foglalkoznak. A zsidó szóbeli bölcselet (Torá sebáál pe) legősibb kódexe a talmudi Misna[1] először azt az alapelvet fekteti le, hogy ha egy város lakói valamilyen oknál fogva eladnák zsinagógájukat, akkor az abból befolyt összeget csakis a zsinagógánál is szentebb célokra (pl. Tóra tekercsek vásárlására, mikve építésére)[2] szabad fordítani. Ezen kitételek után a Misna a továbbiakat írja[3]: „Nem szabad a zsinagógát eladni, csak abban az esetben, ha feltételül szabják, hogy később – ha úgy akarják – visszaállíthassák eredeti funkciójára. Ez Méir rabbi véleménye. A Bölcsek azonban úgy vélekednek, hogy örökre is el lehet adni, de csak azzal a kitétellel, hogy ne legyen belőle fürdő, bőrcserző üzem, rituális fürdő vagy mosoda.” A Misna meghatározásából tehát egyértelmű, hogy habár a zsinagógánál is szentebb célok érdekében el lehet adni zsinagógát, a helynek továbbra is meg kell adni a szentségnek kijáró tiszteletet.
Különbség a városi és falusi zsinagógák között
A Talmud a továbbiakban részletesen tárgyalja a kérdést, és különbséget tesz a falusi és a városi zsinagógák között: „Azt mondta Smuél ben Náchmáni rabbi, Jochánán rabbi nevében: – Csakis arról a zsinagógáról tanították (a Misnában, hogy el lehet adni), amelyik egy faluban található, de a városi zsinagógát, amely az egész világé, azt bizony nem lehet eladni, ugyanis az mindenkinek a tulajdona.”
A talmudi kommentárok[4] kétféle módon értelmezik „az egész világé” fogalmát a városi zsinagógák tekintetében. Egyesek úgy vélik, hogy „mivel sokan járultak hozzá az építéséhez”, és már kideríthetetlen minden egyes adakozónak a holléte, nem lehet mindenkitől engedélyt kérni az eladásra. Mások szerint pedig a városokban, ahol sok ember megfordul, a zsinagógákat eleve nem egy kis közösségnek, hanem „az egész világnak” építették, és ezért az nem az adott közösség, hanem a világ zsidóságának a tulajdona.
Később a Talmud[5] még egy fontos kiegészítést tesz, és Rávát idézi, aki úgy vélekedik, hogy abban az esetben, ha a zsinagóga eladására a falu „hét elöljárójának”[6] vezetésével és az egész falu beleegyezésével került sor, akkor a zsinagóga teljesen elveszíti szentségét, így a befolyt összeget sem kötelező szent célokra felhasználni.
Mindig legyen hol imádkozni!
A Talmud egy másik helyen[7] a következőt írja: „Azt tanította ráv Chiszdá: az ember ne romboljon le egy zsinagógát, amíg egy újat nem épít a helyébe! Egyesek szerint a hanyagság miatt (nehogy végül ne építsék fel az újat), mások szerint pedig az ima miatt (hogy folyamatosan legyen hol imádkozni).
A törvény összefoglalása
A Sulchán Áruch törvénykönyvnek a fentiek alapján hozott határozatát[8] a következő pontokban lehet összefoglalni:
- Városi zsinagógát semmi körülmények között nem szabad eladni.
- Falusi zsinagógát a vezetőség és a teljes közösség beleegyezésével profán célokra is el lehet adni. A vezetőség beleegyezése nélkül csakis szent céllal adhatja el az egész közösség, és ebben az esetben az eladott zsinagógát is tilos meggyalázó célra (fürdő, mosoda, stb.) használni.
- Mindenféle eladás csakis akkor jöhet szóba, ha a közösségnek van más zsinagógája, vagy imahelye. Abban az esetben, ha ilyennel nem rendelkeznek, tilos az eladás[9].
Zsinagóga ott ahol nincs közösség?
A holokauszt pusztítását követő években a túlélők nyakába szakadt a korábbi virágzó közösségek elárvult hagyatéka. Nem egy olyan város és falu volt Magyarországon is, ahol a teljes több száz fős közösségből csak egy-két túlélő maradt. Óhatatlanul felmerült a kérdés: szabad-e – és ha igen, kinek és milyen céllal – eladni a megmaradt hatalmas zsinagógákat? Különösen összetett volt azokon a helyeken a kérdés, ahol egyetlen túlélő sem tért vissza.
A korabeli törvényhozók[10] többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy egy olyan faluban, ahol csupán egy-két helyi zsidó maradt, és rendszeres ima a zsinagógában már nem volt, a falu zsidói saját felhatalmazásukkal (mintegy a helyi közösség, illetve annak örökösei) eladhatták a zsinagógát. Eljárásuk a Talmudban említett „hét elöljáró és az egész közösség beleegyezésének” kategóriájába számítható, és így az eladott zsinagóga szent jellegét is elveszítette az eladás által.
A kérdés azonban összetettebbé vált olyan esetekben, ahol egyetlen zsidó sem maradt a faluban. Kinek lehetett ilyenkor joga eljárni a zsinagóga eladása ügyében? Az újpesti születésű Gestetner Nátán rabbi (1932–2010) azon a véleményen volt[11], hogy ebben az esetben az országos központi hitközségi vezetőség illetékes, „ugyanis nincsenek más zsidók abban az országban, akik a közösség ügyeivel foglalkoznak, ők viszont azt teszik, ezért olybá vétetnek, mintha ők lennének (az adott közösség) hét elöljárója”.
A dolog azokban a városokban a legbonyolultabb, amelyek városok ugyan és nem falvak, sőt a zsidó közösség szempontjából is azok voltak valamikor, de a Holokauszt után a közösség megfogyatkozása, illetve megszűnése miatt kérdésessé vált, hogy háláchikus szempontból városnak tekinthetők-e még?
Ahhoz, hogy a megfelelő választ megtaláljuk erre a kérdésre, kiindulhatnánk abból, hogy az ilyen – közösségtől elárvult – városokat falvaknak tekinthetjük. Ha ugyanis falunak tekintjük őket, akkor a fenti feltételek mentén eladhatók a zsinagógáik. Megítélésünk szerint azonban ez az út nem biztosan járható. Ugyanis a talmudi forrásokból kiviláglik[12], hogy a „város” kategória nem az adott zsinagóga eladásának, hanem építésének idején dől el. Ha ugyanis az építés idején igaz volt a fent említett talmudi meghatározás, mely szerint „sokan költöttek rá”, utólag pedig már nem lehet felkutatni az összes adakozót és a hozzájárulását kérni; illetve, hogy a városi zsinagógát mindenkinek és nem csak az adott város lakóinak építették, akkor ezáltal az adott zsinagóga örökké városi zsinagógának tekintendő, és így soha senkinek nincs joga azt eladni. Ha pedig valakik mégiscsak jogtalanul eladták, akkor az eladás érvénytelen, és a zsinagóga nem veszítette el a szentségét.
Vannak ugyanakkor további szempontok is, amelyeket még érdemes figyelembe venni, mielőtt a tiltás mellett tesszük le a garast. Fontos megemlítenünk, hogy – a Sulchán áruchhoz fűzött kommentárjában[13] – Abráham Ábele Gombiner rabbi (1633?–1683?) azon az állásponton van, hogy „egy városi zsinagógát is el lehet adni, abban az esetben, ha abban már nem imádkoznak”. A kelet-európai zsinagógák esetében pedig, sajnos, sok esetben valóban erről volt szó. Sok helyen a zsinagógák teljesen kiürültek a hívektől.
További szempont az eladás megengedésére, amit Benjámin Áron Szalnik (1555?–1620) rabbi responsumában találunk[14]: „Úgy tűnik, hogy csakis kifejezetten a talmudi bölcsek idejében volt az a kitétel, hogy még a közösség hét elöljárója és a teljes közösség sem adhatta el a városi zsinagógát… de a mai időkben, az általunk lakott országokban, ahol a közösségek szokása, hogy egy nagy erejű vezetőséget állítanak maguk fölé…, akiknek minden közösségi ügyben felhatalmazásuk van eljárni – nekik bizony van joguk a városi zsinagógák eladására is.”
Ne hozzuk szégyenbe az eladott zsinagógák és a közösségek emlékét!
Az előző bekezdésben arra a következtetésre jutottunk, hogy a teljesen elhagyatott zsinagógák esetében, még ha városiak is akár, van háláchikus lehetőség az eladás engedélyezésére. Ezzel együtt nem szabad szem elől téveszteni, hogy bizony minden esetet külön-külön kell megvizsgálni. Különösen szem előtt kell tartani mind a zsinagógáknak mind a holokausztban megsemmisített közösségeik emlékének kijáró tiszteletet. Mindent el kell követnünk azért, hogy ha eladásra is kerül sor, a zsinagógákat ne használják szentségtörő célra. Gyalázatos, megalázó helyzet volt például, amikor 2010-ben a volt esztergomi zsinagógában tartotta volna lakossági fórumát a Jobbik. Ezt végül hitközségünk tiltakozásával sikerült megakadályozni[15].
Még ha igaz is – a vallási törvényeket betű szerint követve –, hogy ha egy zsinagógát elad a közösség, akkor azt megfosztja szentségétől, mégis be kell látni, hogy ezekben az esetekben másról van szó. A II. világháború idején magukat a zsidó közösségeket pusztították el: ez volt az adott zsinagógák eladásának vagy kisajátításának előzménye. Vagyis nem a hívek váltak meg a zsinagógáiktól: a zsinagógákat fosztották meg a hívőktől! A mártír építők iránt tisztelettel tartozunk, ezért illő lenne, hogy miattuk és az Isten házának kijáró tisztelet miatt ezeket a helyeket az eredeti szellemükhöz méltó tevékenységre használják.
Más szempontokra hivatkozva, de hasonló szellemben ír a híres pozsonyi rabbi, Schreiber Mózes (1762–1839) is egy félig romos zsinagógáról, amelyet egy új zsinagóga udvarává alakítottak volna át, mondván „… ha még szabad is lenne a törvény betűjét tekintve, akkor sem engedhetjük meg, hiszen még a világ népei is ügyelnek arra, hogy örök tiszteletet adjanak imájuk házának. Annyira, hogy ha már romos állapotban is van, körbe veszik kerítéssel, nehogy megaláztatásra kerüljön… Így aztán nagy szégyen lenne, ha mi magunk nem így járnánk el…”[16].
Az eltulajdonított zsinagógák
Külön kérdés azoknak a megüresedett zsinagógáknak a sorsa, amelyeket nem eladtak, hanem a diktatúra önkényesen kisajátított. Szentnek számítanak-e ezek a zsinagógák a továbbiakban, vagy a kisajátítás által szentségüket veszítették? A konkrét kérdés a ’90-es években merült fel a volt szovjet területek zsinagógáival kapcsolatban. Sok közösségnek ugyanis választania kellett, hogy a felajánlott nagy (és sok esetben rossz állapotú) zsinagóga helyett a kis közösség igényeit jobban kielégítő kisebb imára alkalmas helységet fogadjon el cserébe. Smuél Wosner rabbi (szül. Bécs 1913, a híres galántai jesiva tanítványa)[17] azon a véleményen volt, hogy az ilyen zsinagógák a szentségüket veszítették azáltal, hogy „gonoszak rátörtek és megszentségtelenítették”. Döntvényének forrása Simon ben Cemách Duran (Palma de Mallorca, 1361–1444)[18] hasonló ítélete két ottani zsinagógáról, amelyek egy pogrom után üresen maradtak. Ezt a Jeruzsálemi Szentély esetéből vezeti le, amelyről a Talmud azt írja[19], hogy mivel „gonoszak rátörtek és megszentségtelenítették” a Szentély edényei és eszközei szentségüket vesztették. Így aztán Wosner rabbi azt javasolja, hogy nem kell kötelezettséget érezni a konkrét zsinagóga megváltására – ehelyett elégséges egy kisebb épületet igényelni kárpótlásképpen.
A közösség feje felől eladott zsinagógák kérdése
Bizonyos értelemben egyedi Magyarország és azon belül különösen a főváros zsinagógáinak sorsa, amelyeknek egy részét nem kisajátította a diktatúra, hanem maga a központi hitközség vezetősége adta el. Ráadásul sok esetben úgy, hogy közben még aktív közösség működött a helyszínen. Nem egy ilyen – a falusi zsinagóga kategóriájába eső – vidéki esetről tudunk, és jó pár budapesti zsinagóga és közösség is erre a szomorú sorsa jutott. Közismert a többszörösen meggyalázott Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga esete, amelyet a MIOK (Mazsihisz) 1987-ben adott el. Ott legalább az árván maradt híveknek egy imaszobát biztosítottak a Wesselényi utcai Hősök temploma melletti Talmud Tórában. Az óbudai (nemrég rehabilitált) zsinagóga esete még súlyosabb, hiszen ott az elárvult híveknek[20] valóban nem volt tovább hol imádkozniuk: Más ortodox zsinagóga egyáltalán nem volt a környéken, míg a legközelebbi neológ zsinagóga, a Frankel Leó utcai is 2 km távolságra esik onnan.
Volt-e joga a központi hitközség vezetőségének ezeket a zsinagógákat eladni? A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem! A városi zsinagógák esetében a kérdés eleve kevésbé merül fel, hiszen, ahogy korábban elemeztük, azokat senki, vagy csak a fent említett különleges feltételek mellett adhatja el. Semmiképpen akkor, ha még működik benne aktív közösség. De bizony még a falusi zsinagógák esetében sem mondhatjuk, hogy joga lett volna a központi vezetésnek a működő közösség feje felől a zsinagógát eladni, vagy az államnak átengedni, és ezzel megtörni a helyi közösség szellemét, vagy teljesen véget vetni a helyi közösségi életnek. Még akkor sem, ha az végül a helyi közösség „belegyezésével” történt, hiszen az ilyen beleegyezéseket nyilvánvalóan megfélemlítés előzte meg. A „központi” hitközség vezetősége pedig egy működő helyi közösség esetében nem tekinthető a „hét elöljárónak”, különösen az akkori magyar valóságban, ahol a központi hitközség vezetése „fentről” lett kijelölve, és a célja enyhén szólva sem a közösség építése és erősítése volt, hanem – ahogy Toronyi Zsuzsa, Zsidó közösségek öröksége című művében írja[21] az egyik korabeli hitközségi elnökről – „feladata ebben a helyzetben a hitközségi élet csendes felszámolása lett”.
„Két és fél év alatt 15 zsinagógát adtunk el”
Mi sem jellemzi jobban ezt az abszurd helyzetet Sós Endre, ’56 utáni MIOK elnök, nemrég nyilvánosságra hozott[22] jelentésénél. A „Sipos” ügynöknéven jelentő hitközségi elnök egy helyen a következőket írja: „Két és fél év alatt kb. 15 zsinagógát adtunk el – részben az államnak, részben városoknak és községeknek… Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőségével… Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését… Abaujszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz…” (Belügyminisztérium II/5-C alosztály „Szigorúan titkos” összefoglaló jelentés. Budapest, 1960. március 7.).
Mindezek fényében tehát egyértelműen kijelenthető az is, hogy az ilyen módon eladott zsinagógák eladása nem volt jogszerű, és az épületek szentsége a helyén maradt. Kötelességünk hát, hogy lehetőségeink szerint megváltsuk az ilyen épületeket, vagy ha más nem legalább törekedjünk a meggyalázó használat megakadályozására.
[1] Talmud, Mögilá 25b.
[2] Erről lásd Jichák Elchánán Spektor rabbi (1817-1896): Éjn Jichák responsum 3. fej.
[3] Uo. 27b.
[4] Lásd Toszáfot és RáN uo.
[5] Uo.
[6] A talmudi korban a közösség elöljárósága (legalább) ennyi emberből állt.
[7] Bává bátrá 3b.
[8] Orách chájim 153:7.
[9] Römá uo.
[10] Lásd pl. Gottlieb Chájim Mordecháj Jáákov miskolci rabbi (1876–1936): Jágél Jáákov responsum, Orách chájim 11:4.
[11] Löhorot Nátán responsum 8. kötet 6:16.
[12] Lásd Abrahám Dávid Wahrman rabbi (1770–1840) jegyzetei a fent idézett Sulchán áruchhoz.
[13] Mágen Ávráhám uo. 13.
[14] Mászát Benjámin responsum 33. fej. Ídézi Mágen Ávráhám uo. 37.
[15] Lásd pl. Stop.hu 2010. január 22. (http://www.stop.hu/articles/article.php?id=597389): „Meglepő fordulat: Zsinagógában a Jobbik elnöke”.
[16] Erdő Péter esztergomi érsekkel való szóbeli egyeztetés szerint, habár a Római Katolikusoknál vannak bizonyos korlátozások az eladott templomok új funkcióját tekintve, de magát az eladást nem tiltják egyházi törvényeik. Feltételezve, hogy az a megfelelő egyházi vezető engedélyével történik.
[17] Sévet Hálévi responsum 9. köt. 33. fej.
[18] TáSBáC responsuma III. kötet 5. fej.
[19] Ávodá zárá 52b.
[20] „Dr. Schőner Alfréd, az OR-ZSE rektora úgy emlékszik, hogy még az Anna Frank gimnázium felső tagozatának tanulójaként, majd rabbinövendékként a hatvanas évek közepén (valamikor 1965 és 1967 között) ő leinolt és alkalmanként prédikált a zsinagóga utolsó hívei számára. Neki mondta el az egyik utolsó látogatásakor könnyek között az utolsó hitközségi elnök, Weisz Lipót (foglalkozását tekintve autófényező), hogy a MIOK vezetősége a fejük felett eladta, átengedte az államnak az elnéptelenedett zsinagóga épületét”. Lásd Haraszti György írása, Múlt és Jövő 2010/3. 38. old.
[21] 16. old.
[22] Gadó János közlése, Szombat 2001/3. 16–17. old.